XI. A híd

Nem mondtam el Jonginnak az igazat arról, hová is kell mennem. Nem mondtam el neki, hogy úgy hiszik, tudom, mit keresnek a túlparton, abból az okból kifolyólag, japán vagyok. Nem mondtam el neki, hogy ez egy csapda volt és azért hívtak ide, hogy így, vagy úgy, de meghaljak a felügyeletük alatt. Azt mondtam Jonginnak, hogy keresnek valamit. Ő pedig megnyugodni látszott, amiért nem egy veszélyes küldetésre indítottak el, csupán megkeresni valamit a városrészekben.

Ki sem pakoltam a táskámból. Benne hagytam a váltó ruhákat, konzerveket, töltényeket, pénzt, mindent, amit magammal hoztam. De úgy döntöttem, csak másnap indulok útnak. Ezt a napot pedig arra szánom, hogy elbúcsúzzak fejben és lélekben a szeretett fiútól, Yutatól, az életemtől. A félig alvó Jongin oldalához gömbölyödve gondolkodtam azon, mi is várhat rám odaát, mi is lesz velem így.

Hasamon nyugvó kézfejét cirógattam, mialatt nyugodtan szuszogott vállamra, nyakamra, így, ilyen békességben telt az éjszaka, bár lelkem háborgott. Néha elejtettem pár könnycseppet, menekülő utak után tanakodtam, de nem tudtam mitévő legyek. Pár óra telt el, mikor a kézfej, amin ujjaim játszottak megmozdult és összefűzte ujjainkat.

- Nyugtalan vagy. – suttogta Jongin egészen nyakamba hajolva, én pedig felsóhajtottam. Jól esett közelsége minden probléma ellenére, amit fejemben forgattam. Mellkasa szorosabban nyomódott hátamnak, ahogy feltámaszkodott könyökére és közelebb hajolt. – Az egész tested görcsös. Minden rendben? – lágy hangjára megremegett belsőm és nemet intettem a fejemmel, de nem gyengültem el annyira, hogy elmondjam az igazat.

- Félek a feladattól. – ismertem be, válaszul pedig apró csók érkezett arccsontomra.

- Nem kell félned! Ügyes vagy és elszántabb, mint bárki, akit ismerek. – pusmogta gyöngéden, beszéd közben ajkai cirógatták fülem, gerincem mentén pedig szaladgált a hideg tőle. Apró sóhajjal jeleztem, jól esik közelsége és bátorítása. Éreztem, hogy elmosolyodik, ahogy lassan ellazulok, miközben egyre több édes kis semmiséget suttog fülembe, elengedi kezem és lassan kezdi simogatni hasam, egészen lent ahol a medencém és combom találkozik. Közelebb olvadtam mellkasához és lehunytam a szemem, míg foglalkozott velem. Ajkai megtalálták az enyéim, hosszan, gyengéden csókolt, szinte alig érintett, olyan óvatos volt, mégsem volt benne távolságtartás. Úgy sejtettem, az ő csókja mindig ilyen.

Jongin azonban lassan visszaaludt, én pedig ismét magamra maradtam gondolataimmal. Testem már sokkal lazább volt és egészen odasimultam hozzá a biztonságérzetért, de félelmeim nem váltak köddé ennyitől.

A reggel pedig túl hamar érkezett. Odakint köd ült a talaj felett, beburkolt mindent. Ezek szerint egykoron ilyenkor talán tél volt. Most csak borongós idő és köd jelezte az egyébként egyforma napok közt a valaha létezett évszakokat. Korán mentem el reggelizni, Jongin egyik vastag pulóverébe bugyolálva magam, olyan illata volt, mint a békésen alvó fiúnak, egy kevés lótusszal keverve. Kevesen voltak még az ebédlő helyiségben, nem akartam megvárni, hogy Suho értem jöjjön. Nem akartam a szemébe nézni a tegnap este után. Kávét kaptam zabkásával. Az étel finom volt itt, így kellemes volt gyomromnak az édes reggeli, amiből Jonginnak is vittem fel, mikor befejeztem az evést. Álmos, édes mosollyal fogadott a fiú, lassan felülve az ágyban, hogy ölébe tehessem a tálcát. – Édes vagy így. – suttogta hajamba csókolva, mikor mellé ültem. Hamar rájöttem, a pulóverre értette szavait és halovány mosollyal, mellkasához bújva vártam, míg evett.

Nem tudtam mikor kellene elindulnom. Úgy éreztem, ha túl sokáig várok, nem csak az én nyakam körül fog szorulni a hurok, így úgy döntöttem, addig lenne jó, míg fel nem száll a köd. Jobban éreztem magam nekem kedvező látási viszonyok közt. Így lassan felkészítettem magam lélekben és miután visszavittem Jongin tálcáját, felvettem a bakancsom, majd a hátamra dobtam a táskám. – Indulsz? – bólogattam párat Jongin ártatlan kérdésére és furdalt a lelkiismeret, amiért el sem tudok búcsúzni tőle, mert tudom, nem engedne, ha tudná hova megyek. – Vigyázz nagyon magadra! – fogta forró tenyerei közé arcom, miután nehézkesen lábra állt és megajándékozott egy hosszú csókkal. Más volt, mint amit éjjel adott. Élénkebb, élőbb, ragaszkodóbb.

- Vigyázni fogok. – motyogtam elszoruló torokkal, mire még egy csókkal megajándékozta kissé kipirult ajkaim, mielőtt végleg elengedett volna, én pedig kibotorkáltam az ajtón. Tanácstalanul indultam el lefelé, amerre bejöttem ide.

- Kuro! – Suho hangja állított meg, kíváncsi, elveszett tekintettel néztem rá. – Én rettenetesen sajnálom. – suttogta, mikor mellém ért és velem indult el. Tekintete a földet pásztázta. – Tudtam, hogy mesterkednek valamiben, de fogalmam sem volt, hogy átküldenek a túlpartra. – halk szusszanással válaszoltam neki és finoman meglöktem a vállammal. Világos volt szemeimben, hogy Suho nem tehet arról, kivel mi történik. – Még egy apróság, mielőtt elindulsz. – mondta halkan egy elágazásnál az alsó szinten és az idegen folyosóra terelt. Kevesebb volt a fény, mint a Marilyn azon részein, ahol már jártam.

- Mit keresünk itt, Suho? – kérdeztem bizonytalanul, mikor megállt egy rozsdás, nem túl karbantartott kabin ajtó előtt, majd kulccsal kinyitotta rajta a lakatot. Kitárta és hagyta, hogy belessek. A gyér fényben egy alak ült odabent a rothadó matracon, aminek dohos, penészes szaga keveredett a lótusz ette vízzel és vizelettel. Suho végül belépett a kabinba és óvatos ujjakkal kezdett matatni az alak körül. Fémes kattanás jelezte egy bilincs engedését és felsegítette vezetőnk az idegent, majd kitámogatta. Nem volt olyan rossz bőrben, mint elsőre hittem. Úgy festett, a fiatal fiú kap élelmet rendesen, még ha nem is azt, amit a katonák.

- Ő Nakagawa Taishi. – válaszolta Suho csendesen. – Amennyit tudunk róla, az alapján húsz éves és soha nem járt a túl parton. – fejben utána számoltam, a fiú két évvel volt fiatalabb nálam.  – Őt nem küldték át, mint téged. A víz sodorta ki a partra és a felderítők találtak rá. Valószínűleg elvesztette az emlékezetét. Hadi fogoly, de azt hiszem már megfeledkeztek róla, mert sehol sincs nyilvántartva. Ő veled megy. Ha nem is ismeri a helyet, megduplázza az esélyeiteket, ha ketten vagytok. – hadart halkan, majd egy fegyvert nyújtott a megszeppent japán fiúnak. Yutanak köszönhetően könnyen váltottam nyelvet.

- A nevem Hirai Mao. – tekintetében értelem csillant, mikor felismerte a nyelvet, amit beszélek.

- Taishi vagyok. – biccentett aprót. – Elmehetek?

- Azt mondták, velem kell jönnöd a túlpartra, hogy több esélyünk legyen túlélni. – aprót bólintott válaszul.

- Rendben. Inkább halok meg ott, mint itt. – halványan elmosolyodtam, majd Suhohoz fordulva biccentettem neki. Viszonozta, én pedig nagy levegőt véve követtem.

D.O műhelye felől hagytuk el a Marilynt és a hajótest árnyékában maradva indultunk el a híd felé. Taishi egy kis hátizsákot kapott még Suhotól, víz volt benne, töltények és pár konzerv. Sokkal többre egyikünknek sem volt szüksége. – Téged miért fogtak el? – törte meg Taishi a köd okozta puha csendet, mikor felértünk a híd golyóktól és kisebb robbanóanyagoktól felszabdalt betonútjára.

- Engem behívtak, mint a koreaiakat. Itt nőttem fel az egyik városnegyedben, így fogalmam sincs, mi történik most.

- Azt hiszem, én valóban nem emlékszem rá. Mikor magamhoz tértem talán egy éve, ott voltam abban a kabinban. – szusszant fel bosszúsan. – És még ők kérdezgettek engem. Azt akarták mutassam meg, hol van. Hol van mi?

- Tőled is ezt kérték? – pislogtam rá, mire bólogatott párat. – Suho próbált kiállni mellettem és elmondani a vezetőknek, hogy sosem jártam a túlparton, de azt hiszem akkor előbb haltam volna meg, ha megtagadom a feladatot.

- Valószínűleg. – helyeselt Taishi halk hangon. Ezzel sajnos nem nyugtatott meg, de díjaztam őszinteségét. – Japán neved van.

- Igen.

- Mégis koreaiként nőttél fel. – némi hezitálás után úgy döntöttem, a történetem senki előtt sem titok, aki nem ellenség.

- Anyám meghalt a háború végén. Egy tallboy ölte meg. A koreai férfi, akihez egy pincében ment hozzá, miközben rengett a föld a robbanásoktól, öngyilkos lett. A férfi fia próbált felnevelni és vigyázni rám, holott csak pár évvel idősebb nálam. Ezidáig végig egymásra voltunk hagyatva. Most azonban hátra kellett hagynom őt. Nem akartam, hogy tudja, hová küldtek.

- Ez nemes tett. – nézett rám Taishi. Fiatal, édes arca volt. Nem olyan fiúnak festett, aki katonaként nőtt fel. – És most mihez kezdünk? – nézett le az alattunk háborgó Hanra, én pedig vállat vontam.

- Megpróbáljuk túlélni a mérgező zónákat. – vizsgáltam meg egy a hídról félig lelógó repülőgép roncsot. Csak egy kicsi vadászgép volt, innen mégis hatalmasnak festett.

Nem volt olyan hosszú a híd, mint amilyennek éreztük. Elvégre csak két városrészt összekötő híd volt, mégis olyan sokáig gyalogoltunk a nedves ködben, hogy már ruhánk is magába itta a hideg párát. Taishi láthatóan fázott, így neki adtam Jongin pulóverét, ha nehéz szívvel is tettem és felvettem saját ruháim egyikét. Hálás kiskutyaszemekkel nézett rám a meleg ruháért cserébe és tudtam, helyes tett volt neki adni. – Semmire nem emlékszel az életedből? – kíváncsiskodtam óvatosan némi csend után, mikor már lefele ejtett az út lábaink alatt.

- Emlékszem a nevemre, a koromra és a nyelvre, amit beszélnem kell. Rémlik néhány arc, azt hiszem volt egy bátyám, mert őt rengetegszer látom. – sóhajtott halkan – De nem emlékszem semmi számottevő dologra, ami most talán segítene nekünk. – némi csalódást éreztem belül, amiért ilyen rövidre sikerült ez a párbeszéd, de nem hibáztathattam azért, hogy nem emlékszik. Ez neki jóval kellemetlenebb volt, mint nekem.

A híd túlfelén tanácstalanul torpantunk meg, én pedig előkotortam a térképet a táskámból a filctollal és tettem egy pöttyöt a híd lábához. Mindössze néhány lehetőség állt rendelkezésünkre első lépésként. A rakparton haladni, az előttünk lévő széles utat választani, ami egyenesen befelé vezetett a hídról, vagy egy mellékutcával próbálkozni. Óvatos ujjakkal megkerestem nyakamban a kendőm és orromra húztam, Taishi követte példám. A mérgező gáz ellen kevés volt, de az állandó szagtól megkímélt.

- Talán próbáljuk a legegyszerűbb módszert. – mutatott előre Taishi, én pedig egyet értettem vele. Reméltem, hogy a neheze beljebb vár ránk, nem rögtön az első három lépés után.

Figyeltem az utat, amin haladtunk, hogy mikor irányt váltunk, tudjam jelölni a térképen. Sokáig gyalogoltunk, próbálva követni a főutakat, néha pedig megálltunk, hogy berajzoljam, merre tartunk. A filc fekete nyoma élesen látszott a papíron, kissé elcsúfítva azt.

Az első robbanás délután rázta meg a várost, mikor befordultunk egy utcába. Megrettenve torpantunk meg, fülelve, várva. A második robbanás közelebb volt és láttam, ahogy felszakad a kiszemelt utca betonja, némi víz szökik fel majd csak por és törmelék marad, az utcára ráomló házak pedig járhatatlanná teszik az irányt. Hátrálva fordultunk vissza eddigi utunkra, ami hamarosan hurkot öltött saját magával és egy ismerős kereszteződésben nézelődtünk szimpatikus irány után.

Felváltva választottunk a kereszteződésekben, ügyelve rá, hogy ne válasszunk olyan utcát, ami visszafelé vezetne, de a sötétedéssel egyre nehezebben tájékozódtunk. Mikor pedig újabb fülsértő robbanások zártak el előlünk egy szélesebb utcát, behúzódtunk egy kapualjba egy már többször bejárt úton és letelepedtünk éjjelre. Itt egyetlen percig sem volt éjjel világítás, így szemeimmel a túlpart fényeit kerestem. Furcsa módon honvágy fogott el.

Felbontottunk egy-egy konzervet és elfeleztünk egy üveg vizet, mielőtt teljes csend borult volna ránk. Egy idő után Taishi egyre közelebb húzódott hozzám. Eleinte furcsálltam, de mikor kellően közel ért, éreztem, szegény vékony fiú vacog a vastag pulóverben is. Hagytam, hogy egészen hozzám bújjon és eggyel feljebbi lépcsőre ülve egész kényelmesen magamhoz tudtam ölelni a didergő fiút. – Mao, annyira fázom. – panaszolta ártatlan hangon, egészen hozzám bújva. Kezeimbe igyekeztem foglalni hideg ujjait és melengetni, majd magunkra terítettem a köntöst, amit Yutatól kaptam, hogy valamennyi hőt rajtunk tartson a dermesztően hideg éjszakában.

- Minden rendben lesz. – suttogtam halkan, minden energiám a fiú melegen tartására fektetve. Az sem érdekelt, hogy egy pillanatra sem mertem lehunyni a szemem éjjel, nehogy baja essen.

Hajnalban ónos eső kezdett szitálni az égből, lótusz ízű ónos eső. Próbáltam védeni Taishit a hideg cseppektől, hogy ne fázzon még jobban, valamennyit ugyanis sikerült aludnia éjjel, ennek pedig örültem. Reméltem, ha a nap felkel a lótusz és a háború füstjének örök felhője mögött, kellemesebb idő köszönt a földre kicsit.

***

Rendkívül hideg éjszaka köszöntött a városra, én pedig hozzászokva a sötéthez egy falnak dőltem és szorosabbra fogtam ruháim, a kapucnit pedig jobban fejembe húztam. Bár a sötét elrejtette előlem őket, tudtam hol dideregnek. Taishi használhatatlan volt. Úgy festett, memóriája örökre elveszett, így pedig egyetlen módszer maradt, a csendes őrködés. Nem akartam, hogy bajuk essen, de ostoba módon mindig kiváló érzékkel kanyarodtak a mérgező zónák irányába. De még nem segíthettem nekik. Vártam a jelre. A jelre, ami a tudtomra adja, készek vagyunk megtenni az utolsó lépést, ami talán az életünkbe kerül majd.

***

Este, mikor kinyitottam az ablakot, hogy a kabin levegője mozogjon kicsit, tekintetem a sötétbe boruló túlpartra tévedt. Ma többször is robbanások rázták meg a helyet. Még sosem tapasztaltam ilyesmit, mióta katonának álltam. A robbanások pedig nem egy helyen voltak. Legalábbis nem mind. Érdekelt volna, mi is zajlik ott. Ahogyan érdekelt, hol lehet éppen Mao. Mikor ér vissza és mikor ölelhetem magamhoz végre megint. Épphogy a karjaimban volt és el kellett engednem, ez pedig nem tetszett nekem. De tudtam, ha nehéz is volt a feladat, amit kapott, nem veszélyes, csak várnom kellett. De a türelem így, hogy valaki után ennyire vágytam, nem volt az erősségem, ezzel pedig magamat is megleptem.

Azonban a rosszra figyelmeztető szorító érzés egy pillanatra sem tűnt el a hasamból, mióta Mao kitette a lábát a közös kabinunk ajtaján.