X. Marilyn

Csend honolt a kis kabinban, csak a nyitott ablakon át szűrődött be a folyó halk hangja. Megnyugtatóan hatott, ahogy a víz ütemesen loccsant neki a Marylin stabil oldalának.

- Nem értem. – mondtam halkan, miközben Jongin lassan elnyúlt az ágyon és kissé fájdalmasan sóhajtott, én pedig mellé telepedtem.

- Mit nem értesz? – kérdezte lágy hangon. Zavaromban alig bírtam állni tekintetét.

- Megcsókoltál… én nem értem. Nem értem mit érzek. – tekintete kérdő volt, én pedig próbáltam szavakba önteni zavaros érzelmeim. – Én csak rettenetesen vágytam rá, hogy megint veled lehessek, és nagyon sokszor jutottak eszembe a beszélgetések Hyunaval, ő rengetegszer célzott rá, hogy nincs vérségi kapcsolat köztünk és… - pirultam el lesütve a szemem, mire ő halkan felkuncogott és megérintette lángoló arcom, amivel elérte, hogy rálessek. Tekintete lágy volt, mint az olvadt csokoládé.

- Azt hiszem ez a távolság sokkal több mindenre rávilágított, mint elsőre gondolni lehetett volna. – válaszolt halkan – Mikor annyiszor dühös voltam rád, amiért éjjelekre maradtál ki, Isten tudja hol és az az elhatározás, hogy örömlány leszel, azt hiszem az volt az utolsó csepp a pohárban. – kérdőn pislogtam párat, mire zavartan nézett szét. – Én… nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy eladod a tested. – más helyzetből nézve őt most és hallgatva szavait, ez az álláspont nem dühített, mint akkor. Őszintén megmelengette a szívem. – Tudom, hogy ez nem egy olyan világ, ahol mindenkinek van választása, de neked van. Remélem, hogy meggondolod ezt a döntést, és tudom, hogy nem mondhatom meg neked mit csinálj, mert most még a bátyádnak sem mondhatom magam, aki felelősséggel tartozik érted, mert magadra hagytalak egy szó nélkül és egyedül kellett talpon maradnod, de tényleg nem szeretném, ha egy olyan lány lennél, aki így él. Nem tudod milyen egy olyan élet, főleg itt és bár van rá esély, hogy valaki… - értetlenül pislogtam meginduló, zavaros szavai hallatán. Volt pár mondat, amibe újból bele kellett kezdenie zavarában és szavak, amiket rosszul is mondott ki, majd megértettem mit szeretne tudatomra hozni.

- Jongin én… nem azért vagyok itt, mert eladtam volna magam.

- Nem? – fagyott le egy pillanatra, én pedig megráztam a fejem. A következő pillanatban felsőjén keresztül hallgattam szíve mély és valamelyest heves dobbanásait, karjai pedig határozottan zártak körbe. Megilletődve pislogtam párat érzelmi kitörésén.

- Én sokat gondolkodtam rajta és őszintén mikor arra gondoltam, hogy neked tetszik Hyuna, az nagyon rosszul esett. Mert ő az, ami… - motyogtam mellkasába, Jongin pedig érezhetően megdermedt. Finoman eltolva magam tőle néztem arcára, enyhe pírral arcán pislogott rám, teljesen szótlanul.

- Te tényleg érzel… vonzalmat irántam? – akadozó kérdése hallatán én dermedtem és lassan realizáltam milyen őszinte voltam. Ő pedig bizonyára csak a pillanat hevében cselekedett. Arcom zavart pírját ideges, kínzó vörösség váltotta fel, mikor ráébredtem, miféle helyzetbe cseppentem bele. Persze, hogy nem vonzódik hozzám. Minden vágyam volt elterelni a témát, de fogalmam sem volt hogyan tegyem.

- Én… mi történt veled? – nyögtem ki végül, kötésére mutatva.

- Meglőttél. – mosolyodott el halványan, a pír pedig lassan eltűnt arcomról és fokozatosan váltam falfehérré.

- Meg is halhattál volna. – törtem ki hirtelen, az elmúlt időszak minden keserves emléke pedig könnyek útján akart hirtelen távozni a szervezetemből. Nem tudtam visszatartani, egyik pillanatról a másikra ömleni kezdtek szemeimből.

- Mao… - suttogta megilletődve és nehézkesen felülve igyekezett szemembe nézni, megállíthatatlan könnyeim törölgetve. – A lényeg, hogy nem történt baj.

- Meglőttelek. – kaptak újult erőre könnyeim, mire felsóhajtott és tovább törölgette a potyogó könnyeket.

És ebben a csöppet sem idilli helyzetben tudatosultak bennem a tények. Olyan hatást gyakorolt rám az egyértelmű igazság, hogy sírni is elfelejtettem. – Te tallboy vagy. – Jongin meglepettségében megdermedt, majd lassan mozogva nézett riadt szemeimbe. – Te… te… - suttogtam vékonyodó hangon, de bármi hirtelen mozdulatot tehettem volna, mint a felugrás és menekülés, a karjaiban találtam magam.

- Sajnálom. – suttogta hajamba, szorosan tartva magánál. – Sajnálom, de nem volt választási lehetőség. Nem akarom, hogy félj tőlem, tücsök.

- Olyan sokáig féltem tőled, és most, hogy végre nem… - motyogtam elcsukló hangon, könnyein pedig megint eleredtek.

- Nem, nem kell tőled félnem. – remegett meg keze, amivel vállam ölelte. – Én ugyanaz az ember maradtam, esküszöm. Ez semmin sem változtat.

- Te rám lőttél volna, ha eléd kerülök ott? – határozottan tolt el magától és felháborodva nézett rám.

- Egyáltalán hogy jut ilyen eszedbe? Tudod mennyire rettegtem, hogy valami bajod esik? Tudom mennyire féltem, hogy egy nap tudni fogod és ezekkel a szemekkel nézel rám? Ezekkel, amikkel most meredsz rám. Undorral, elborzadva, félve. – bár valóban ilyen érzelmek kavarogtak bennem, szavai eljutottak a szívemhez. – Úgy fáj, hogy így nézel rám.

- Nem tudom Jongin… én… megcsókoltál, aztán hirtelen lelkesedésemben feltártam neked mit kezdtem el érezni irántad, aztán kiderül, hogy tallboy vagy és kis híján megöltelek én…

- Megcsókoltalak, valóban.

- Huh? – pislogtam párat, mikor elakadó mondatom után szavai kitöltötték az űrt.

- Megcsókoltalak, szóval ez tény. Újra meg akarom tenni. – döbbenetem nem múlt el szavaitól, csak fokozódott. Újra, mégis miért? Kételkedem benne, hogy annyira élvezetes lett volna számára. De Jongin nem sokat tétovázott, csak úgy cselekedett, ahogy akart. Ha mondani is akartam volna valamit, nem sok esélyem lett volna rá. Tétován nyúltam felé, mikor riadt szemeim lassan lecsukódtak, ujjaim megtalálták vállát, végigsiklottak forró nyakán, megérintettem végre mindig puha haját, lassan futtattam a selymes tincsek közé ujjaim, halkan szusszant fel, ahogy lassan viszonzásra talált. Meglepetésemben elszakadtam tőle és csak meredtem rá. Finoman nyalta meg puha ajkait, amitől borzongás futott végig hátamon.

- Te… tényleg érzel irántam valamit? – ismételtem el szavait halkan, félve a választól.

- Hogyne éreznék. – válaszolta lágy hangon és ismét magához ölelve visszafeküdt. Meglepetten néztem arcát, mire rám fordította tekintetét és elmosolyodott. Éreztem, ahogy ujjai lassan kioldják a felsőm szoros övét és testem megkönnyebbül, ahogy enged a szorítás alsó bordáimon és hasamon, ő pedig lassan kezdte simogatni a sokat szenvedett felületet. Ez volt az az érintés, amire annyira vágytam, mikor összeomlottam.

Nem emlékeztem rá, hogy elaludtam volna, de arra ébredtem, hogy valaki bezörget az ajtón. Jongin halkan motyogott egy nevet nyakamba, de nem értettem, mert ajkai teljesen a bőrömnek nyomódtak, amitől megborzongtam. Óvatosan eltolva kezét magamról, kimásztam az ágyból és kitártam az ajtót. Suho volt ott, majd halványan elmosolyodott, ahogy végigmért.

- Gyere reggelizni! – mondta kedvesen, de tekintete most is bánatos volt. – Utána Kainak is hozni kell enni. – hátranéztem Jonginra, aki már úgy, ahogy ébren hunyorgott ránk, majd bólintottam és levéve a szatén felsőt, csak a trikóban követtem Suhot. Egy közös ebédlőbe vezetett, ahol már egészen sokan ültek a reggelijük felett. Útközben összeszedtünk még egy Teo nevű alakot, aki gyanakodva és talán kissé túl intenzíven mért fel, némi kéretlen bosszúságot gerjesztve bennem. Valószínűleg soha nem lettem volna jó örömlány.

***

Nehezen ébredtem fel reggel, megszoktam az állandó alvást, de az egész éjjel nyitva levő ablakon beáramló hűvös levegő sokat segített abban, hogy összeszedjem magam. A tegnapra gondoltam, hogy Mao csodával határos módon az ölembe pottyant és egy rettenetesen idétlen, boldog vigyor terült el arcomon. Soha nem hittem volna, hogy valóban vannak ilyen érzelmeim felé, mint amik a megkönnyebbüléstől egyszerre csak szétrobbantak bennem.

Ten látogatott meg, míg Mao reggelizni volt, a fiatal fiú óvatos ujjakkal tekerte fel az elhasználódott gézt és egy furcsa, erőteljes illatú krémet kezdett vastagon felvinni a sebszélekre.

- Nyílt sebbe nem kerülhet a krém. – mondta halkan, ellentmondást nem tűrő hangon. Csak megszeppenten bólogattam. Ekkortájt nyílt, majd csukódott a kabin ajtaja. Éreztem az étel illatát, Mao csendesen tette a tálcát az éjjeliszekrényre a hajtűk mellé, amit a ruhájában találtam, majd fejem mellé ülve az ágyra figyelte az orvost. Ten felnézett a lányra és egy üdvözlő, sietős mosollyal is meglepte.

- Mintha azt mondtad volna, nem súlyos seb. – dorgált meg Mao halkan, szemét egész végig sérülésemen tartva. Jobb ötlet híján csak közelebb toltam hozzá fejem. Finom ujjakkal megcirógatta homlokom, majd hajam, de tekintete Ten ujját követte, mintha nem bízna az orvos láthatóan magabiztos munkájában.

- Ne nézd ilyen szigorúan szegényt! – mondtam lágy hangon, mikor észrevettem, Tent kissé frusztrálja Mao rezzenéstelen, komoly tekintete.

- Semmi gond, megértem, ha aggódik. – válaszolt végül Ten kínosan. Mao halkan sóhajtva kért elnézést és fejem fölé gömbölyödve igyekezett másfelé figyelni, hajam, arcom piszkálására. Ten tekintete azonban megakadt a bokáján, én pedig követve a fiú tekintetét kérdő pillantást vetettem rá. Az orvos előbb bekötözte a sebet és térden állva közeledve Maohoz, lebontotta a láthatóan házi készítésű sínt lábáról. A lány összerezzent a nem várt interakcióra, majd figyelte Ten mit művel vele. Egy gumis bokaszorítót kapott, amit meglepetten csodált meg. Azt hiszem sosem találkozott még ilyesmivel.

- Jongin, mi ez? – suttogta halkan, mikor Ten elrejtve mosolyát távozott. Halkan felkuncogva húztam magam mellé és felültem, hogy én is ehessek.

- A helyén tartja a bokádat. – mormoltam gyöngéden, feje tetejére nyomva csókot, majd enni kezdtem.

A nap csendesen telt el, javarészt összebújva feküdtünk, olvastam neki, miután elmesélte merre járt és hozott nekem ebédet. Valahol a történet közepén mellkasomhoz gömbölyödve elaludt a lassan estébe forduló délutánban. Óvatosan takartam be, majd csak figyeltem békés arcát, miközben haját elmozdítottam nyakáról és arcáról. Úgy éreztem, végre minden lassan a helyére kerül a világunkban.

Ebből az idilli csendből a kopogás zökkentett ki, valamivel sötétedés után. Halkan engedtem be vendégem, nehogy összezavarjam a békésen alvó Maot.

Suho pár pillanatig csendben figyelte a karjaim közt alvó lányt, majd arcomra lesett.

- Azt mondtad te nevelted fel.

- Az nem jelenti azt, hogy nem lehetnek ilyen érzéseim iránta. – halk sóhajjal biccentett, majd mintha ez sem hangzott volna szólalt meg.

- Találkoznia kell a vezetőkkel. Tegnap nem akartam ezzel terhelni. – aprót biccentettem, majd amíg Suho diszkréten, elszomorodó tekintettel félrenézett, pár gyöngéd csókkal keltettem fel az apró tücsköt. Édesen nézett felfele rám, miközben betájolta magát ebben a világban. Soha nem akartam elengedni ezeket a pillanatokat.

***

Suho komoran vezetett fel az emeleteken, miután elmagyarázta mi történik épp. Arca minden fokkal sötétebb lett, tekintetében mintha a szomorúság is meghalt volna, egészen kifejezéstelenné vált arca.

Hármat koppantott egy ajtón, ami pont olyan volt, mint a többi, odabent pedig hatalmas ablakokkal ellátott, szőnyeges, tágas tér várt. Hosszú íróasztal foglalta el a helyet, a levegőt pedig belengte a lótusz füstje. Három rettenetesen leharcolt, a lótusztól oszlásnak indult férfi ült. Bőrük szürke és ráncos volt, szemeik fénytelenek és bevérzettek, mégis ült bennük valami érdeklődés, mikor végigmértek.

- Hirai Mao. – teljes nevem hallatán felkaptam a fejem és döbbenten meredtem a férfiakra. Suho óvatosan tölt közelebb. Egy térkép hevert előttük és egy filc. – Mutasd meg, hol van! – kerek szemekkel pislogtam a férfiakra, majd a térképre. Ott volt Romváros, a politikai negyed, a Han és a Marilyn, de a térkép nagy részét a Han túlsó partja töltötte ki.

- Mi hol van? – kérdeztem óvatosan, erősen féltve épségem, amiben akár tudatlanságom is kárt tehet. Mert nem tudtam mit akarnak. Fogalmam sem volt róla.

- Jelöld be a térképen, azt mondtam! – összerezzentem a szigoró hangra és remegő ujjakkal a filc után nyúltam. Azt forgattam a fejemben talán egy teljesen random pont is megment most innen, hogy legyen időm valamit kitalálni.

- Nem ismeri a túlpartot. – Suho válaszára hátra kaptam a fejem, és a három félig halott férfi is rámeredt. – Romvárosban nőtt fel, nem is járt máshol.

- Hogy képzeled, hogy beleszólásod lehet ebbe? – háborgott egyikük, megjelenéséhez képest energikusan felpattanva. Suhoval egyszerre rezzentünk. A fiú hirtelen fogta meg kezem és tuszkolt ki az ajtón, bent pedig üvöltés tört ki. Három hang kontrázott egymásra, egyik-másik olykor köhögésbe fulladt. Átkozódtak olyan szavakkal, amiket csak Jongintól tanultam el, mikor óvatlan volt szavaival egy-egy helyzetben, majd valami puffant. A hang tompa volt, így nem következtettem arra, hogy bárki megsérült, de megértettem valamit. Nem érdekli őket, ha nem tudom, mit akarnak, ők akarják. Vagy megtalálom, vagy nem próbálom meg és biztosan megölnek. Ha más indokkal nem is, azzal, hogy japán vagyok. A Hirai Mao megszólítás elég jelzés volt, hogy tudjam, ez egy olyan kártya, amit nem tudnék ütni a ténnyel, koreaiként nőttem fel anyám kivégzése után.

Ismeretlen erejű határozottsággal tártam ki az ajtót, odabent pedig mintha elvágták volna a hangzavart. Lassan lépkedtem az asztalhoz, makacsul felszegve állam és összehajtottam a térképet, a filcet pedig nadrágom zsebébe rejtettem.

- Megtalálom. – néztem a középső férfi szemei közé, akinek tekintetében valamiféle megrendültség ült.

Hallottam hátam mögött a „mocskos japán kurva” kifejezést, de meg se rezzentem rá, csak kisétáltam a szobából, le az emeletre, amelyiken szállásom volt, majd felsőm alá rejtettem a térképet, hogy Jongin véletlen se vethessen rá egyetlen pillantást sem. Jongin nem tudhatta meg.