VII. Üldözött

Yuta hosszan vezetett maga mögött keresztül utcákon, annyira izgatott voltam, hogy valóban szót fogadtam neki és nem néztem fel, csak mikor lábunk a Romváros körülötti ismerős földútra ért kaptam fel a fejem.

Szívfájdító volt a kihalt város látványa, a holttestektől pedig borsódzott a hátam. Yuta módszeresen kutatta át az eldugottabb házakat és ki nem fosztott testeket, míg én tartottam a talált holmikat.

Nekem is keresett ruhákat, magának is, töltényeket sokaságát rakta el, néhány fűrészes szélű kést, néhány eladható hétköznapi cikket, alkoholt a bárból, magnót, lótusz spanglikat legalább harminc dobozzal, valami finom porrá őrölt lótuszleveleket kis dobozban. Csodálkozva vettem szemügyre pusztuló világunk mérges középpontját. Még sosem tartottam a kezemben olyan drága dolgot, mint bármi, ami lótuszból készült. Egyszerre éreztem elborzadást és kíváncsiságot. Mégis érdekelt mi olyan nagyszerű benne, ha láttam is milyen borzalmakat művel az emberekkel.

Egész délelőtt a negyedet jártuk, Yuta pedig teljesen felmálházott bennünket olyan határokon belül, ami még nem gyanús, bár biztos volt, a fosztogatók teljesen széthordják majd Romváros maradékát.

Elszoruló torokkal néztem vissza az otthonomnak nevezett városrészre, mikor még napnyugta előtt hátrahagytuk a lassan megnyúló árnyékokban. Régen láttam napfényt áttörni a sűrű felhő és lótuszfüst rétegen az égen, de még az sem tudta elvonni a figyelmem, hogy látom az árnyékunk halvány körvonalát.

- Ne emészd magad ennyire! – érintette Yuta mutatóujját összeráncolt homlokomhoz, mire rámeredtem. – Tudom, hogy számodra ott egy otthon volt…

- Nem. – válaszoltam halkan – Miután Jongin elment, nem volt otthon nekem sem ott, csak egy ház. – Yuta aprót sóhajtott, mikor vigasztalása kudarcot vallott, majd tovább sétált a kis tetőnk felé. Mióta nem láttam Jongint és éreztem, milyen az, mikor valóban nincs, éreztem valami, pontosabban valaki hiányát, tudtam, mit érzek. Ragaszkodtam hozzá, tiszta szívvel. Egyfajta középpont volt nekem akkor is, ha ellent mondtam neki, ha rám ijesztett mély hangjával és aggodalma miatti idegességével. Megértettem Jongin érzéseit. Úgy sejtettem régóta érezte azt, amit most én. Nem tudtam biztonságban van-e, él-e még egyáltalán, jut-e neki élelem, vagy fizetség. Féltem, hogy valaki bántja.

- Egészen a gondolataidba merültél. – szólalt meg Yuta lágyan, mire gyászos mosoly bújt szám sarkába.

- Jonginra gondoltam.

- Jongin talpraesett és bátor. Rendben lesz. – sosem tartottam Jongint bátornak, de végiggondolva Yuta szavait, én voltam csupán túl vakmerő hozzá képest.

- Igazad lehet. – jelentettem ki végül és beljebb érve a politikai negyedben, lesütöttem a szemem.

Hamarabb megérkeztünk rögtönzött kis szállásunkra, mint hittem és míg Yuta valamiféle vacsorát rögtönzött nekünk, rendbe tettem mindazt, amit magunkkal hoztunk Romvárosból. Elmosolyodott, mikor meglátta mit csinálok, majd hamarosan elém tette az ételt. Nem volt sok, de több, mint amihez régen szoktam. Gyomromat ennyi pont megtöltötte és el is nyomott a fáradtság, mikor beütött a sötét óra.

Zavaros álmaim voltak táncoló tallboyokkal, teljesen egyforma emberekkel Romvárosban, egy ismerős arcot viseltek mind, egészen olyan volt, mint egy nagyon fiatal gyermek arca, akit elmém igyekezett idősebbnek mutatni. Leizzadva fényre ébredtem. Nem a kellemes, meleg, reggeli napfényre, csupán világosságra. Szürke, hideg világosságra. Sóhajtva tettem tenyereim arcomra és lassan letoltam lábaimról a vastag, durva pokrócot és fázósan megborzongtam, miközben magam köré fontam karjaim. Tekintetem lassan járta körbe a lassan ismerőssé váló tetőteret, majd riadtan ugrottam meg a kíváncsi, idegen arc láttán. Ahogy felugorva felrántottam fegyverem és rászegeztem, a magasba vágta mindkét kezét. Hosszasan szemeztünk egymással.

- Ki vagy? – vakkantottam oda neki, továbbra is rászegezve fegyverem, ő pedig ártatlan tekintettel bámult rám, térdelve, felemelt kezekkel.

- A nevem Johnny. – válaszolta végül lassan, békés hangon. – Nem akarok senkit se bántani, és nem vettem el semmidet. – sorolta lassan. – Csupán behúzódtam ide éjjel és itt találtalak. – halk sóhajjal lazítottam fegyverem szorításán, de magamnál tartottam, nem tettem le, ő pedig a fegyveren tartotta a tekintetét.

- Honnan jössz?

- A külső negyedekből. – válaszolta csendesen – Egyik napról a másikra élek, mióta kifosztottak minket a partizánok. – halkult el mondandója végén kissé. Hogy mert kifosztották, vagy, mert nem tűnt veszélyesnek, de kissé szimpatikusabbá vált a szememben. Egy nagyon kicsit. – Egyedül vagy itt?

- Nem, Yutaval, majd sötétedéskor jön. – válaszoltam közvetlenül.

- Yuta? – billentette félre fejét. – Ez az igazi neve?

- Fogalmam sincs. Még azt se tudom az én nevem az igazi nevem-e. – gondolkodtam el – Mao vagyok – válaszoltam, mikor kíváncsi tekintettel kereste a szemkontaktust és ráébredtem, ő elmondta a keresztnevét, én azonban megtartottam magamnak az enyémet. Csak bólogatott párat.

- Tehát ez itt Yuta és Mao helye. – mosolyodott el halványan – Talán korai megkérdezni, amiért úgy ragaszkodsz a fegyveredhez, de nagyon terhes lenne, ha maradnék? Legalább egy rövid időre.

- Ezt azt hiszem Yutaval kell megbeszélned. – válaszoltam pár pillanatnyi csend után. – De azt hiszem, ameddig ideér, nincs akadálya annak, hogy itt maradj. – tettem még hozzá, majd csendbe merültem. Őszintén, rettenetesen fájt a fejem ezen a hűvösebb, párásabb reggelen.

A nap pedig így telt el. Csendben ültem a hamarosan elalvó Johnny mellett, akiről úgy festett, valóban nincsenek hátsó szándékai. A visszatérő Yutat is ez a lány fogadta, de csak egyetlen kérdő pillantást vetett rám, elfeledkezett a fiúról és tenyerét a homlokomra tapasztotta. Homlokán aggodalmas formát öltöttek az alig látható ráncok és pillanatok alatt pokrócokba bugyolálva találtam magam, kezemben egy üveg tiszta vízzel.

- Hogy érzed magad? – vizsgált Yuta még mindig behatóan. Megnézte a torkom, bár nem értettem miért volt szükséges, de úgy sejtettem, tudja mit művel.

- Égnek a szemeim és fájnak a végtagjaim. – válaszoltam elgyengülve, mire csak gondterhelten sóhajtott. – Nagyon magas lázam van?

- Elég magas, hogy belehalj egy ilyen környezetben. – válaszolt kertelés nélkül, mire kissé elszorult a torkom és inkább elfeküdtem. Ekkortájt kelt fel Johnny emlékeim szerint, de nem igazán tudtam rákoncentrálni a fiúra a délutánról visszatérő hidegrázás miatt. Csendesen beszélgettek Yutaval, homályos emlékeimen át úgy sejlett, Yutanak sincs ellenére, ha velünk marad. Azután hosszú időre lázálmok közé süllyedtem.

Csak rövid időszakokra ébredtem fel, hol a hidegrázás, hol a szédülés, hol az elviselhetetlen forróság rázott fel. Bár Yuta alaposan bebugyolált, emlékeztem rá kisebb koromból, Jongin sosem hagyta, hogy magas lázzal vastag paplan alatt aludjak, így erőtlenül lerugdaltam magamról az anyagot és arrébb húzódtam a valószínűleg engem melegítő Yutatól, még ha csábító is volt valaki testmelege. Még csak Jonginnal aludtam így, akár betegség miatt, akár csak úgy, furcsa érzés volt valaki máshoz ilyen közel lennem mostohabátyámon kívül.

Másnap délutánra lejjebb ment a lázam, ezt magamtól is meg tudtam mondani. Kevésbé voltam nyomott, ellenben sokkal jobban le voltam gyengülve, mint eddig. Yuta és Johnny felváltva vigyáztak rám, mindkét fiú aggodalmasnak tűnt, még ha egyiküket alig ismertem egy napja.

Este pedig elmentek a lekapcsoláskor, Yuta állítása szerint vízért, de zavartnak tűnt tekintete, mikor Johnny közölte, hogy elkísérte, és a vékony, japán fiú fölé magasodott. Úgy láttam a talpraesett, ravasz Yuta nem mer ellenkezni, és ez fura volt.

***

Okulva abból, hogy csak rosszabb, ha semmit sem teszek, és többet kell beszélnem Suhoval, akinek hamiskás barátságossága még mindig terhes volt számomra, jelentkeztem az éjszakai járőrcsapatokba és bár egyelőre csak a partra osztottak be, amíg lábaim nem szoknak hozzá a tallboyhoz, máris kevésbé éreztem rosszul magam. A Marylin ellen senki sem mert volna nyílt támadást indítani, ismerve mi van odabent, így járkálhattam gondolataimba veszve, egyre és egyre többször gondolva Maora minden nappal, míg egy nap éjjellátóm ismerős alakra vezette tekintetem.

Gyanakodva vizsgáltam Yutat, aki egy idegen fiúval járkált és úgy tett, mintha keresne valamit. Ismertem Yutat annyira, még ha nem is kedveltem, hogy tudjam, igaziból semmi keresnivalója errefelé, és elég közel voltam, hogy megmondhassam, bosszús. A mellette lévő fiút viszont még sosem láttam.

Néhány nap alatt kiismertem útját és nem terveztem egy este sem elszalasztani, természetesen abban a reményben, egyik este talán Mao lesz majd vele, nem az a valaki. Addig is minden vágyam volt két vállánál fogva jól megrázni a fiút és ráförmedni, miért nem Maoval van, miért nem vigyáz rá a nap mind a 24 értékes órájában, miért itt guberál a legértékesebb órákban. Mi van, ha valaki bántja az én kis Maom, ha úgy dönt megint hirtelen, hogy örömlány akar lenni, mert azzal magára vonja a férfiak figyelmét. Azonban mást nem tehettem, mint hogy figyeltem a semmittevésüket.

Az éjszakai őrjárat egyik előnye a korai vacsora volt. Nem kényszerültem Suhoval egy asztalhoz, egészen egy estéig, míg elém nem huppant.

- Egy lány beszélni akar veled, Kai. Ismeri az igazi neved. – tette hozzá, majd ellopott egy asszott kis brokkolit a tányéromról. Hirtelen izgalom és boldogság elmondhatatlan elegye töltötte ki a gyomrom. – A legalsó szinten találod. – tette még hozzá elvigyorodva, én pedig elsiettem. Alig vártam, hogy láthassam őt, sose éreztem még ennyi pozitív érzelmet magamban.

Ahogy siettem a legalsó folyosón, egy kar ragadott meg és behúzott az egyik kabinba. Hyuna nézett rám őzikeszemekkel, én pedig ráébredtem, nem Mao volt az, aki hirtelen a semmiből felbukkant és engem követelt.

- Jongin… - suttogta visszanyelve könnyeit – szeretnék kérni valamit. – kérdőn pislogtam rá. – Itt az örömlányokra rettenetes sors vár. Főleg ha nincs rajtuk sérülés, mint az én bőrömön. Kivéve, ha valaki határozottan igényt tart rájuk. – magyarázott sietve – Kérlek, ments meg! – pottyant le az első könnycsepp, én pedig csak döbbenten meredtem rá. – Kedvelsz engem, nem?

- Ja… csinos vagy. Meg egész szép az arcod. – vakartam meg a tarkóm zavartan. – De örömlány vagy. – tettem hozzá, majd kifordultam a kabinból. A pár pillanattal ezelőtti boldogságot felváltó tömény csalódottság megülte a gyomrom.

- Kai, ma nem kell kimenned. – sietett utánam Suho, mikor a kabinom felé meneteltem. Nem örültem ennek a hírnek. – Gyere, fontosabb események zajlanak! – ragadott magával és felcibált egy irodába, amit eddig nem láttam. Az összes tallboy ott sorakozott már a magasabb rangúakkal együtt. És egy furcsán ismerős fiút álltak körbe. Biztos voltam benne, hogy valahol láttam már.

- Igazság szerint véletlen botlottam beléjük. – magyarázott feszélyezetlenül. – És egyáltalán nem sejtik, hogy ide tartozom. Nem értem miért nem a túlparton vannak.

- Csak ketten vannak?

- Igen, és a lány egyelőre elég súlyosan beteg, vízre lenne szüksége, de láthatóan nem bízik bennem annyira a srác, hogy megmondja honnan jött. – Suho csak hümmögve bólogatott, hagyva a fiút, hogy folytassa. – Jelenleg a politikai negyedben vannak egy félig beomlott padlástérben húzódtak meg, valahol errefele. – mutatott most egy házsorra, nem messze Romváros hivatalos határaitól.

- Szép munka Johnny! – veregette vállon Suho és a többiek is gratuláltak neki egy-egy pacsival, vagy vállon veregetéssel.

- Van ötleted hogyan hívják őket? – vett elő egy listát Suho, belelestem, két-három japán név szerepelt rajta eddig csak, köztük Yuta nevel.

- Persze, Yuta és… hogy is hívták? – szívta meg fogát kicsit. Mia…Mai… Mao volt. – csettintett aprót, mikor beugrott a név, az én ereimben pedig megfagyott a vér. Mégis mibe keverte Yuta magukat? Lopott pillantást vetettem a fiúra, már sejtettem, őt láttam az ideges Yuta nyakán. Tehát Yuta sejtette, hogy nem megbízható, ennek örültem. Ezek szerint valóban nem volt megbízható, mert japánokat jelentett a partizánoknak. Jelenleg azonban egy dolog foglalkoztatott, tisztázni Maot és kihúzni nevét arról a listáról. Mert az a lista Suho kezében valami rettenetes dolognak tűnt. Yuta pedig már rajta volt.

- Yuta már megint. – morogta Suho egy sokadik strigulát húzva Yuta neve mellé. Szóval Yutat eddig nem tudták megcsípni, ez megnyugtatott kicsit. Talán az én meggondolatlan Maomra is vigyázni tud. – Vissza tudsz menni? – Johnny a fejét rázta.

- Gyanús lenne, félő, hogy felszívódnak. – mutatott Yuta sokszor szereplő nevére. Suho csak bólogatott.

- Holnap éjjel rájuk küldök két árnyékot. Az elég lesz. – szusszant fel és elégedettnek tűnt. Én pedig meg tudtam volna fojtani. Ujjaim a nyaka köré fonni és addig szorítani, ameddig el nem roppannak a csontok. És annak a Johnny gyereknek is ugyanazt a sorsot szántam volna, ha nem valami borzalmasabbat. Maot elárulni…

***

- Mao, ébredj! – keltegetett Yuta sietősen, mire lustán nyitottam fel a szemem. Sokkal jobban voltam, mint pár napja, de még nem elég jól.

- Valami gond van? – dörzsöltem kissé duzzadt szemeim.

- El kell tűnnünk innen. – pakolászott Yuta összefelé kapkodó mozdulatokkal. Idegessége hamar átragadt rám és visszanyeltem a kérdéseket, ameddig feszült csendben össze nem szedtünk mindent kora hajnalra és kéz a kézben távoztunk.

- Mégis mi történik? Hol van Johnny? – Yuta idegesen szívta fogát és továbbra is fürgén szedve lábait, megszorította kezem.

- Johnny eltűnt az éjjel. Tehát úgy kilencven százalék az esélye, hogy jelentette a partizánoknak, hogy talált két japánt. – döbbenten néztem Yutara.

- Miért tenne ilyet?

- Mert partizán, a fenébe is. Észre kellett volna vennem. – nyögött fel kísérőm. Egy olyan ház felé szedtük a lábunk, aminek tulajdonosát nem olyan régen öltem meg.

Yuta a legkisebb undor nélkül dobta ki a hullát a magas fűbe, ahol nem rég még vérengző kutyák lapultak, majd amennyire tudta, kiszellőztette a lakást és meggyújtott egy pálcát, amit az egyik szekrényben talált.

- Ez mi? – kíváncsiskodtam az illatos füstöt szimatolva.

- Füstölő. – biccentett aprót Yuta. – El kell mennem vízért mostmár valóban, hogy biztos jobban légy. Addig pihenj, amennyit csak tudsz. Van még pár konzervünk, ha megéhezel két alvás közt. – simogatta hajam, majd szinte árnyékként osont ki az ajtón. Fogalmam sem volt mi lesz most velünk, sarkunkban a forró nyomon járó partizánokkal.

Én is úgy végzem, mint anya?