VIII. Tallboy

Az egyetlen alkalom, mikor láthattam Maot, éjjelente volt, pontosabban hajnalban, mikor aludni mehettem. Miután Johnny elárulta őket, betegre aggódtam magam. Folyamatosan az járt a fejemben, mikor találják meg őket, mert elsőre sikerült kereket oldaniuk. De a nyomukban jártak. Álmomban hát gyakran tettem látogatást egykori otthonunkba. Javarészt emlékeket láttam, de gyakran előfordultak meg nem történt jelenetek. Egyre gyakrabban. Még ha furcsa érzés is volt, nem tartottam rossznak ezeket az álmokat. Még ha nappal Mao ezek után milliószor jobban hiányzott, mint eddig. És a csend frusztráló volt. Nem kapni híreket rosszabb volt, mint minden percben tudni mi zajlik odakint. Csak a reménykedés maradt.

Pontosan négy nap telt el, mire híreket kaptunk. Maoék sarkában próbálva járni, két hullát találtak. Nem értették miért ölték meg őket, én azonban rettenetesen dühös lettem. Annak az ostoba lánynak meg kellett volna húznia magát, nem folytatni azt az értelmetlen bosszúhadjáratot, amit elkezdett. Megértettem a traumát, amit a tallboyok okoztak neki, de nem akartam, hogy folytassa ezt. Úgy éreztem elég komoly bajba keverte már magát így is, nem kellene még mélyítenie a dolgot. Úgy festett Mao nem így érzi.

Újabb nap telt el, mire Suho magához intett a tallboyokkal együtt és hozzánk hajolt, hogy biztosan csak mi halljuk.

- Nem tudom mit művel az a két japán, de a híreink szerint háborús katonákat ölnek le, méghozzá egykori tallboyokat. Legalábbis azokat, akik még életben maradtak. Ez politikailag meglehetősen terhes. – vakarta meg tarkóját – És a partizánok már így is rengeteget veszítettek a tekintélyükből miattuk. Ko ezredest fogjátok felügyelni ezentúl váltott műszakban. Beköltöztök a villájába és ellátást kaptok érte cserébe. Az éjszakások továbbra is éjszakások lesznek. Csinos összeget kapunk ezért, amin D.O tovább tudja javítani a felszereléseket és talán valamivel több élelemhez is juthatunk. – rosszul éreztem magam a gondolattól, hogy valaki olyanra felügyeljek, aki hamarosan Mao elsődleges célpontjává válhat. Mert ha valaki elkapja Maot a csapatból, nem fogok tudni mit csinálni, ha pedig velem kerül szembe, bele fogok pusztulni a szégyenbe, ebben biztos voltam. Nem akartam, hogy Mao így lásson. Az ő szemében én egy tisztességes katona voltam, valaki, aki tudja mi a helyes és őt is úgy próbálja terelni. Valaki, aki meggátolja abban, amit csinálni akar… Valaki, aki szerelmes egy örömlányba. Suho szavaira néma beleegyezéssel válaszoltam, mert attól féltem, ha kinyitom a számat, elokádom magam a hirtelen nyomástól. – Készüljetek össze! – terelt el minket végre, én pedig igyekeztem mihamarabb a szobám magányába jutni.

Arcom kezeimbe temetve ültem az ágyamon, azon gondolkodva, ebből hogyan lábalok ki. Őszintén, a halálon kívül nem sok kivezető út volt innen. Mostmár a Marylin seregéhez tartoztam.

Mikor táskám már a hátamon nyugodott, meglátogattam D.O-t, aki megint éppen ügyködött valamin, az orra alatt szitkozódva.

- Segíthetek? – nézett rám, mikor felfedezte, nem egyedül van már. – Úgy nézel ki, mint aki bármelyik pillanatban okádhat.

- Kösz D.O. – morogtam mellé ülve és megfigyeltem mit csinál – Mire fel? – böktem a fegyverre.

- Azt mondják, a kis japán lánynak valami eszméletlen felszerelése van. – tisztogatta a fegyver éjjellátó csövét. – Hiába a tallboyok, kétszer akkora távolságból leszed bárkit, mint amennyire ti lőni tudtok a legjobb fegyvereinkkel. – szusszant a végén bosszúsan – Ha egyszer lenne alkalmam beszélni, csak egyszer – indulatos hangjára máris forrni kezdtem, de kiderült, hiábavalóan – megkérdezném tőle honnan szerezte, és hogy csinálja.

- Ki tudja – vonogattam vállam. Én tudtam. Én tanítottam az elszánt csöppséget lőni. Emlékeztem milyen indulatos volt eleinte, méterekre vétette el a célpontokat. És amikor az indulatot egyfajta halálos céltudatosság váltotta fel, olyan erejű önfejűség, amivel egy város se tudott volna harcolni, ha úgy dönt, hogy tudja, mit akar csinálni, Mao lett legjobb. Pusztán az akaraterejének hála. Szerettem a makacsságát, mint minden mást benne, még ha annyi fejfájást is okozott nekem, de egyre jobban éreztem, valóban ez lesz a veszte.

- Min gondolkodtál el ennyire?

- Eszembe jutott a húgom. – sóhajtottam fel megvakarva tarkóm.

- Halott? – tette fel a kérdést kertelés nélkül, mire majdnem megfulladtam.

- Nem. Vagyis remélem, nem. – nyögtem ki, mire megveregette hátam.

- Suho talán sokat vesztett előtted magából, de nem ő az, aki kiadja a parancsokat. – meglepetten pislogtam párat, mire D.O felfele mutatott. – Mindent köteles elmondani nekik. Mikor Lee húgát behozták és az örömlányok közé sorolták, Suho mindent megtett, hogy kihozza onnan a lányt, mert nem bírta elviselni, hogy az ő vezetése alatt került oda a lány, aki az egyik emberének a húga. A lány elszökött és a túlpartra menekült, kiengedték az alsó szintről. Kevésen múlt, hogy elbukjunk.

- Miért, mi van a túlparton? – kaptam fel a fejem, mire D.O kissé kínosan nézett oldalra és úgy tett, mintha kérdésem el se hangzott volna.

- Suho nem bánta meg, de olyan büntetésben volt része, amit nem köszönt meg, amiért nem az eljárás szerint cselekedett. Ha nem azt teszi, amit mondanak neki – hüvelykujját torkához illesztette és elhúzta a száját, mire megborzongtam. Még sosem gondoltam bele, ő is csak parancsot teljesít. – Nem szívesen küld titeket ki, ebben biztos vagyok. – nézett hátra a lassan megérkező többi tallboyra. – Szóval tegyél egy szívességet és a térded ne tedd tönkre, különben kereshet neked helyet itt lent a műhelyben. – nyomta a kezembe a védőket. – Életben maradni már a te dolgod. – csak bólintottam párat, logikus, majd belebújtam a vastag gumi védőkbe és a súly máris szinte teljesen eltűnt a lábaimról.

Suho valamivel távolabbról figyelte, ahogy felkészülünk az indulásra, majd odabólintott Leenek, mikor a csapat élén elindult. Talán napok óta először nem éreztem azt, hogy hányni tudnék az arca láttán.

***

A tüdőmet kiköpve rohantam a rongyossá lőtt betonon, a golyók pedig további beton darabokat szaggattak fel körülöttem, miközben behúztam a fejem és gyorsabb tempót próbáltam diktálni magamnak. Nem számítottam rá, hogy átalakították az őrséget, így már biztos voltam benne, Johnny a partizánok közé tartozik. Rövid átkozódás csúszott ki számon a heves levegővételekkel együtt és behúzódtam egy régi roncs takarásába. Hallottam, ahogy fém hárítja a lövedékeket és volt alkalmam kicsit lassítani, hátam a gép rozsdás oldalának vetve lihegtem, és tekintetem az égre vezettem. Isten adja, hogy Mao ne csináljon hülyeséget. Ami ki nem ismerem az új őrjáratot, nem fogok tudni visszamenni.

***

Napok teltek el Yuta nélkül a régi, füstölő illatú lakásban. Ahogy tanácsolta, az emeleten húztam meg magam a nap javarészében, egy ablaktalan szobában és továbbra is éjjel voltam ébren. Mielőtt a sötét óra beütött volna ettem és ittam keveset, majd visszahúzódtam a kis, dohos szobába, füstölőt gyújtottam és az olajlámpa fénye mellett olvasgattam a japán szótárat. Gyorsan belejöttem a nyelv használatába, elvégre ismertem, csak fel kellett frissítenem a természetes tudást. Hiányzott Yuta, Jongin még annál is jobban és olyan érzés alakult ki a gyomromban, amit eddig nem ismertem. A Yuta eltűnése előtt megölt két férfira gondoltam és rosszul voltam. Bűnösnek éreztem magam. Ahogy rám néztek és nem értették miért teszem. Senki sem várt rám, senki sem ismert, senki sem tudta, hogy létezem, és ettől úgy éreztem, valóban nincs értéke a létezésemnek, főleg ha olyanok életét veszem el, akikre egyesek egyfajta hősként gondoltak. Azonban nem visszakozhattam, mert egyetlen célpont volt hátra. Az utolsó esélyem rá, hogy a szemébe nézzek az anyám gyilkosának, aki az én hibámból lett kivégezve, és lássam a szemében, emlékszik az apró japán nőre, akit a gyereke szemei előtt végeztek ki és felismeri, hogy amit tett, soha nem bocsátható meg. Mert nem egy japánt ölt meg, hanem egy anyát, akire szükség volt, akire számítottak, akit szerettek, akihez ragaszkodtak. A gondolatok hatására frusztráltan hajítottam el a szótárat és döntöttem hátra a fejem. Elegem volt a bujkálásból. Elegem volt a várakozásból. Nem tudtam Yuta hová lett, nem tudtam visszatér-e egyáltalán. Életben van-e még, és ezeket ugyanúgy nem tudtam Jonginról. Haragudtam rájuk ezért. Miattuk nem maradt senkim. Se egy barát, akire bátyként gondoltam, se egy báty… akiről fogalmam sem volt mit is jelent nekem. Rengeteget értékeltem Jongint a fejemben, de annyira összezavartam magam, hogy már nem tudtam mi is ő. Csak azt, hogy fontos. Szeretném tudni, hogy jól van, jó élete van és senki sem okoz neki nehézséget úgy, ahogy én tettem. Talán sikerült elszöknie Hyunaval. Mármint az örömlánnyal. A gondolat hatására megint elhajítottam volna a szótárat. Ez az érzés is új volt. Hogy fájt, amiért saját család mellett döntött volna a kis kolonc helyett, aki mindig csak bajt okozott körülötte.

Pontosan még két nap telt el, mire úgy döntöttem, eleget vártam Yutara, és egyedül indultam útnak. Csak a legszükségesebb dolgaim vittem magammal, nem volt szükségem olyan dolgokra, mint szótár, vagy ruhák tömkelege. Egyetlen váltást vittem magammal, azt, amit anyukámtól örököltem. Amiben ő mindig olyan gyönyörű volt. Még ha nagy is volt rám, az enyémnek éreztem és úgy éreztem, legalább minimális értékem van azokban a finom darabokban. Alaposan átkutattam a táskát, amit Yuta megtömött Romvárosban és találtam egy Mao feliratú papírzacskót benne. Töltények és egy tölténytáska, valamint egy idegen, furcsa anyag volt benne. Selymesebb volt bárminél, mint amiket eddig láttam, és piros színe meglepett. Hímzett anyag volt, arany és rózsaszín szálakkal teleszőve. Virágok, fák, daruk díszítették a köntös szerű anyagot. Kicsivel volt hosszabb a fekete szatén felsőnél, ami anyukám után maradt, szabása pedig ugyanolyan felsőre engedett következtetni. Nyaki részére pedig egy név volt arannyal hímezve, Momo. Megilletődve cirógattam a nevet, nem tudtam, ki veszített, vagy adott el egy ilyen drága anyagot Yutanak. Bizonyára élelemre volt szüksége szegény lánynak, vagy vízre, esetleg orvosságra. Ezt az anyagot még elrejtettem táskámba, majd végleg útra késznek nyilvánítottam magam. Farmer mellényem felső zsebébe rejtettem a cetlit, amin a név és a cím volt. Ko ezredes háza nem volt olyan távol a városszéli negyedtől, ahol rejtőztem.

A villa szinte egymaga egy negyed volt. Haldokló fák védelmezték, amiket az ízlésesen rendezett lótusz ültetvények lassan pusztítottak el. Csak vörös lótusz nőtt itt, nyoma sem volt fekete testvérének. A kerítésen belül a ház közvetlen környezetében reflektorok égtek olyan vakító fénnyel a sötét óra ellenére, hogy nem lehetett látni tőlük semmit. És akkor meghallottam. A hidraulika halk húzását, majd a földrengető ütemes lépteket. A pulzusom vészes módon emelkedett, miközben a sötétből, a kerítés árnyékából szőttem tervet a bejutásról. Lehunytam a szemem és számoltam. Három tallboy járta körbe a kivilágított területet. Három a rémálmaimból ott körözött, tudva, hogy bármikor jöhetek. Ujjaim vad remegésbe kezdtek és össze kellett szorítanom ajkaim, nehogy egy halk nyüszítés kiszökjön számon. A veríték hirtelen vert ki és úgy éreztem, nem bírok mozdulni. Csak behunyt szemekkel hallgattam a tallboyokat és hagytam, hogy a rettegés átjárjon és szinte valóságossá vált szemhéjaim mögött az emlék, amin anyám nyaka köré szorult a hurok, hogy lassan megfojtsa. A kép, ahogy Jongin először védett meg saját apjától és bekúszott a fejembe a tudat, semmim sem maradt ezek miatt a szörnyek miatt. Se otthonom, se családom, talán ép eszem sem, amiért úgy döntöttem, mégis be fogok jutni.

A reflektorok fénye bántotta szemem, mégis bekúsztam a lótuszok dús, öntözéstől nedves levelei közé, amik könnyedén elrejtették apró kis testem. Egészen az utolsó levelekig kúsztam, innen nyílt terep várt. Felmértem azt, amit a házból láttam, összesen két legfelső emeleti szobában égett a villany. A kettőből egy volt az, ami nekem kellett. A szerencsémre bíztam a választást és életemben először figyeltem meg a tallboyokat. A reflektorok felett voltak az emberek, hogy figyelni tudják a hatalmas birtokot. Úgy becsültem, ha lenéznek valamire, körülbelül tíz másodperc kell, hogy a szemük megszokja a fényt, majd bemérjenek a sniperrel is, ha nagyon jól tudtak lőni. Valószínűleg ezekkel a gépekkel nehezebb volt megfordulni, mint ha saját sarkukon kellett volna megpördülniük és a hidraulika olyan erővel rántotta le a lábaikat, hogy a gyors mozgás kizárt volt.

Mikor az első alak a ház mögött volt, a második befordult a ház mögé és a harmadik éppen kikanyarodott onnan, könyökömre támaszkodtam, kiemelve a fegyver matt csövét a levelek közül és a távcsövön át a reflektorok miatt alig látva a sötétet, fejre céloztam. Egyetlen halk pukkanás hallatszott, majd a tallboy megállt, innen tudtam, sikerem volt. Lélekszakadva rohantam át a kivilágított területen, tudva, a második tallboy mindjárt utoléri társát és tudni fogják.

Levertem a zárat az ajtóról és berohantam az épületbe. Kerestem a sötétebb folyosókat és az ablakok előtt mindig vártam, míg elmentek a tallboyok, akik mindig vártak az ablakban egy kis ideig, hátha hibázok. Egérlyukba zárt egér lettem, hiába csonkítottam meg az ellenségemet eggyel.

Még ha a villa hatalmas is volt, nem az volt az első, amibe betörtem, ezek pedig mindig ugyanúgy épültek. A legcsendesebb folyosó vezetett az irodához. Taktikailag okos volt, ha tele lett volna őrökkel a ház, nem lett volna könnyű bejutnom, talán élve el sem jutok a legtávolabbi sarokig. De úgy intézték, hogy kihaltnak tűnjön a ház. Ez sem volt meggondolatlan lépés.

Aztán meghallottam az ajtókat. Megálltam a lépésem közepén, füleltem, és akkor ébredtem rá, egy ablak előtt állok. A töltény csak milliméterekre vétette el a pontos találatot, a fájdalom pedig felébresztett a tudatból, valóban csapdába kerültem. Visszanyeltem a fájdalmas nyögést és élesen szívva be a levegőt, futásnak eredtem. Már nem volt fontos, hogy elbeszélgessek az ezredessel, számon kérjem, kínok közt vergődjön. Ebben a percben saját életem fontosabbá vált.

Berontottam a szobába, ahol egy fiatal fiú állt, fegyvert szegezve rám. A fejemben egyetlen szó süvöltött, csapda. Átvertek. Láttam, ahogy ujja megfeszül a ravaszon és rájöttem, nem akar megölni. Valami mást akarnak. Talán valami sokkal rosszabbat. Ezt pedig kihasználtam és nyeltem egyet, miközben izzadság gördült le halántékomon és mikor ujja engedett kicsit, látva, értem őket, rávetettem magam. A lövős eldördült, de a golyó valahová a plafonba fúródott. Kirántottam övemből a díszes kis tőrt és a homlokába vágtam, majd nem várva, hogy hátba támadjanak, kivetettem magam az ablakon. Bokám kegyetlenül roppant meg, mikor földet értem és térdre estem egy pillanatra, a föld pedig megremegett mellettem és én szemben álltam egy tallboyjal. Fogalmam sem volt róla mit teszek, csak felemeltem a fegyverem és próbáltam célozni. Féltem, átkozott módon rettegtem, és alig bírtam megtartani hirtelen elgyengült kezeimben a snipert, majd lőttem valahová. Hálás voltam, amiért hangja biztosított róla, eltaláltam, majd mind egy rémült nyúl, eliramodtam, be a lótuszok közé, be a sötétbe. Valaki pedig mintha a nevem kiabálta volna.