IX. Levél

- Vissza fogsz tudni jönni így? – nyomta Teo erősebben oldalamnak a nyomókötést, mire csak bólogattam párat, beszédre nem futotta erőmből.

- Csak súrolt. – sóhajtottam végül halkan és a halott Leere néztem. Mao tökéletesen lőtte keresztbe koponyáját. Rémisztő volt belegondolni, csak azért úsztam meg, mert elvesztette önuralmát.

Teo felgyújtotta a hullát, majd vállára dobta az eszméletlen Madet. Titokban eltettem a kis tőrt, amit kihúztak a koponyájából. Madnek kevés volt az esélye, hogy túlélheti, de reméltük, ha időben visszaérünk a Marylinre, az orvos még megmentheti, így nem vesztegettük az időt.

Bár a part különösen nem volt távol, napkeltére érkeztünk meg miattam. Oldalam kegyetlen módon hasogatott, mindkét kezemmel a lassan átvérző kötést nyomtam rá, de nem segített a hidraulika rángatása abban, hogy elálljon a vérzés.

Mikor elég világos lett hozzá, próbáltam kötésen keresztül megállapítani, milyen állapotban is vagyok, miközben emberek figyeltek minket a politikai negyed ablakain át. Tudtam, érzik, hogy vereséget szenvedtünk. Kis híja volt annak, hogy három embert veszítsünk. Vagyis egy teljes őrjáratot.

- Biztos jól vagy? – nézett rám Teo, mikor megállt bevárni. – Csak mert elég sápadt vagy.

- Túlélem, ha végre leszállhatok innen, jobb lesz. – legyintettem egyik kézzel elengedve a csurom vér rongyot, majd vissza is szorítottam rá kezem. Teo csak bólintott és követte a másik kettőt, akik erősen lehagytak már minket.

Suho a Marilynen kívül állt és nézte, ahogy közeledünk, arcán döbbenet tükröződött. Láttam, hogy ajkai mozognak, ahogy kérdőre vonja az első befutó tallboyt. D.O is felbukkant, láthatóan éppen csak felkelve az ágyból, mire én is odaértem és átvette a Lee és Mad után maradt lábakat, majd el is tűnt velük, hogy átnézze őket, hibák után kutatva. Megkönnyebbült sóhajjal szálltam le a földre és mire megroggyantak volna fájó térdeim, Suho alám karolt.

- Vigyétek Madet, majd én foglalkozom Kaial. – zavarta el Teot és lassú léptekkel kísért fel a szobámban, igazodva elgyengült tempómhoz. Nem küzdött a seb tisztításával, egyelőre csak normális nyomókötést rakott rá a teljesen átvérzett rongy helyett. – Mégis mi történt ott? – kérdezte halkan, letörölve kezeim, miután rávett, hogy maradjak fekve.

- Leet egy lövésből leszedte, majd belerohant a csapdába, átdöfte Mad fejét egy tőrrel és kiugrott az ablakon. – adtam gyors magyarázatot.

- Téged mi lelt?

- Elvétette. Kiborult, vaktában lőtt és elrohant. – Suho halkan felsóhajtott és kezeibe temette az arcát. Kezdtem megérteni miféle teher nehezedik rá. Most oda volt két gyakorlott tallboy és egy, ami felé reményeket táplált. – Suho… - szólítottam meg mégis, úgy sejtve, amíg ágyban kell maradnom, nem lesz esélyem ismét kettesben beszélni vele, Maonak pedig ki tudja mennyi ideje maradt.

- Mond… - nézett rám aggodalmas homlokráncolással.

- Annak a lánynak fogalma sincs arról, mi történik.

- Hogy érted?

- Úgy értem, hogy három éves kora óta velem él, tulajdonképpen én neveltem őt fel. – döbbenten meredt rám. – Nem tudom, mi van a túlparton, vagy D.O miért nem mert beszélni róla, de Mao sem tudja.

- De hiszen Yutaval…

- Yuta azért vitte magával, mert arra kértem, vigyázzon rá és mert kedveli. – az első fele határozottan hazugság volt, Yuta mindenképp a szárnyai alá vette volna Maot, de úgy éreztem, ha így adom elő, több esély van megmenteni az apró lányt attól, ami vár rá. Suho talán még döbbentebben nézett rám, majd megint felsóhajtott.

- Akkor miért ölte sorban az összes katonát…?

- Mert egy a tallboyok közül megölte az anyját. És Mao végignézte. Magát okolja érte, mert japánul szólalt meg, holott megtanították neki, hogy nem beszélhet japánul, de dühös, amiért megölték az anyját. – Suho előre meredt, majd hitetlenkedve megrázta a fejét. De tudtam, hisz nekem. – Yuta az egyetlen nyom akkor is, ha Mao kiskacsaként követi.

- Yuta most a túlparton van. – rajtam volt a sor, hogy döbbenten pislogjak párat, mire megint megrázta a fejét. – Nem fog visszajönni, amíg nem tartja elég biztonságosnak, azt pedig nem adhatom parancsba, hogy engedjék át, az a srác nem hülye. – bólintottam, hogy megértem, majd Suho hamarosan magamra hagyott.

***

Meglátogattam volna Tent, de még Mad felett dolgozott, láttam a műtő kis ablakán át, így későbbre halasztottam kíváncsiságom és felfele indultam, a Marylin legfelső emeletére. Gyomrom pedig minden lépcsőfokkal nehezebb lett. Rettegtem attól az emelettől. Minden taszított, ami ott volt fent.

- Mit tudunk? – meredt rám az egyik bevérzett szempár, mialatt a szoba közepén topogtam, én pedig elmondtam mit tett Mao és mit mondott Kai. Úgy festett szórakoztatja őket a történet. Elvégre számukra csak eszközök voltunk. Nekik ez biztosan vicces volt. Én azonban elvesztettem egy barátot, egy talán nem éli túl és rettegtem, Maoval megismétlődik, ami Lee húgával. Leevel, vagyis Hamada Kentoval, akit a Han sodort a Marylin partszakaszára hat évvel ezelőtt a halál küszöbén.

- Az a fiú, Kai kiváló munkát végzett Romvárossal. – hajolt előre a kapitány – Megérdemel valami jutalmat. – vette át a levelet, amit mellette írtak éppen, majd felcímezte a borítékot és nekem nyújtotta. A címzett Mao volt. És tudtam, semmiféle jutalom, sem jóakarat nincs a mögött a nyájas mosoly mögött, erről gyomrom görcse is biztosított.

- Az egyik árny továbbítja. – préseltem ki magamból a szavakat a rosszulléttel küzdve és fejet hajtva távoztam. Fogalmam sem volt, mi készül, mit terveznek, úgy sejtettem, valaki más kontójára terveztek szórakozni. És ez nem tetszett nekem.

***

Fogalmam sem volt hova mehetnék, hogy hova megyek épp. Amikor úgy éreztem, elég messzire jutottam és remegő lábaim már nem vittek tovább, sírva gömbölyödtem össze egy elhagyott rom falai mögött, ahol senki sem vett észre. Csak vissza akartam kapni a Romvárosban töltött rövid kis életem. A napokat, mikor ez az egész egy könnyed dolognak tűnt. Eszembe jutott Jongin milyen dühös volt rám, mennyit kiabált velem és most megértettem. És nem vágytam másra, csak hogy megint kiabáljon velem, leszidjon, amiért meg is halhattam volna, aztán bekötözze a bokám és bocsánatot kérjen, amiért kiabált. Olyan gyöngéd ujjakkal érintsen meg, és még ha féltem is tőle, akartam a gyöngéd érintést, még ha nem is tudtam miért. Azt akartam, hogy velem legyen, úgy ahogy eddig, hogy a jó útra akarjon terelni. Megfogadtam, hogy hallgatnék rá, ha itt lehetne velem és vigyázna rám. Soha többet nem mondanék ellent neki, nem hagynék ki éjjeleket, hogy ébren várjon, holott pihennie kellett volna a munkája miatt. Újra Hyunaval akartam tölteni az estéket és megfogadtam, ha ismét vele tölthetem az estéket és azt mondja Jongin vonzó és arra céloz, hogy nincs köztünk vérségi kapcsolat, nem fogok azzal takarózni, hogy ő nevelt fel. Csak Jongint akartam. Mindegy hogyan, mindenhogy.

Nem tudtam meddig kuporogtam a romok rejtekében, mire volt energiám feltápászkodni és elvonszolni magam onnan. Bokám a sokszorosára duzzadt és alig bírtam ránehezedni. Ágakból ácsoltam magamnak mankót és egy sínt, amit talált gézzel rögzítettem lábamhoz. Minden lépéssel megküzdve indultam vissza Romvárosba, abban a reményben, hogy Yuta talán ott lesz, mert ott most senki sincs. Ott senki sem keresné.

Rám esteledett, mire elértem az ismerős földutat, rengetegszer kellett megállnom pihenni, és egy konzervet is felbontottam, hogy pótoljak némi energiát. Őszinte megkönnyebbülést jelentett pusztán az a tudat is, hogy Romvárosban lehetek, még akkor is, ha alig mozgott benne néhány tíz ember.

Yutanak azonban nem akadtam nyomára, így felbicegtem egészen Hyunaék házáig. Tisztességtelennek éreztem magam, amiért egy olyan házba tolakodtam be, amibe vendégként voltam hivatott csak olykor, de emlékeztettem magam, bármikor megölhetnek üldözőim, megerőszakolhat bárki, elvégre egy sérült, fiatal lány voltam, nem túl nehéz zsákmány, kifoszthatnak, és életemben egyszer megérdemlek egy olyan fürdőt, ami csak a gazdag embereknek járt ki.

Így bezártam magam után az üres ház ajtaját és Hyuna lakásrészében lepihenve ledobtam magamról a fekete trikót és a farmer mellényt, majd a lány temérdek ruhái közt találva néhányat, amik kisebb korából maradtak meg, elvettem őket.

Soha életemben nem tapasztaltam még olyat, mint az a fürdő volt. A víz melegen folyt rám és bár klór szaga volt, jobban tetszett, mint a lótusztól szennyezett verzió. Hajamból rengeteg fekete mocsok oldódott ki, döbbenten figyeltem az egyre tisztuló vizet és vettem a bátorságot, hogy használjam a tisztálkodó szereket. Csodálatos volt minden perc, amit ott töltöttem a házban. Hajam selymesen és puhán omlott szét, mikor megszáradva átfésültem, majd kontyba tekertem, hogy tovább tartsa meg puhaságát, amiről tudtam, így is csak pár napig élvezhetek majd. Felöltöttem Hyuna egy kinőtt melltartóját, akárcsak egy régi fekete trikót, ami elegánsabb volt talán még anyukám szatén felsőjénél is, majd rávettem az említett felsőt és találtam puha, rugalmas anyagú testhez álló fekete nadrágot is. Sajnos tőröm elvesztettem, de elemeltem az ékszerdobozból két hasonló méretű díszes hajtűt és a szatén felső szűk öv részébe rejtettem. Bakancsom is megtakarítottam, mielőtt az éj leple kiosontam volna az idegen házból. Nem tudtam mi fog most következni, így hagytam, hogy lábaim vigyenek, egészen régi házunkig.

Elszorult a torkom, miközben az épületet figyeltem és küzdöttem a feltörő emlékek és a sírás ellen, majd a küszöbön díszlő fehér papírért hajoltam, mikor szemembe ötlött. Az én nevemre volt címezve. Kíváncsian billentettem félre fejem, majd óvatos ujjal feltéptem a borítékot.

***

Suho helyett hamarosan új vendégem érkezett. Fáradt volt, ezt könnyen meg tudtam állapítani.

- Ten vagyok. – mutatkozott be halkan és lassan letekerte rólam a kötést, amit kaptam. A vérzés ereje jelentősen csökkent, így ki tudta takarítani a sebet a Marilyn orvosa és rendes kötést tett rá. – Bár a golyó ütötte rész nem nagy, a visszaúton elég hosszan tovább repedt a seb. Némi időt igénybe fog venni, míg meggyógyul, de nem súlyos, csak mély. – rakott meleg tömlőt térdemre.

- Mad hogy van?

- Szerencsére a fegyver nem volt elég nagy, hogy igazán komoly kárt tegyen a koponyában, bár el kell ismernem, volt erő a támadóban. Fel fog épülni, de nem hiszem, hogy tallboyként helyt fog állni. – magyarázott tényszerűen. – Amíg teljesen össze nem záródik a seb, téged is ide ítéllek. Beszéltem már Suhoval. – bólogattam párat, hogy megértettem. – Ez mindössze maximum pár hét lesz, ha képes vagy nyugton maradni. – megint bólintottam, majd miután előzékenyen betakart és kinyitva a hajóablakot, némi friss levegőt eresztett be a szobába, hogy kiszellőzzön a vér és fertőtlenítő szag, magamra hagyott, én pedig lehunytam a szemem.

Éjjel felriadtam, éreztem, hogy felszökik a lázam, így letoltam magamról a takarót, akármilyen kellemetlen is volt, nem akartam kritikusan feltornászni a testhőm. De a lázálmok Maoval megtaláltak. Ez volt az első alkalom, hogy vele álmodni kellemetlen volt. Nehéz mellkassal riadtam fel többször is, de mindig visszarántottak a képek. Olyan képek, amik józan fejjel sose fordultak volna meg a fejemben. Mégis, ameddig a józan eszem nem rázott fel, gyönyörű volt abban a világban lebegni, sőt azután is az lett volna, hogy felriadtam, mégis el kellett űznöm magamtól ezeket a gondolatokat és a józan eszemre hallgatnom. Mao érdekében a földön kellett maradnom.

Míg a lázam nem ment lejjebb, rövid alvási és ébrenléti szakaszok váltották egymást, tekintetem néha találkozott Hyuna tekintetével, aki kötést cserélt a homlokomon és igyekezett ébren tartani némi beszéddel. Kérlelt, hogy jelentsem be az igényt, mert nem bírja, amit művelnek vele a partizánok, de elengedtem fülem mellett. Nem volt rá szükségem akkor se, ha ő úgy gondolta, igenis kellene ide.

Végül, mikor már tovább bírtam ébren maradni, Suho is felbukkant. Hyuna éppen a kötést mosta ki mellettem, kíváncsian nézett hol rám, hol Suhora, miközben tekintetével regényeket próbált elmesélni.

- Nem tudtam, hogy jó vagy a betegellátásban. – nézett az örömlányra, majd rám, mire Hyuna csak halványan elmosolyodott. – És örülök, hogy jobban vagy. – nézett rám végül. – Két napja csak alszol.

- Beoszthatnád Mad mellé tenni, venni. – mondtam halkan, egy pillanatra Hyunara nézve, mire Suho bólogatott párat, majd megpaskolta lábam.

- Mindenesetre híreket hoztam. Éppen egy órája, hogy beosztottak melléd egy szobatársat. Egyelőre D.O tartja szóval. Meg akartam várni, hogy ébren légy. – meglepetten pislogtam párat. Nem számítottam rá, hogy valaha is szobatársat kapok. – Megfontolom az ápolói feladatkört. – intett Hyunanak, miközben jelezte, ideje visszatérnie a szobájába. – Kurot pedig felkísérem. – nézett még rám, majd magamra maradtam. Kuro. A név nem sokat árult el tulajdonosáról. Reméltem, olyan szobatárs lesz, aki mellett lehet élni. Eddig ugyanis élveztem a magányom és nem tetszett a tény, hogy ez változni fog.

***

Az éjszakát Romvárosban töltöttem, a lényegre törő levél felett tanakodva. Ha elmentem volna hozzájuk, találkoznom kellett volna a tallboyokkal, az emberekkel, akik tallboyok, szabályok szerint élnem és talán ellenséget védelmeznem. Minden nehezítette a szívem, ami ott várt volna rám. És ott nem mehettem volna Yuta után, ha valaha még élve előkerül. Yuta sokszor volt oda napokig, de az békésebb korszak volt. A partizánok és én felbolydítottam valamit, ami lassan múlófélben volt. A levél azonban inkább arra utalt, szeretnének valakit, aki felbolydít dolgokat, ellenőrzés alatt tudni. Egyedül pedig egyre kevesebb esélyem volt ebben a világban. Az élelmem és a töltényem véges volt, Yuta pedig akár még hetekig is távol lehet, ha nem érzi biztonságosnak azt, hogy megkeressen. Úgy döntöttem, bölcs döntés volna a partizánok akarata szerint cselekedni. Jongin is ezt tette volna és ezt tanácsolta volna, ha itt van. Azt mondta volna, menjek.

Így nehéz szívvel és nehézkes járással elindultam a Han ködös partja felé, amint megpirkadt.

Kellemetlennek tartottam, hogy sérülten egy egész napot igénybe vesz, hogy átszeljem a politikai negyedet és a senki földjét, míg le nem értem a homokos partra. Lassanként sötétedett és esőre állt. A Marilyn pedig csinos neve ellenére fenyegető halottként hevert félig a vízben. Rozsda és az iszap kellemetlen szaga keveredett itt, de nem tudtam megmondani ez-e a rosszabb, vagy a lótusz szaga, ami betelepedett az ember orrába és megülte a tüdejét. Ebben legalább volt valamiféle frissesség.

A levelet a fekete szatén anyaghoz szorítva bezörgettem a hajó áttörhetetlennek látszó oldalába eszkábált ajtón. Azon elhúzódott a kukucskáló rése és egy fekete szempár mért végig, majd kitárta előttem a keservesen nyikorgó ajtót. Mintha az ajtó se akart volna, hogy bemenjek. A fiú tekintetében, aki a túloldalon várt, keserűség ült. Mintha bánna valamit, mintha nem akarná, hogy itt legyek.

- Mao, igaz? - bólintottam és ő is. – Suho vagyok. Ezen a helyen nem használja senki az igazi nevét. Csak egy ember ismer itt mindenkit, az pedig én vagyok. Így ezentúl a Kuro nevet fogod használni.

- Fekete. – formáltam ajkaimmal a szót, mire Suho elmosolyodott kissé ruhámra mutatott. Találó volt.

- Kai lesz a szobatársad. – nem örültem a hírnek. Sem annak, hogy ez egy férfinév, sem annak, hogy lesz valaki, akivel megosztom az életterem. – Gyengélkedik, így míg felkel, bemutatlak valakinek, aki már szeretett volna megismerni. – kísért el a hajó gyomrába, ahol egy hatalmas terem volt kialakítva, annak pedig oldala nyitott volt. Ki lehetett látni a partra. A talajt elnézve itt jártak be a tallboyok. Egyetlen ember tett-vett a műhelyszerű helyiségben. Suho füttyentett, mire a hegesztő elhallgatott és a szikrák, amiket szórt lassan elaludtak és levéve sisakját felénk indult. Barátságos arca volt, úgy éreztem ő olyan valaki, akitől nem kell tartanom. – Nemsokára jövök. – hagyott magunkra Suho.

- D.O – nyújtotta felém kezét, miután előzékenyen farmerébe törölte.

- Ma-… Kuro. – bólintottam aprót, mire halványan elmosolyodott. – Suho azt mondta beszélni akarnál velem. – értetlen pillantással mért végig, majd tekintete megakadt a sniperen.

- Megnézhetem? – tette fel a kérdést, tekintete pedig lelkesen csillogott. – Ígérem, nem esik baja. – mosolyodott el arcom láttán én pedig odanyújtottam neki. Valóban nem volt okom félteni a kincsem, mindössze a távcsövet vizsgálta és egy céltáblán azt, mennyire hord szét. – Ez egy csoda. – adta vissza végül nekem. – Milyen távolságig pontos?

- Még nem lőttem mellé vele –ismertem el, mire halkan felkuncogott. – Te mivel foglalkozol itt?

- Ez az én kis birodalmam. Mindent én készítek és javítok, ami készíthető és javítható. – látta, hogy megakad a szemem a tallboyokon, mire halkan sóhajtott. – Borzalmas szörnyetegek. Nem örültem, mikor megkértek, hogy javítsam meg ezeket a háborús fegyvereket. Az elektromos pajzsot a lábakon nem tudtam reprodukálni például. Nem mintha akarnám. – rázta meg fejét és valami kis munkába fogott, míg itt voltam.

Suho kifejezetten sokára tért vissza és intett fejével, hogy menjek. Tőle sem tartottam. Volt benne valami, amitől úgy éreztem, jó ember. Talán a szomorúság a szemeiben.

Gyors magyarázatot adott a hajó felépítéséhez, hová mikor mehetek és hová soha. Lényegében akkor mozoghattam és csak oda, ahova Suho kísért.

- Az ott a tiéd. Innen a harmadik. – mutatott előre. – Nekem most mennem kell. – veregette meg vállam és elindult arra, ahonnan feljöttünk, majd felfele indult. Megtettem a kevéske lépést az ajtóig, majd óvatosan bekopogtam. Nem érkezett válasz, de nem akartam jelzés nélkül berontani egy férfi szobájába. De mivel úgy sejtettem épp alszik talán, elvégre gyengélkedik, a kilincs felé nyújtottam kissé remegő ujjaim. Mielőtt elértem volna a fémet, az lenyomódott és kitárult a kabin ajtaja.

Elfelejtettem levegőt venni. Elfelejtettem talán hogy kell, vagy elfelejtettem, hogy szükséges olykor, nem tudom. Csak bámultam a kissé fáradt arcra, ami az első pillanatban türelmetlen volt, majd a kifejezés elolvadt egy pillanatra, mielőtt döbbenetet formált volna.

- Jongin… - leheltem halkan, hamarabb felébredve a döbbenetből és levegőt véve, hangom pedig őt is felrázta és behúzott magával majd becsukta az ajtót, továbbra is csak bámulva rám. Ujjai finoman értek arcomhoz és letörölt onnan valamit, ami valószínűleg a műhelyben koszolt össze. – te… eltűntél… - nyögtem ki, tekintete pedig elszomorodott.

- Ne haragudj! – suttogta ujjait még mindig arcomon tartva. Tekintete alaposan átvizsgált, végigsiklott nyakamon, majd kontyomon, mielőtt kioldotta volna a hajam. Döbbenten pislogtam párat, mire lehunyta szemét és picit megrázta fejét. – El se hinnéd milyen zavaró…

- Mi? – kerekedett el szemem, nem értve mit hord össze. Talán fejsérülése volt, a gondolatra pedig hullámokban öntött el az aggodalom.

- Látni a nyakad. – nézett döbbent szemeimbe, teljesen elolvadó tekintettel, mielőtt karját derekam köré fonva magához húzott volna. Közelsége most először nem váltott ki belőlem félelmet hosszú idő óta, csupán forróságot. Forró volt a közelében lenni, forróak voltak az ajkai, forró volt minden, mit kezeim érintettek és az egész belsőm lángolt. Mikor arra vágytam, hogy Jonginnal legyek, fogadalmakat kötöttem magamban azért, hogy ismét láthassam, sírtam, hogy őt akarom, még nem igazán hittem, így vágyom a fiatal férfi közelségére.