XI. A híd

Nem mondtam el Jonginnak az igazat arról, hová is kell mennem. Nem mondtam el neki, hogy úgy hiszik, tudom, mit keresnek a túlparton, abból az okból kifolyólag, japán vagyok. Nem mondtam el neki, hogy ez egy csapda volt és azért hívtak ide, hogy így, vagy úgy, de meghaljak a felügyeletük alatt. Azt mondtam Jonginnak, hogy keresnek valamit. Ő pedig megnyugodni látszott, amiért nem egy veszélyes küldetésre indítottak el, csupán megkeresni valamit a városrészekben.

Ki sem pakoltam a táskámból. Benne hagytam a váltó ruhákat, konzerveket, töltényeket, pénzt, mindent, amit magammal hoztam. De úgy döntöttem, csak másnap indulok útnak. Ezt a napot pedig arra szánom, hogy elbúcsúzzak fejben és lélekben a szeretett fiútól, Yutatól, az életemtől. A félig alvó Jongin oldalához gömbölyödve gondolkodtam azon, mi is várhat rám odaát, mi is lesz velem így.

Hasamon nyugvó kézfejét cirógattam, mialatt nyugodtan szuszogott vállamra, nyakamra, így, ilyen békességben telt az éjszaka, bár lelkem háborgott. Néha elejtettem pár könnycseppet, menekülő utak után tanakodtam, de nem tudtam mitévő legyek. Pár óra telt el, mikor a kézfej, amin ujjaim játszottak megmozdult és összefűzte ujjainkat.

- Nyugtalan vagy. – suttogta Jongin egészen nyakamba hajolva, én pedig felsóhajtottam. Jól esett közelsége minden probléma ellenére, amit fejemben forgattam. Mellkasa szorosabban nyomódott hátamnak, ahogy feltámaszkodott könyökére és közelebb hajolt. – Az egész tested görcsös. Minden rendben? – lágy hangjára megremegett belsőm és nemet intettem a fejemmel, de nem gyengültem el annyira, hogy elmondjam az igazat.

- Félek a feladattól. – ismertem be, válaszul pedig apró csók érkezett arccsontomra.

- Nem kell félned! Ügyes vagy és elszántabb, mint bárki, akit ismerek. – pusmogta gyöngéden, beszéd közben ajkai cirógatták fülem, gerincem mentén pedig szaladgált a hideg tőle. Apró sóhajjal jeleztem, jól esik közelsége és bátorítása. Éreztem, hogy elmosolyodik, ahogy lassan ellazulok, miközben egyre több édes kis semmiséget suttog fülembe, elengedi kezem és lassan kezdi simogatni hasam, egészen lent ahol a medencém és combom találkozik. Közelebb olvadtam mellkasához és lehunytam a szemem, míg foglalkozott velem. Ajkai megtalálták az enyéim, hosszan, gyengéden csókolt, szinte alig érintett, olyan óvatos volt, mégsem volt benne távolságtartás. Úgy sejtettem, az ő csókja mindig ilyen.

Jongin azonban lassan visszaaludt, én pedig ismét magamra maradtam gondolataimmal. Testem már sokkal lazább volt és egészen odasimultam hozzá a biztonságérzetért, de félelmeim nem váltak köddé ennyitől.

A reggel pedig túl hamar érkezett. Odakint köd ült a talaj felett, beburkolt mindent. Ezek szerint egykoron ilyenkor talán tél volt. Most csak borongós idő és köd jelezte az egyébként egyforma napok közt a valaha létezett évszakokat. Korán mentem el reggelizni, Jongin egyik vastag pulóverébe bugyolálva magam, olyan illata volt, mint a békésen alvó fiúnak, egy kevés lótusszal keverve. Kevesen voltak még az ebédlő helyiségben, nem akartam megvárni, hogy Suho értem jöjjön. Nem akartam a szemébe nézni a tegnap este után. Kávét kaptam zabkásával. Az étel finom volt itt, így kellemes volt gyomromnak az édes reggeli, amiből Jonginnak is vittem fel, mikor befejeztem az evést. Álmos, édes mosollyal fogadott a fiú, lassan felülve az ágyban, hogy ölébe tehessem a tálcát. – Édes vagy így. – suttogta hajamba csókolva, mikor mellé ültem. Hamar rájöttem, a pulóverre értette szavait és halovány mosollyal, mellkasához bújva vártam, míg evett.

Nem tudtam mikor kellene elindulnom. Úgy éreztem, ha túl sokáig várok, nem csak az én nyakam körül fog szorulni a hurok, így úgy döntöttem, addig lenne jó, míg fel nem száll a köd. Jobban éreztem magam nekem kedvező látási viszonyok közt. Így lassan felkészítettem magam lélekben és miután visszavittem Jongin tálcáját, felvettem a bakancsom, majd a hátamra dobtam a táskám. – Indulsz? – bólogattam párat Jongin ártatlan kérdésére és furdalt a lelkiismeret, amiért el sem tudok búcsúzni tőle, mert tudom, nem engedne, ha tudná hova megyek. – Vigyázz nagyon magadra! – fogta forró tenyerei közé arcom, miután nehézkesen lábra állt és megajándékozott egy hosszú csókkal. Más volt, mint amit éjjel adott. Élénkebb, élőbb, ragaszkodóbb.

- Vigyázni fogok. – motyogtam elszoruló torokkal, mire még egy csókkal megajándékozta kissé kipirult ajkaim, mielőtt végleg elengedett volna, én pedig kibotorkáltam az ajtón. Tanácstalanul indultam el lefelé, amerre bejöttem ide.

- Kuro! – Suho hangja állított meg, kíváncsi, elveszett tekintettel néztem rá. – Én rettenetesen sajnálom. – suttogta, mikor mellém ért és velem indult el. Tekintete a földet pásztázta. – Tudtam, hogy mesterkednek valamiben, de fogalmam sem volt, hogy átküldenek a túlpartra. – halk szusszanással válaszoltam neki és finoman meglöktem a vállammal. Világos volt szemeimben, hogy Suho nem tehet arról, kivel mi történik. – Még egy apróság, mielőtt elindulsz. – mondta halkan egy elágazásnál az alsó szinten és az idegen folyosóra terelt. Kevesebb volt a fény, mint a Marilyn azon részein, ahol már jártam.

- Mit keresünk itt, Suho? – kérdeztem bizonytalanul, mikor megállt egy rozsdás, nem túl karbantartott kabin ajtó előtt, majd kulccsal kinyitotta rajta a lakatot. Kitárta és hagyta, hogy belessek. A gyér fényben egy alak ült odabent a rothadó matracon, aminek dohos, penészes szaga keveredett a lótusz ette vízzel és vizelettel. Suho végül belépett a kabinba és óvatos ujjakkal kezdett matatni az alak körül. Fémes kattanás jelezte egy bilincs engedését és felsegítette vezetőnk az idegent, majd kitámogatta. Nem volt olyan rossz bőrben, mint elsőre hittem. Úgy festett, a fiatal fiú kap élelmet rendesen, még ha nem is azt, amit a katonák.

- Ő Nakagawa Taishi. – válaszolta Suho csendesen. – Amennyit tudunk róla, az alapján húsz éves és soha nem járt a túl parton. – fejben utána számoltam, a fiú két évvel volt fiatalabb nálam.  – Őt nem küldték át, mint téged. A víz sodorta ki a partra és a felderítők találtak rá. Valószínűleg elvesztette az emlékezetét. Hadi fogoly, de azt hiszem már megfeledkeztek róla, mert sehol sincs nyilvántartva. Ő veled megy. Ha nem is ismeri a helyet, megduplázza az esélyeiteket, ha ketten vagytok. – hadart halkan, majd egy fegyvert nyújtott a megszeppent japán fiúnak. Yutanak köszönhetően könnyen váltottam nyelvet.

- A nevem Hirai Mao. – tekintetében értelem csillant, mikor felismerte a nyelvet, amit beszélek.

- Taishi vagyok. – biccentett aprót. – Elmehetek?

- Azt mondták, velem kell jönnöd a túlpartra, hogy több esélyünk legyen túlélni. – aprót bólintott válaszul.

- Rendben. Inkább halok meg ott, mint itt. – halványan elmosolyodtam, majd Suhohoz fordulva biccentettem neki. Viszonozta, én pedig nagy levegőt véve követtem.

D.O műhelye felől hagytuk el a Marilynt és a hajótest árnyékában maradva indultunk el a híd felé. Taishi egy kis hátizsákot kapott még Suhotól, víz volt benne, töltények és pár konzerv. Sokkal többre egyikünknek sem volt szüksége. – Téged miért fogtak el? – törte meg Taishi a köd okozta puha csendet, mikor felértünk a híd golyóktól és kisebb robbanóanyagoktól felszabdalt betonútjára.

- Engem behívtak, mint a koreaiakat. Itt nőttem fel az egyik városnegyedben, így fogalmam sincs, mi történik most.

- Azt hiszem, én valóban nem emlékszem rá. Mikor magamhoz tértem talán egy éve, ott voltam abban a kabinban. – szusszant fel bosszúsan. – És még ők kérdezgettek engem. Azt akarták mutassam meg, hol van. Hol van mi?

- Tőled is ezt kérték? – pislogtam rá, mire bólogatott párat. – Suho próbált kiállni mellettem és elmondani a vezetőknek, hogy sosem jártam a túlparton, de azt hiszem akkor előbb haltam volna meg, ha megtagadom a feladatot.

- Valószínűleg. – helyeselt Taishi halk hangon. Ezzel sajnos nem nyugtatott meg, de díjaztam őszinteségét. – Japán neved van.

- Igen.

- Mégis koreaiként nőttél fel. – némi hezitálás után úgy döntöttem, a történetem senki előtt sem titok, aki nem ellenség.

- Anyám meghalt a háború végén. Egy tallboy ölte meg. A koreai férfi, akihez egy pincében ment hozzá, miközben rengett a föld a robbanásoktól, öngyilkos lett. A férfi fia próbált felnevelni és vigyázni rám, holott csak pár évvel idősebb nálam. Ezidáig végig egymásra voltunk hagyatva. Most azonban hátra kellett hagynom őt. Nem akartam, hogy tudja, hová küldtek.

- Ez nemes tett. – nézett rám Taishi. Fiatal, édes arca volt. Nem olyan fiúnak festett, aki katonaként nőtt fel. – És most mihez kezdünk? – nézett le az alattunk háborgó Hanra, én pedig vállat vontam.

- Megpróbáljuk túlélni a mérgező zónákat. – vizsgáltam meg egy a hídról félig lelógó repülőgép roncsot. Csak egy kicsi vadászgép volt, innen mégis hatalmasnak festett.

Nem volt olyan hosszú a híd, mint amilyennek éreztük. Elvégre csak két városrészt összekötő híd volt, mégis olyan sokáig gyalogoltunk a nedves ködben, hogy már ruhánk is magába itta a hideg párát. Taishi láthatóan fázott, így neki adtam Jongin pulóverét, ha nehéz szívvel is tettem és felvettem saját ruháim egyikét. Hálás kiskutyaszemekkel nézett rám a meleg ruháért cserébe és tudtam, helyes tett volt neki adni. – Semmire nem emlékszel az életedből? – kíváncsiskodtam óvatosan némi csend után, mikor már lefele ejtett az út lábaink alatt.

- Emlékszem a nevemre, a koromra és a nyelvre, amit beszélnem kell. Rémlik néhány arc, azt hiszem volt egy bátyám, mert őt rengetegszer látom. – sóhajtott halkan – De nem emlékszem semmi számottevő dologra, ami most talán segítene nekünk. – némi csalódást éreztem belül, amiért ilyen rövidre sikerült ez a párbeszéd, de nem hibáztathattam azért, hogy nem emlékszik. Ez neki jóval kellemetlenebb volt, mint nekem.

A híd túlfelén tanácstalanul torpantunk meg, én pedig előkotortam a térképet a táskámból a filctollal és tettem egy pöttyöt a híd lábához. Mindössze néhány lehetőség állt rendelkezésünkre első lépésként. A rakparton haladni, az előttünk lévő széles utat választani, ami egyenesen befelé vezetett a hídról, vagy egy mellékutcával próbálkozni. Óvatos ujjakkal megkerestem nyakamban a kendőm és orromra húztam, Taishi követte példám. A mérgező gáz ellen kevés volt, de az állandó szagtól megkímélt.

- Talán próbáljuk a legegyszerűbb módszert. – mutatott előre Taishi, én pedig egyet értettem vele. Reméltem, hogy a neheze beljebb vár ránk, nem rögtön az első három lépés után.

Figyeltem az utat, amin haladtunk, hogy mikor irányt váltunk, tudjam jelölni a térképen. Sokáig gyalogoltunk, próbálva követni a főutakat, néha pedig megálltunk, hogy berajzoljam, merre tartunk. A filc fekete nyoma élesen látszott a papíron, kissé elcsúfítva azt.

Az első robbanás délután rázta meg a várost, mikor befordultunk egy utcába. Megrettenve torpantunk meg, fülelve, várva. A második robbanás közelebb volt és láttam, ahogy felszakad a kiszemelt utca betonja, némi víz szökik fel majd csak por és törmelék marad, az utcára ráomló házak pedig járhatatlanná teszik az irányt. Hátrálva fordultunk vissza eddigi utunkra, ami hamarosan hurkot öltött saját magával és egy ismerős kereszteződésben nézelődtünk szimpatikus irány után.

Felváltva választottunk a kereszteződésekben, ügyelve rá, hogy ne válasszunk olyan utcát, ami visszafelé vezetne, de a sötétedéssel egyre nehezebben tájékozódtunk. Mikor pedig újabb fülsértő robbanások zártak el előlünk egy szélesebb utcát, behúzódtunk egy kapualjba egy már többször bejárt úton és letelepedtünk éjjelre. Itt egyetlen percig sem volt éjjel világítás, így szemeimmel a túlpart fényeit kerestem. Furcsa módon honvágy fogott el.

Felbontottunk egy-egy konzervet és elfeleztünk egy üveg vizet, mielőtt teljes csend borult volna ránk. Egy idő után Taishi egyre közelebb húzódott hozzám. Eleinte furcsálltam, de mikor kellően közel ért, éreztem, szegény vékony fiú vacog a vastag pulóverben is. Hagytam, hogy egészen hozzám bújjon és eggyel feljebbi lépcsőre ülve egész kényelmesen magamhoz tudtam ölelni a didergő fiút. – Mao, annyira fázom. – panaszolta ártatlan hangon, egészen hozzám bújva. Kezeimbe igyekeztem foglalni hideg ujjait és melengetni, majd magunkra terítettem a köntöst, amit Yutatól kaptam, hogy valamennyi hőt rajtunk tartson a dermesztően hideg éjszakában.

- Minden rendben lesz. – suttogtam halkan, minden energiám a fiú melegen tartására fektetve. Az sem érdekelt, hogy egy pillanatra sem mertem lehunyni a szemem éjjel, nehogy baja essen.

Hajnalban ónos eső kezdett szitálni az égből, lótusz ízű ónos eső. Próbáltam védeni Taishit a hideg cseppektől, hogy ne fázzon még jobban, valamennyit ugyanis sikerült aludnia éjjel, ennek pedig örültem. Reméltem, ha a nap felkel a lótusz és a háború füstjének örök felhője mögött, kellemesebb idő köszönt a földre kicsit.

***

Rendkívül hideg éjszaka köszöntött a városra, én pedig hozzászokva a sötéthez egy falnak dőltem és szorosabbra fogtam ruháim, a kapucnit pedig jobban fejembe húztam. Bár a sötét elrejtette előlem őket, tudtam hol dideregnek. Taishi használhatatlan volt. Úgy festett, memóriája örökre elveszett, így pedig egyetlen módszer maradt, a csendes őrködés. Nem akartam, hogy bajuk essen, de ostoba módon mindig kiváló érzékkel kanyarodtak a mérgező zónák irányába. De még nem segíthettem nekik. Vártam a jelre. A jelre, ami a tudtomra adja, készek vagyunk megtenni az utolsó lépést, ami talán az életünkbe kerül majd.

***

Este, mikor kinyitottam az ablakot, hogy a kabin levegője mozogjon kicsit, tekintetem a sötétbe boruló túlpartra tévedt. Ma többször is robbanások rázták meg a helyet. Még sosem tapasztaltam ilyesmit, mióta katonának álltam. A robbanások pedig nem egy helyen voltak. Legalábbis nem mind. Érdekelt volna, mi is zajlik ott. Ahogyan érdekelt, hol lehet éppen Mao. Mikor ér vissza és mikor ölelhetem magamhoz végre megint. Épphogy a karjaimban volt és el kellett engednem, ez pedig nem tetszett nekem. De tudtam, ha nehéz is volt a feladat, amit kapott, nem veszélyes, csak várnom kellett. De a türelem így, hogy valaki után ennyire vágytam, nem volt az erősségem, ezzel pedig magamat is megleptem.

Azonban a rosszra figyelmeztető szorító érzés egy pillanatra sem tűnt el a hasamból, mióta Mao kitette a lábát a közös kabinunk ajtaján.

X. Marilyn

Csend honolt a kis kabinban, csak a nyitott ablakon át szűrődött be a folyó halk hangja. Megnyugtatóan hatott, ahogy a víz ütemesen loccsant neki a Marylin stabil oldalának.

- Nem értem. – mondtam halkan, miközben Jongin lassan elnyúlt az ágyon és kissé fájdalmasan sóhajtott, én pedig mellé telepedtem.

- Mit nem értesz? – kérdezte lágy hangon. Zavaromban alig bírtam állni tekintetét.

- Megcsókoltál… én nem értem. Nem értem mit érzek. – tekintete kérdő volt, én pedig próbáltam szavakba önteni zavaros érzelmeim. – Én csak rettenetesen vágytam rá, hogy megint veled lehessek, és nagyon sokszor jutottak eszembe a beszélgetések Hyunaval, ő rengetegszer célzott rá, hogy nincs vérségi kapcsolat köztünk és… - pirultam el lesütve a szemem, mire ő halkan felkuncogott és megérintette lángoló arcom, amivel elérte, hogy rálessek. Tekintete lágy volt, mint az olvadt csokoládé.

- Azt hiszem ez a távolság sokkal több mindenre rávilágított, mint elsőre gondolni lehetett volna. – válaszolt halkan – Mikor annyiszor dühös voltam rád, amiért éjjelekre maradtál ki, Isten tudja hol és az az elhatározás, hogy örömlány leszel, azt hiszem az volt az utolsó csepp a pohárban. – kérdőn pislogtam párat, mire zavartan nézett szét. – Én… nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy eladod a tested. – más helyzetből nézve őt most és hallgatva szavait, ez az álláspont nem dühített, mint akkor. Őszintén megmelengette a szívem. – Tudom, hogy ez nem egy olyan világ, ahol mindenkinek van választása, de neked van. Remélem, hogy meggondolod ezt a döntést, és tudom, hogy nem mondhatom meg neked mit csinálj, mert most még a bátyádnak sem mondhatom magam, aki felelősséggel tartozik érted, mert magadra hagytalak egy szó nélkül és egyedül kellett talpon maradnod, de tényleg nem szeretném, ha egy olyan lány lennél, aki így él. Nem tudod milyen egy olyan élet, főleg itt és bár van rá esély, hogy valaki… - értetlenül pislogtam meginduló, zavaros szavai hallatán. Volt pár mondat, amibe újból bele kellett kezdenie zavarában és szavak, amiket rosszul is mondott ki, majd megértettem mit szeretne tudatomra hozni.

- Jongin én… nem azért vagyok itt, mert eladtam volna magam.

- Nem? – fagyott le egy pillanatra, én pedig megráztam a fejem. A következő pillanatban felsőjén keresztül hallgattam szíve mély és valamelyest heves dobbanásait, karjai pedig határozottan zártak körbe. Megilletődve pislogtam párat érzelmi kitörésén.

- Én sokat gondolkodtam rajta és őszintén mikor arra gondoltam, hogy neked tetszik Hyuna, az nagyon rosszul esett. Mert ő az, ami… - motyogtam mellkasába, Jongin pedig érezhetően megdermedt. Finoman eltolva magam tőle néztem arcára, enyhe pírral arcán pislogott rám, teljesen szótlanul.

- Te tényleg érzel… vonzalmat irántam? – akadozó kérdése hallatán én dermedtem és lassan realizáltam milyen őszinte voltam. Ő pedig bizonyára csak a pillanat hevében cselekedett. Arcom zavart pírját ideges, kínzó vörösség váltotta fel, mikor ráébredtem, miféle helyzetbe cseppentem bele. Persze, hogy nem vonzódik hozzám. Minden vágyam volt elterelni a témát, de fogalmam sem volt hogyan tegyem.

- Én… mi történt veled? – nyögtem ki végül, kötésére mutatva.

- Meglőttél. – mosolyodott el halványan, a pír pedig lassan eltűnt arcomról és fokozatosan váltam falfehérré.

- Meg is halhattál volna. – törtem ki hirtelen, az elmúlt időszak minden keserves emléke pedig könnyek útján akart hirtelen távozni a szervezetemből. Nem tudtam visszatartani, egyik pillanatról a másikra ömleni kezdtek szemeimből.

- Mao… - suttogta megilletődve és nehézkesen felülve igyekezett szemembe nézni, megállíthatatlan könnyeim törölgetve. – A lényeg, hogy nem történt baj.

- Meglőttelek. – kaptak újult erőre könnyeim, mire felsóhajtott és tovább törölgette a potyogó könnyeket.

És ebben a csöppet sem idilli helyzetben tudatosultak bennem a tények. Olyan hatást gyakorolt rám az egyértelmű igazság, hogy sírni is elfelejtettem. – Te tallboy vagy. – Jongin meglepettségében megdermedt, majd lassan mozogva nézett riadt szemeimbe. – Te… te… - suttogtam vékonyodó hangon, de bármi hirtelen mozdulatot tehettem volna, mint a felugrás és menekülés, a karjaiban találtam magam.

- Sajnálom. – suttogta hajamba, szorosan tartva magánál. – Sajnálom, de nem volt választási lehetőség. Nem akarom, hogy félj tőlem, tücsök.

- Olyan sokáig féltem tőled, és most, hogy végre nem… - motyogtam elcsukló hangon, könnyein pedig megint eleredtek.

- Nem, nem kell tőled félnem. – remegett meg keze, amivel vállam ölelte. – Én ugyanaz az ember maradtam, esküszöm. Ez semmin sem változtat.

- Te rám lőttél volna, ha eléd kerülök ott? – határozottan tolt el magától és felháborodva nézett rám.

- Egyáltalán hogy jut ilyen eszedbe? Tudod mennyire rettegtem, hogy valami bajod esik? Tudom mennyire féltem, hogy egy nap tudni fogod és ezekkel a szemekkel nézel rám? Ezekkel, amikkel most meredsz rám. Undorral, elborzadva, félve. – bár valóban ilyen érzelmek kavarogtak bennem, szavai eljutottak a szívemhez. – Úgy fáj, hogy így nézel rám.

- Nem tudom Jongin… én… megcsókoltál, aztán hirtelen lelkesedésemben feltártam neked mit kezdtem el érezni irántad, aztán kiderül, hogy tallboy vagy és kis híján megöltelek én…

- Megcsókoltalak, valóban.

- Huh? – pislogtam párat, mikor elakadó mondatom után szavai kitöltötték az űrt.

- Megcsókoltalak, szóval ez tény. Újra meg akarom tenni. – döbbenetem nem múlt el szavaitól, csak fokozódott. Újra, mégis miért? Kételkedem benne, hogy annyira élvezetes lett volna számára. De Jongin nem sokat tétovázott, csak úgy cselekedett, ahogy akart. Ha mondani is akartam volna valamit, nem sok esélyem lett volna rá. Tétován nyúltam felé, mikor riadt szemeim lassan lecsukódtak, ujjaim megtalálták vállát, végigsiklottak forró nyakán, megérintettem végre mindig puha haját, lassan futtattam a selymes tincsek közé ujjaim, halkan szusszant fel, ahogy lassan viszonzásra talált. Meglepetésemben elszakadtam tőle és csak meredtem rá. Finoman nyalta meg puha ajkait, amitől borzongás futott végig hátamon.

- Te… tényleg érzel irántam valamit? – ismételtem el szavait halkan, félve a választól.

- Hogyne éreznék. – válaszolta lágy hangon és ismét magához ölelve visszafeküdt. Meglepetten néztem arcát, mire rám fordította tekintetét és elmosolyodott. Éreztem, ahogy ujjai lassan kioldják a felsőm szoros övét és testem megkönnyebbül, ahogy enged a szorítás alsó bordáimon és hasamon, ő pedig lassan kezdte simogatni a sokat szenvedett felületet. Ez volt az az érintés, amire annyira vágytam, mikor összeomlottam.

Nem emlékeztem rá, hogy elaludtam volna, de arra ébredtem, hogy valaki bezörget az ajtón. Jongin halkan motyogott egy nevet nyakamba, de nem értettem, mert ajkai teljesen a bőrömnek nyomódtak, amitől megborzongtam. Óvatosan eltolva kezét magamról, kimásztam az ágyból és kitártam az ajtót. Suho volt ott, majd halványan elmosolyodott, ahogy végigmért.

- Gyere reggelizni! – mondta kedvesen, de tekintete most is bánatos volt. – Utána Kainak is hozni kell enni. – hátranéztem Jonginra, aki már úgy, ahogy ébren hunyorgott ránk, majd bólintottam és levéve a szatén felsőt, csak a trikóban követtem Suhot. Egy közös ebédlőbe vezetett, ahol már egészen sokan ültek a reggelijük felett. Útközben összeszedtünk még egy Teo nevű alakot, aki gyanakodva és talán kissé túl intenzíven mért fel, némi kéretlen bosszúságot gerjesztve bennem. Valószínűleg soha nem lettem volna jó örömlány.

***

Nehezen ébredtem fel reggel, megszoktam az állandó alvást, de az egész éjjel nyitva levő ablakon beáramló hűvös levegő sokat segített abban, hogy összeszedjem magam. A tegnapra gondoltam, hogy Mao csodával határos módon az ölembe pottyant és egy rettenetesen idétlen, boldog vigyor terült el arcomon. Soha nem hittem volna, hogy valóban vannak ilyen érzelmeim felé, mint amik a megkönnyebbüléstől egyszerre csak szétrobbantak bennem.

Ten látogatott meg, míg Mao reggelizni volt, a fiatal fiú óvatos ujjakkal tekerte fel az elhasználódott gézt és egy furcsa, erőteljes illatú krémet kezdett vastagon felvinni a sebszélekre.

- Nyílt sebbe nem kerülhet a krém. – mondta halkan, ellentmondást nem tűrő hangon. Csak megszeppenten bólogattam. Ekkortájt nyílt, majd csukódott a kabin ajtaja. Éreztem az étel illatát, Mao csendesen tette a tálcát az éjjeliszekrényre a hajtűk mellé, amit a ruhájában találtam, majd fejem mellé ülve az ágyra figyelte az orvost. Ten felnézett a lányra és egy üdvözlő, sietős mosollyal is meglepte.

- Mintha azt mondtad volna, nem súlyos seb. – dorgált meg Mao halkan, szemét egész végig sérülésemen tartva. Jobb ötlet híján csak közelebb toltam hozzá fejem. Finom ujjakkal megcirógatta homlokom, majd hajam, de tekintete Ten ujját követte, mintha nem bízna az orvos láthatóan magabiztos munkájában.

- Ne nézd ilyen szigorúan szegényt! – mondtam lágy hangon, mikor észrevettem, Tent kissé frusztrálja Mao rezzenéstelen, komoly tekintete.

- Semmi gond, megértem, ha aggódik. – válaszolt végül Ten kínosan. Mao halkan sóhajtva kért elnézést és fejem fölé gömbölyödve igyekezett másfelé figyelni, hajam, arcom piszkálására. Ten tekintete azonban megakadt a bokáján, én pedig követve a fiú tekintetét kérdő pillantást vetettem rá. Az orvos előbb bekötözte a sebet és térden állva közeledve Maohoz, lebontotta a láthatóan házi készítésű sínt lábáról. A lány összerezzent a nem várt interakcióra, majd figyelte Ten mit művel vele. Egy gumis bokaszorítót kapott, amit meglepetten csodált meg. Azt hiszem sosem találkozott még ilyesmivel.

- Jongin, mi ez? – suttogta halkan, mikor Ten elrejtve mosolyát távozott. Halkan felkuncogva húztam magam mellé és felültem, hogy én is ehessek.

- A helyén tartja a bokádat. – mormoltam gyöngéden, feje tetejére nyomva csókot, majd enni kezdtem.

A nap csendesen telt el, javarészt összebújva feküdtünk, olvastam neki, miután elmesélte merre járt és hozott nekem ebédet. Valahol a történet közepén mellkasomhoz gömbölyödve elaludt a lassan estébe forduló délutánban. Óvatosan takartam be, majd csak figyeltem békés arcát, miközben haját elmozdítottam nyakáról és arcáról. Úgy éreztem, végre minden lassan a helyére kerül a világunkban.

Ebből az idilli csendből a kopogás zökkentett ki, valamivel sötétedés után. Halkan engedtem be vendégem, nehogy összezavarjam a békésen alvó Maot.

Suho pár pillanatig csendben figyelte a karjaim közt alvó lányt, majd arcomra lesett.

- Azt mondtad te nevelted fel.

- Az nem jelenti azt, hogy nem lehetnek ilyen érzéseim iránta. – halk sóhajjal biccentett, majd mintha ez sem hangzott volna szólalt meg.

- Találkoznia kell a vezetőkkel. Tegnap nem akartam ezzel terhelni. – aprót biccentettem, majd amíg Suho diszkréten, elszomorodó tekintettel félrenézett, pár gyöngéd csókkal keltettem fel az apró tücsköt. Édesen nézett felfele rám, miközben betájolta magát ebben a világban. Soha nem akartam elengedni ezeket a pillanatokat.

***

Suho komoran vezetett fel az emeleteken, miután elmagyarázta mi történik épp. Arca minden fokkal sötétebb lett, tekintetében mintha a szomorúság is meghalt volna, egészen kifejezéstelenné vált arca.

Hármat koppantott egy ajtón, ami pont olyan volt, mint a többi, odabent pedig hatalmas ablakokkal ellátott, szőnyeges, tágas tér várt. Hosszú íróasztal foglalta el a helyet, a levegőt pedig belengte a lótusz füstje. Három rettenetesen leharcolt, a lótusztól oszlásnak indult férfi ült. Bőrük szürke és ráncos volt, szemeik fénytelenek és bevérzettek, mégis ült bennük valami érdeklődés, mikor végigmértek.

- Hirai Mao. – teljes nevem hallatán felkaptam a fejem és döbbenten meredtem a férfiakra. Suho óvatosan tölt közelebb. Egy térkép hevert előttük és egy filc. – Mutasd meg, hol van! – kerek szemekkel pislogtam a férfiakra, majd a térképre. Ott volt Romváros, a politikai negyed, a Han és a Marilyn, de a térkép nagy részét a Han túlsó partja töltötte ki.

- Mi hol van? – kérdeztem óvatosan, erősen féltve épségem, amiben akár tudatlanságom is kárt tehet. Mert nem tudtam mit akarnak. Fogalmam sem volt róla.

- Jelöld be a térképen, azt mondtam! – összerezzentem a szigoró hangra és remegő ujjakkal a filc után nyúltam. Azt forgattam a fejemben talán egy teljesen random pont is megment most innen, hogy legyen időm valamit kitalálni.

- Nem ismeri a túlpartot. – Suho válaszára hátra kaptam a fejem, és a három félig halott férfi is rámeredt. – Romvárosban nőtt fel, nem is járt máshol.

- Hogy képzeled, hogy beleszólásod lehet ebbe? – háborgott egyikük, megjelenéséhez képest energikusan felpattanva. Suhoval egyszerre rezzentünk. A fiú hirtelen fogta meg kezem és tuszkolt ki az ajtón, bent pedig üvöltés tört ki. Három hang kontrázott egymásra, egyik-másik olykor köhögésbe fulladt. Átkozódtak olyan szavakkal, amiket csak Jongintól tanultam el, mikor óvatlan volt szavaival egy-egy helyzetben, majd valami puffant. A hang tompa volt, így nem következtettem arra, hogy bárki megsérült, de megértettem valamit. Nem érdekli őket, ha nem tudom, mit akarnak, ők akarják. Vagy megtalálom, vagy nem próbálom meg és biztosan megölnek. Ha más indokkal nem is, azzal, hogy japán vagyok. A Hirai Mao megszólítás elég jelzés volt, hogy tudjam, ez egy olyan kártya, amit nem tudnék ütni a ténnyel, koreaiként nőttem fel anyám kivégzése után.

Ismeretlen erejű határozottsággal tártam ki az ajtót, odabent pedig mintha elvágták volna a hangzavart. Lassan lépkedtem az asztalhoz, makacsul felszegve állam és összehajtottam a térképet, a filcet pedig nadrágom zsebébe rejtettem.

- Megtalálom. – néztem a középső férfi szemei közé, akinek tekintetében valamiféle megrendültség ült.

Hallottam hátam mögött a „mocskos japán kurva” kifejezést, de meg se rezzentem rá, csak kisétáltam a szobából, le az emeletre, amelyiken szállásom volt, majd felsőm alá rejtettem a térképet, hogy Jongin véletlen se vethessen rá egyetlen pillantást sem. Jongin nem tudhatta meg.

IX. Levél

- Vissza fogsz tudni jönni így? – nyomta Teo erősebben oldalamnak a nyomókötést, mire csak bólogattam párat, beszédre nem futotta erőmből.

- Csak súrolt. – sóhajtottam végül halkan és a halott Leere néztem. Mao tökéletesen lőtte keresztbe koponyáját. Rémisztő volt belegondolni, csak azért úsztam meg, mert elvesztette önuralmát.

Teo felgyújtotta a hullát, majd vállára dobta az eszméletlen Madet. Titokban eltettem a kis tőrt, amit kihúztak a koponyájából. Madnek kevés volt az esélye, hogy túlélheti, de reméltük, ha időben visszaérünk a Marylinre, az orvos még megmentheti, így nem vesztegettük az időt.

Bár a part különösen nem volt távol, napkeltére érkeztünk meg miattam. Oldalam kegyetlen módon hasogatott, mindkét kezemmel a lassan átvérző kötést nyomtam rá, de nem segített a hidraulika rángatása abban, hogy elálljon a vérzés.

Mikor elég világos lett hozzá, próbáltam kötésen keresztül megállapítani, milyen állapotban is vagyok, miközben emberek figyeltek minket a politikai negyed ablakain át. Tudtam, érzik, hogy vereséget szenvedtünk. Kis híja volt annak, hogy három embert veszítsünk. Vagyis egy teljes őrjáratot.

- Biztos jól vagy? – nézett rám Teo, mikor megállt bevárni. – Csak mert elég sápadt vagy.

- Túlélem, ha végre leszállhatok innen, jobb lesz. – legyintettem egyik kézzel elengedve a csurom vér rongyot, majd vissza is szorítottam rá kezem. Teo csak bólintott és követte a másik kettőt, akik erősen lehagytak már minket.

Suho a Marilynen kívül állt és nézte, ahogy közeledünk, arcán döbbenet tükröződött. Láttam, hogy ajkai mozognak, ahogy kérdőre vonja az első befutó tallboyt. D.O is felbukkant, láthatóan éppen csak felkelve az ágyból, mire én is odaértem és átvette a Lee és Mad után maradt lábakat, majd el is tűnt velük, hogy átnézze őket, hibák után kutatva. Megkönnyebbült sóhajjal szálltam le a földre és mire megroggyantak volna fájó térdeim, Suho alám karolt.

- Vigyétek Madet, majd én foglalkozom Kaial. – zavarta el Teot és lassú léptekkel kísért fel a szobámban, igazodva elgyengült tempómhoz. Nem küzdött a seb tisztításával, egyelőre csak normális nyomókötést rakott rá a teljesen átvérzett rongy helyett. – Mégis mi történt ott? – kérdezte halkan, letörölve kezeim, miután rávett, hogy maradjak fekve.

- Leet egy lövésből leszedte, majd belerohant a csapdába, átdöfte Mad fejét egy tőrrel és kiugrott az ablakon. – adtam gyors magyarázatot.

- Téged mi lelt?

- Elvétette. Kiborult, vaktában lőtt és elrohant. – Suho halkan felsóhajtott és kezeibe temette az arcát. Kezdtem megérteni miféle teher nehezedik rá. Most oda volt két gyakorlott tallboy és egy, ami felé reményeket táplált. – Suho… - szólítottam meg mégis, úgy sejtve, amíg ágyban kell maradnom, nem lesz esélyem ismét kettesben beszélni vele, Maonak pedig ki tudja mennyi ideje maradt.

- Mond… - nézett rám aggodalmas homlokráncolással.

- Annak a lánynak fogalma sincs arról, mi történik.

- Hogy érted?

- Úgy értem, hogy három éves kora óta velem él, tulajdonképpen én neveltem őt fel. – döbbenten meredt rám. – Nem tudom, mi van a túlparton, vagy D.O miért nem mert beszélni róla, de Mao sem tudja.

- De hiszen Yutaval…

- Yuta azért vitte magával, mert arra kértem, vigyázzon rá és mert kedveli. – az első fele határozottan hazugság volt, Yuta mindenképp a szárnyai alá vette volna Maot, de úgy éreztem, ha így adom elő, több esély van megmenteni az apró lányt attól, ami vár rá. Suho talán még döbbentebben nézett rám, majd megint felsóhajtott.

- Akkor miért ölte sorban az összes katonát…?

- Mert egy a tallboyok közül megölte az anyját. És Mao végignézte. Magát okolja érte, mert japánul szólalt meg, holott megtanították neki, hogy nem beszélhet japánul, de dühös, amiért megölték az anyját. – Suho előre meredt, majd hitetlenkedve megrázta a fejét. De tudtam, hisz nekem. – Yuta az egyetlen nyom akkor is, ha Mao kiskacsaként követi.

- Yuta most a túlparton van. – rajtam volt a sor, hogy döbbenten pislogjak párat, mire megint megrázta a fejét. – Nem fog visszajönni, amíg nem tartja elég biztonságosnak, azt pedig nem adhatom parancsba, hogy engedjék át, az a srác nem hülye. – bólintottam, hogy megértem, majd Suho hamarosan magamra hagyott.

***

Meglátogattam volna Tent, de még Mad felett dolgozott, láttam a műtő kis ablakán át, így későbbre halasztottam kíváncsiságom és felfele indultam, a Marylin legfelső emeletére. Gyomrom pedig minden lépcsőfokkal nehezebb lett. Rettegtem attól az emelettől. Minden taszított, ami ott volt fent.

- Mit tudunk? – meredt rám az egyik bevérzett szempár, mialatt a szoba közepén topogtam, én pedig elmondtam mit tett Mao és mit mondott Kai. Úgy festett szórakoztatja őket a történet. Elvégre számukra csak eszközök voltunk. Nekik ez biztosan vicces volt. Én azonban elvesztettem egy barátot, egy talán nem éli túl és rettegtem, Maoval megismétlődik, ami Lee húgával. Leevel, vagyis Hamada Kentoval, akit a Han sodort a Marylin partszakaszára hat évvel ezelőtt a halál küszöbén.

- Az a fiú, Kai kiváló munkát végzett Romvárossal. – hajolt előre a kapitány – Megérdemel valami jutalmat. – vette át a levelet, amit mellette írtak éppen, majd felcímezte a borítékot és nekem nyújtotta. A címzett Mao volt. És tudtam, semmiféle jutalom, sem jóakarat nincs a mögött a nyájas mosoly mögött, erről gyomrom görcse is biztosított.

- Az egyik árny továbbítja. – préseltem ki magamból a szavakat a rosszulléttel küzdve és fejet hajtva távoztam. Fogalmam sem volt, mi készül, mit terveznek, úgy sejtettem, valaki más kontójára terveztek szórakozni. És ez nem tetszett nekem.

***

Fogalmam sem volt hova mehetnék, hogy hova megyek épp. Amikor úgy éreztem, elég messzire jutottam és remegő lábaim már nem vittek tovább, sírva gömbölyödtem össze egy elhagyott rom falai mögött, ahol senki sem vett észre. Csak vissza akartam kapni a Romvárosban töltött rövid kis életem. A napokat, mikor ez az egész egy könnyed dolognak tűnt. Eszembe jutott Jongin milyen dühös volt rám, mennyit kiabált velem és most megértettem. És nem vágytam másra, csak hogy megint kiabáljon velem, leszidjon, amiért meg is halhattam volna, aztán bekötözze a bokám és bocsánatot kérjen, amiért kiabált. Olyan gyöngéd ujjakkal érintsen meg, és még ha féltem is tőle, akartam a gyöngéd érintést, még ha nem is tudtam miért. Azt akartam, hogy velem legyen, úgy ahogy eddig, hogy a jó útra akarjon terelni. Megfogadtam, hogy hallgatnék rá, ha itt lehetne velem és vigyázna rám. Soha többet nem mondanék ellent neki, nem hagynék ki éjjeleket, hogy ébren várjon, holott pihennie kellett volna a munkája miatt. Újra Hyunaval akartam tölteni az estéket és megfogadtam, ha ismét vele tölthetem az estéket és azt mondja Jongin vonzó és arra céloz, hogy nincs köztünk vérségi kapcsolat, nem fogok azzal takarózni, hogy ő nevelt fel. Csak Jongint akartam. Mindegy hogyan, mindenhogy.

Nem tudtam meddig kuporogtam a romok rejtekében, mire volt energiám feltápászkodni és elvonszolni magam onnan. Bokám a sokszorosára duzzadt és alig bírtam ránehezedni. Ágakból ácsoltam magamnak mankót és egy sínt, amit talált gézzel rögzítettem lábamhoz. Minden lépéssel megküzdve indultam vissza Romvárosba, abban a reményben, hogy Yuta talán ott lesz, mert ott most senki sincs. Ott senki sem keresné.

Rám esteledett, mire elértem az ismerős földutat, rengetegszer kellett megállnom pihenni, és egy konzervet is felbontottam, hogy pótoljak némi energiát. Őszinte megkönnyebbülést jelentett pusztán az a tudat is, hogy Romvárosban lehetek, még akkor is, ha alig mozgott benne néhány tíz ember.

Yutanak azonban nem akadtam nyomára, így felbicegtem egészen Hyunaék házáig. Tisztességtelennek éreztem magam, amiért egy olyan házba tolakodtam be, amibe vendégként voltam hivatott csak olykor, de emlékeztettem magam, bármikor megölhetnek üldözőim, megerőszakolhat bárki, elvégre egy sérült, fiatal lány voltam, nem túl nehéz zsákmány, kifoszthatnak, és életemben egyszer megérdemlek egy olyan fürdőt, ami csak a gazdag embereknek járt ki.

Így bezártam magam után az üres ház ajtaját és Hyuna lakásrészében lepihenve ledobtam magamról a fekete trikót és a farmer mellényt, majd a lány temérdek ruhái közt találva néhányat, amik kisebb korából maradtak meg, elvettem őket.

Soha életemben nem tapasztaltam még olyat, mint az a fürdő volt. A víz melegen folyt rám és bár klór szaga volt, jobban tetszett, mint a lótusztól szennyezett verzió. Hajamból rengeteg fekete mocsok oldódott ki, döbbenten figyeltem az egyre tisztuló vizet és vettem a bátorságot, hogy használjam a tisztálkodó szereket. Csodálatos volt minden perc, amit ott töltöttem a házban. Hajam selymesen és puhán omlott szét, mikor megszáradva átfésültem, majd kontyba tekertem, hogy tovább tartsa meg puhaságát, amiről tudtam, így is csak pár napig élvezhetek majd. Felöltöttem Hyuna egy kinőtt melltartóját, akárcsak egy régi fekete trikót, ami elegánsabb volt talán még anyukám szatén felsőjénél is, majd rávettem az említett felsőt és találtam puha, rugalmas anyagú testhez álló fekete nadrágot is. Sajnos tőröm elvesztettem, de elemeltem az ékszerdobozból két hasonló méretű díszes hajtűt és a szatén felső szűk öv részébe rejtettem. Bakancsom is megtakarítottam, mielőtt az éj leple kiosontam volna az idegen házból. Nem tudtam mi fog most következni, így hagytam, hogy lábaim vigyenek, egészen régi házunkig.

Elszorult a torkom, miközben az épületet figyeltem és küzdöttem a feltörő emlékek és a sírás ellen, majd a küszöbön díszlő fehér papírért hajoltam, mikor szemembe ötlött. Az én nevemre volt címezve. Kíváncsian billentettem félre fejem, majd óvatos ujjal feltéptem a borítékot.

***

Suho helyett hamarosan új vendégem érkezett. Fáradt volt, ezt könnyen meg tudtam állapítani.

- Ten vagyok. – mutatkozott be halkan és lassan letekerte rólam a kötést, amit kaptam. A vérzés ereje jelentősen csökkent, így ki tudta takarítani a sebet a Marilyn orvosa és rendes kötést tett rá. – Bár a golyó ütötte rész nem nagy, a visszaúton elég hosszan tovább repedt a seb. Némi időt igénybe fog venni, míg meggyógyul, de nem súlyos, csak mély. – rakott meleg tömlőt térdemre.

- Mad hogy van?

- Szerencsére a fegyver nem volt elég nagy, hogy igazán komoly kárt tegyen a koponyában, bár el kell ismernem, volt erő a támadóban. Fel fog épülni, de nem hiszem, hogy tallboyként helyt fog állni. – magyarázott tényszerűen. – Amíg teljesen össze nem záródik a seb, téged is ide ítéllek. Beszéltem már Suhoval. – bólogattam párat, hogy megértettem. – Ez mindössze maximum pár hét lesz, ha képes vagy nyugton maradni. – megint bólintottam, majd miután előzékenyen betakart és kinyitva a hajóablakot, némi friss levegőt eresztett be a szobába, hogy kiszellőzzön a vér és fertőtlenítő szag, magamra hagyott, én pedig lehunytam a szemem.

Éjjel felriadtam, éreztem, hogy felszökik a lázam, így letoltam magamról a takarót, akármilyen kellemetlen is volt, nem akartam kritikusan feltornászni a testhőm. De a lázálmok Maoval megtaláltak. Ez volt az első alkalom, hogy vele álmodni kellemetlen volt. Nehéz mellkassal riadtam fel többször is, de mindig visszarántottak a képek. Olyan képek, amik józan fejjel sose fordultak volna meg a fejemben. Mégis, ameddig a józan eszem nem rázott fel, gyönyörű volt abban a világban lebegni, sőt azután is az lett volna, hogy felriadtam, mégis el kellett űznöm magamtól ezeket a gondolatokat és a józan eszemre hallgatnom. Mao érdekében a földön kellett maradnom.

Míg a lázam nem ment lejjebb, rövid alvási és ébrenléti szakaszok váltották egymást, tekintetem néha találkozott Hyuna tekintetével, aki kötést cserélt a homlokomon és igyekezett ébren tartani némi beszéddel. Kérlelt, hogy jelentsem be az igényt, mert nem bírja, amit művelnek vele a partizánok, de elengedtem fülem mellett. Nem volt rá szükségem akkor se, ha ő úgy gondolta, igenis kellene ide.

Végül, mikor már tovább bírtam ébren maradni, Suho is felbukkant. Hyuna éppen a kötést mosta ki mellettem, kíváncsian nézett hol rám, hol Suhora, miközben tekintetével regényeket próbált elmesélni.

- Nem tudtam, hogy jó vagy a betegellátásban. – nézett az örömlányra, majd rám, mire Hyuna csak halványan elmosolyodott. – És örülök, hogy jobban vagy. – nézett rám végül. – Két napja csak alszol.

- Beoszthatnád Mad mellé tenni, venni. – mondtam halkan, egy pillanatra Hyunara nézve, mire Suho bólogatott párat, majd megpaskolta lábam.

- Mindenesetre híreket hoztam. Éppen egy órája, hogy beosztottak melléd egy szobatársat. Egyelőre D.O tartja szóval. Meg akartam várni, hogy ébren légy. – meglepetten pislogtam párat. Nem számítottam rá, hogy valaha is szobatársat kapok. – Megfontolom az ápolói feladatkört. – intett Hyunanak, miközben jelezte, ideje visszatérnie a szobájába. – Kurot pedig felkísérem. – nézett még rám, majd magamra maradtam. Kuro. A név nem sokat árult el tulajdonosáról. Reméltem, olyan szobatárs lesz, aki mellett lehet élni. Eddig ugyanis élveztem a magányom és nem tetszett a tény, hogy ez változni fog.

***

Az éjszakát Romvárosban töltöttem, a lényegre törő levél felett tanakodva. Ha elmentem volna hozzájuk, találkoznom kellett volna a tallboyokkal, az emberekkel, akik tallboyok, szabályok szerint élnem és talán ellenséget védelmeznem. Minden nehezítette a szívem, ami ott várt volna rám. És ott nem mehettem volna Yuta után, ha valaha még élve előkerül. Yuta sokszor volt oda napokig, de az békésebb korszak volt. A partizánok és én felbolydítottam valamit, ami lassan múlófélben volt. A levél azonban inkább arra utalt, szeretnének valakit, aki felbolydít dolgokat, ellenőrzés alatt tudni. Egyedül pedig egyre kevesebb esélyem volt ebben a világban. Az élelmem és a töltényem véges volt, Yuta pedig akár még hetekig is távol lehet, ha nem érzi biztonságosnak azt, hogy megkeressen. Úgy döntöttem, bölcs döntés volna a partizánok akarata szerint cselekedni. Jongin is ezt tette volna és ezt tanácsolta volna, ha itt van. Azt mondta volna, menjek.

Így nehéz szívvel és nehézkes járással elindultam a Han ködös partja felé, amint megpirkadt.

Kellemetlennek tartottam, hogy sérülten egy egész napot igénybe vesz, hogy átszeljem a politikai negyedet és a senki földjét, míg le nem értem a homokos partra. Lassanként sötétedett és esőre állt. A Marilyn pedig csinos neve ellenére fenyegető halottként hevert félig a vízben. Rozsda és az iszap kellemetlen szaga keveredett itt, de nem tudtam megmondani ez-e a rosszabb, vagy a lótusz szaga, ami betelepedett az ember orrába és megülte a tüdejét. Ebben legalább volt valamiféle frissesség.

A levelet a fekete szatén anyaghoz szorítva bezörgettem a hajó áttörhetetlennek látszó oldalába eszkábált ajtón. Azon elhúzódott a kukucskáló rése és egy fekete szempár mért végig, majd kitárta előttem a keservesen nyikorgó ajtót. Mintha az ajtó se akart volna, hogy bemenjek. A fiú tekintetében, aki a túloldalon várt, keserűség ült. Mintha bánna valamit, mintha nem akarná, hogy itt legyek.

- Mao, igaz? - bólintottam és ő is. – Suho vagyok. Ezen a helyen nem használja senki az igazi nevét. Csak egy ember ismer itt mindenkit, az pedig én vagyok. Így ezentúl a Kuro nevet fogod használni.

- Fekete. – formáltam ajkaimmal a szót, mire Suho elmosolyodott kissé ruhámra mutatott. Találó volt.

- Kai lesz a szobatársad. – nem örültem a hírnek. Sem annak, hogy ez egy férfinév, sem annak, hogy lesz valaki, akivel megosztom az életterem. – Gyengélkedik, így míg felkel, bemutatlak valakinek, aki már szeretett volna megismerni. – kísért el a hajó gyomrába, ahol egy hatalmas terem volt kialakítva, annak pedig oldala nyitott volt. Ki lehetett látni a partra. A talajt elnézve itt jártak be a tallboyok. Egyetlen ember tett-vett a műhelyszerű helyiségben. Suho füttyentett, mire a hegesztő elhallgatott és a szikrák, amiket szórt lassan elaludtak és levéve sisakját felénk indult. Barátságos arca volt, úgy éreztem ő olyan valaki, akitől nem kell tartanom. – Nemsokára jövök. – hagyott magunkra Suho.

- D.O – nyújtotta felém kezét, miután előzékenyen farmerébe törölte.

- Ma-… Kuro. – bólintottam aprót, mire halványan elmosolyodott. – Suho azt mondta beszélni akarnál velem. – értetlen pillantással mért végig, majd tekintete megakadt a sniperen.

- Megnézhetem? – tette fel a kérdést, tekintete pedig lelkesen csillogott. – Ígérem, nem esik baja. – mosolyodott el arcom láttán én pedig odanyújtottam neki. Valóban nem volt okom félteni a kincsem, mindössze a távcsövet vizsgálta és egy céltáblán azt, mennyire hord szét. – Ez egy csoda. – adta vissza végül nekem. – Milyen távolságig pontos?

- Még nem lőttem mellé vele –ismertem el, mire halkan felkuncogott. – Te mivel foglalkozol itt?

- Ez az én kis birodalmam. Mindent én készítek és javítok, ami készíthető és javítható. – látta, hogy megakad a szemem a tallboyokon, mire halkan sóhajtott. – Borzalmas szörnyetegek. Nem örültem, mikor megkértek, hogy javítsam meg ezeket a háborús fegyvereket. Az elektromos pajzsot a lábakon nem tudtam reprodukálni például. Nem mintha akarnám. – rázta meg fejét és valami kis munkába fogott, míg itt voltam.

Suho kifejezetten sokára tért vissza és intett fejével, hogy menjek. Tőle sem tartottam. Volt benne valami, amitől úgy éreztem, jó ember. Talán a szomorúság a szemeiben.

Gyors magyarázatot adott a hajó felépítéséhez, hová mikor mehetek és hová soha. Lényegében akkor mozoghattam és csak oda, ahova Suho kísért.

- Az ott a tiéd. Innen a harmadik. – mutatott előre. – Nekem most mennem kell. – veregette meg vállam és elindult arra, ahonnan feljöttünk, majd felfele indult. Megtettem a kevéske lépést az ajtóig, majd óvatosan bekopogtam. Nem érkezett válasz, de nem akartam jelzés nélkül berontani egy férfi szobájába. De mivel úgy sejtettem épp alszik talán, elvégre gyengélkedik, a kilincs felé nyújtottam kissé remegő ujjaim. Mielőtt elértem volna a fémet, az lenyomódott és kitárult a kabin ajtaja.

Elfelejtettem levegőt venni. Elfelejtettem talán hogy kell, vagy elfelejtettem, hogy szükséges olykor, nem tudom. Csak bámultam a kissé fáradt arcra, ami az első pillanatban türelmetlen volt, majd a kifejezés elolvadt egy pillanatra, mielőtt döbbenetet formált volna.

- Jongin… - leheltem halkan, hamarabb felébredve a döbbenetből és levegőt véve, hangom pedig őt is felrázta és behúzott magával majd becsukta az ajtót, továbbra is csak bámulva rám. Ujjai finoman értek arcomhoz és letörölt onnan valamit, ami valószínűleg a műhelyben koszolt össze. – te… eltűntél… - nyögtem ki, tekintete pedig elszomorodott.

- Ne haragudj! – suttogta ujjait még mindig arcomon tartva. Tekintete alaposan átvizsgált, végigsiklott nyakamon, majd kontyomon, mielőtt kioldotta volna a hajam. Döbbenten pislogtam párat, mire lehunyta szemét és picit megrázta fejét. – El se hinnéd milyen zavaró…

- Mi? – kerekedett el szemem, nem értve mit hord össze. Talán fejsérülése volt, a gondolatra pedig hullámokban öntött el az aggodalom.

- Látni a nyakad. – nézett döbbent szemeimbe, teljesen elolvadó tekintettel, mielőtt karját derekam köré fonva magához húzott volna. Közelsége most először nem váltott ki belőlem félelmet hosszú idő óta, csupán forróságot. Forró volt a közelében lenni, forróak voltak az ajkai, forró volt minden, mit kezeim érintettek és az egész belsőm lángolt. Mikor arra vágytam, hogy Jonginnal legyek, fogadalmakat kötöttem magamban azért, hogy ismét láthassam, sírtam, hogy őt akarom, még nem igazán hittem, így vágyom a fiatal férfi közelségére.