VI. Új út

Gyorsan tanultam a Marylin fedélzetén Suho felügyelete alatt. Nem maradt időm unatkozni és lelkem mélyén hálás voltam ezért. Elmaradtak fejemből a zavaró gondolatok a következő két napban.

A parton jártam fel és alá tallboyként, gyakorolva hogyan kell megtartani az egyensúlyom és biztosan haladni. Fájtak térdeim az első pár alkalom után, amiért a hidraulika olyan erősre volt állítva és minduntalan belerántotta a lábam a karmokban végződő talppal a talajba, de megértettem, hogy betonon gyengébb erő nem tartana meg.

- Szépen haladsz. – veregette meg vállam Suho, miközben a tálcáját az enyém mellé helyezte vacsoránál. – Holnap rajtad fog múlni, hogy bejutunk-e. Csak te ismered a biztonságos utat. – halk sóhajjal bólintottam, ő pedig elővarázsol egy térképet a városról. – Egy kereskedőtől szereztük, sokáig kellett alkudoznunk rá, az az átkozott dörzsölt egy róka volt annak ellenére, hogy olyan fiatal. – Yuta azonnal a fejembe villant és hirtelen nagyon utáltam a fiút, amiért eladta a térképet nekik. – Hol lakik a célpont? – rövid ideig tétováztam a parancsként dörrenő kérdés után, majd kivettem a tollat Suho kezéből és X-et tettem a megfelelő épületre.

- Suho… ezt a házat, kérlek, ne bántsátok! – satíroztam be a házunkat halkan elmormolva kérdésem.

- Család? Feleség? – billentette oldalra a fejét. – Fiatalabbnak hittelek. – beszélt közvetlenül, nem ismerve mennyire nem bízom bennük, mennyire nem kedvelem őket itt mind.

- A húgom. – mondtam csendesen, ajkai pedig O-t formáltak és bólintott.

- Igyekszem más felé tervezni a zsákmányolást. – állt fel végül mellőlem, mikor befejezte az evést, és megpaskolva a vállam, magamra hagyott gondolataimmal.

Az éjszaka kínzó lassúsággal telt el, bennem pedig egyre több gondolat merült fel. Tudni akartam Mao jól van-e, de ha meglát ott egy tallboyt maga előtt, szörnyet hal félelmében. Nem tudtam mivel ártanék többet. Ha megkeresném, vagy ha feladnám a reményt, hogy valaha is látom még. Ide oda forgolódtam az ágyamban, azon gondolkodva mit tegyek és a reggel érkezésével sem lettem okosabb. Sőt talán még kevésbé tudtam mit tegyek. Reméltem, hogy Yuta megtartja ígéretét és vigyáz Maora, tényleg vigyáz rá és nem csak bajt keresnek.

Reggeli után Suho összehívta a tallboyokat, kíváncsian néztem végig a csapaton. A legtöbben sokkal markánsabb alkatok voltak nálam, pedig katonaként nekem sem szabadott elhanyagolnom a testi edzettséget. Nem volt senki sem túlzottan idős. Úgy festett a tallboyok hamar halnak. – Srácok, Rem helyére Kai kerül. – mutatott rám Suho, mire kissé zavartan biccentettem az éles pillantások láttán. – Kai, ők itt Rai, Yui, Hui, Sam, Mark és Arih. – mutatott az egyetlen lányra, ő volt az egyetlen, aki megvillantott egy üdvözlőbb pillantást. – Kai fog vezetni minket a befelé és kifelé vezető úton. – biccentettem a feladatom hallatán. – Utána mindenki kap egy utat fel a tetőre, ti fogtok ügyelni az assassinok biztonságára. Hárman megyünk csak. Lia, Lee és én. – nem igazán ismertem a neveket, de úgy sejtettem, nem igazán kellett foglalkoznom velük. Elég, ha a tallboyokat megjegyzem nagyjából. – Kai, lehetőleg ne halj meg!

- Igyekszem. – biccentettem aprót, és odaléptem a többiekhez, mikor Suho odaadta a térkép egy változatát. Nekem adta a házunk előtt elvezető utat, amiért rettentő hálás voltam és erről egy gyors pillantással biztosítottam is, amit apró biccentéssel fogadott.

A nap azonban továbbra is rettenetesen lassan telt. Sötétedésig csak ültem az ágyamon, arra gondolva hiba volt-e eladnom a városrészem, az eddigi életem feladni. Talán nem. Talán ennek így kellett lennie. Mao és én mások voltunk. Mao bosszú és veszély után ment önfejűen, kereste a bajt, én katona voltam. És itt jobban élhettem, mint Romvárosban. De nem sikerült igazán meggyőznöm magam.

Sötétedéskor mentünk le az aljzatba, amit kiürítettek és kitágítottak a tallboyoknak. Egy fura alak ellenőrizgette az összes eszközt és testet, miközben mi gyülekeztünk. Rövid, fekete haja fénylett a munka közben ráragadó olajtól itt-ott, máshol pedig a por miatt volt teljesen matt. Szemüvege a homlokára volt tolva, égnek állítva rövid tincseit, a kosz és a fáradtság pedig panda szerű foltot hagyott szemei körül, tekintete mégis élénken csillogott a heggesztőpisztoly fénye mellett is. Laza mozdulatokkal dobta mindenki kezébe a névre szóló felszerelést, szív alakú, kiszáradt, kirepedezett száját mosolyra húzva. Bűzlött a lótusztól messziről is. Nem tudtam azért, mert az olaját használja az eszközeihez, vagy, mert szívja. Esetleg mindkettő.

- Ő D.O. – suttogta Sam a fülembe, miközben szakadozott golyóálló mellényébe bújt bele. – Kicsit dilis fazon, de piszok mód ért ezekhez a dolgokhoz. – bólintottam párat a gyors bemutatásra és elkezdtem felvenni a cuccaim.

- Hé Kai! – felkaptam a fejem az idegen hangra, D.O intett nekem a fejével, mire odaléptem hozzá. – Suho mondta, hogy adjam ezt neked. – nyomott a kezembe két vastag térd és lábszárvédőt. – Átveszi a terhelés egy részét, így nem fog annyira fájni a lábad. Aztán vigyázz a fiúra. – villant tekintete a tallboy lábaira. – Egy ébren töltött éjszakámba került, hogy helyrehozzam időre. Ne akarj gondot okozni nekem, mert agyon talál csapni egy kósza áramkör. – lökte meg vállam félig komolyan, félig játékosan, mire zavart mosoly villant arcomra és inkább belebújtam a vastag gumi anyagba, amit adott.

A reaktorok lekapcsolásának idejére már a politikai negyeden át haladtunk rendezett sorban. Tekintetem éjjelátómon keresztül Romvárosra függesztve haladtam, igyekezve nem megremegni némi érzelmi gyengeségtől. Döntöttem, tartanom kellett magam hozzá.

Ahogy D.O mutatta, a földúton a legfinomabbra vettük a hidraulikát, hogy a lábaik ne rázzák fel az aknákat. Tekintetem végigjárt az aknamezőn, ahol robbanások nyomait láttam. Legalább tíz akna felrobbant itt, mióta elmentem. Mégis mi történhetett?

Nem agyaltam sokat, biztos, számító léptekkel vezettem a sarkamban haladókat. Mindenki a térképét figyelve vált szét a dombtetőn, mikor átléptük az omladozó kőfalat, én pedig biztos léptekkel, tekintetem Leen tartva haladtam a házak fölé magasodva. Megtorpantam az ismerős ajtó előtt, ami nyitva tátongott. Ledöbbenve meredtem a sötét belsőbe, majd lehajolva bevilágítottam a sniper zseblámpájával. A lakás felforgatva, kiürítve állt. A szalmazsákok is eltűntek és a távoli sarokban egy takarókupac hevert, valaki pedig rekedt férfihangon imádkozott, hallottam az áram zúgásán túl. Maonak nyoma sem volt. Mintha elhagyta volna a házat, ez viszont nem okozott megkönnyebbülést. Mi van, ha itt van a városban valahol? Ha bajba keveredik? Ha ellenáll és bántják? A gondolatok csak egy pillanatig tartottak fel, majd követtem Leet tovább felfelé a lépcsőkön. Üvöltözés, néha lövések zaja ért el hozzám, mikor valaki ellenállt fosztogatás közben.

A behatolás és leszámolás nem tartott soká, a partizánok profi munkát végeztek. Suho a vállán egy testtel jött ki. Azt hittem az ezredes az, de a hosszú haj hamar elárulta, hogy Hyunat hozta magával. A lány teste élettelennek tűnt, reméltem, hogy csak eszméletét vesztette.

A vissza úton pedig több megkötözött embert is láttam, miközben a kifelé induláshoz gyűltünk össze. Nők voltak mind, reszkettek, de hamar rájöttem, mind a bordélyházból valók és kezdtem megérteni, őket miért is hozzák el. Az undor pedig végigcikázott a gerincemen és megült a gyomromban.

- Gyerünk Kai! – füttyentett aprót Suho, én pedig próbálva a valóságban maradni, lenyeltem kikívánkozó vacsorám és megindultam az úton vissza a Han partjára.

***

Yuta nem vezetett túl messzire, még világosodás előtt megállt a politikai negyed közepén és felmászva egy leomlott falon, némi törmeléket zúdított rám, majd intett, hogy kövessem. Ismét egy padlástérben találtam magam, négykézláb követve a házsoron át, egy másik leomlott falig, ahol a talajunk le volt betonozva. Rövid időre lótusz illatú tüzet gyújtott a törmelékekből, némi fekete lótusz olaj segítségével, ami valamennyire felmelegített és megnyugtatott.

- Innentől nappal alszol, éjjel pedig haladunk! – mondta halkan, én pedig bólintottam szavaira. Megbíztam benne, bármennyire titokzatos ember is volt. – Minden rendben lesz. – simított végig koszos tincseimen halvány, gondoskodó mosollyal, én pedig rövid időre lehunytam a szemem és ezt is elhittem neki. A fáradtság pedig abban a pillanatban végigrohant rajtam, hogy pilláim összezártak. Fogalmam sem volt, mikor aludtam el.

Rövid ébrenléti fázisok követték alvásom, mikor nem tudtam realizálni helyzetem, csak azt éreztem, hogy a talaj kemény a hátam alatt és egy durva, por illatú pokróc próbál felmelegíteni. Fejem alatt ropogott pár dolog a táskámban, ujjaim pedig szorosan kulcsolódtak fegyveremre minden felriadás alkalmával, de mindig túl hamar visszaaludtam.

Apró érintések keltettek fel, Yuta mosolygott rám kissé fáradtan, én pedig szemeim dörzsölve ültem fel, lassan teljesen felébredve. Kint már esteledett, Yuta pedig szerzett egy olajlámpást valahonnan.

- Mennyi ideig aludtam?

- Két napig. – nevetett halkan, megsimogatva hajam – De rendben van, ki kellett még heverned a lázat és ezt a sok megterhelést. Hoztam enni. – adott a kezembe egy papírzacskót, benne még szinte friss kifli volt és egy konzervet adott mellé. A címke szerint gyümölcs volt benne, egy másikban pedig garnélarák. A rákot nem adta oda elsőre, megint tüzet gyújtott és egy apró fémlapon átsütötte nekem őket, mielőtt elém tette volna mindet. Farkasétvággyal faltam be mindet, majd egy üveg zavaros vizet kaptam, amit bizalmatlanul figyeltem. – Ne aggódj, a klórtól ilyen fehér! Nem könnyű ilyet szerezni, de megvannak a forrásaim, nyugodtan megihatod. – mohón nyitottam ki és öntöttem le torkomon a hűs folyadékot. Számomra ismeretlen íze volt. Nem lehetett rajta lótuszt érezni, valami másfajta fémes-édes íz jellemezte ezt a vizet. Csodálkozva pislogtam Yutara, mire elnevette magát. – Sosem ittál még tiszta vizet, igaz? – aprót biccentettem csak, mire megint megsimogatta fejem.

- Miért hoztál nekem ilyen drága dolgokat?

- Nem voltak azok. És megígértem Jonginnak, hogy vigyázok rád. – biccentett szelíden. – Hoztam még valamit. – varázsolt elő egy kisméretű, de elég vaskos könyvet.

- Mi ez? – húzódtam hozzá közelebb, miután megettem mindent.

- Szótár. – figyeltem, ahogy felnyitja. Ismerős szavak sorakoztak benne, hamar felfedeztem, mi is a nyelv, amit figyelek.

- Japán szótár? – pislogtam meglepetten.

- Talán lehetetlen, talán nem, de el kell hagynunk valamikor ezt az országot. – válaszolta halkan. Csak pislogtam rá. – Még nem tudom sikerülhet-e, de szeretném, ha újra megpróbálnál japánul beszélni. – aprót bólintottam és hagytam, hogy Yuta tanítani kezdjen erre a furcsán ismerős, otthonos nyelvre.

Így teltek a napok. Reggeli utántól vacsoráig aludtam, Yuta pedig elment erre-arra, este pedig tanultunk a lekapcsolásig. A sötét órában pedig beszélgettünk. Beszámolt róla mire jutott az áldozataimmal kapcsolatban. Keményen megdolgozott minden információért, bár fogalmam sem volt róla, hogy szavakkal, szívességekkel, vagy erőszakkal. Néha kivett a pénzből, amit hoztunk és rendes vizet, ételt hozott, amitől sokkal jobban aludtam, vagy csak némi lopott élelmiszert hozott, változó volt.

A huszonhárom név pedig vészesen csökkent, ahogy kiderítette ki él még, ki maradt az országban.

Az egyik éjjelein történt, a lekapcsolás idején, hogy tallboyok sora haladt el a leszakadt falunk előtt. Aznap Yuta nem kapcsolta fel az olajlámpást, mintha tudná, hogy mi fog következni. Kerek szemekkel bámultam az áramtól izzó, zúgó botokat, testeket és a borzongást kiváltó lépteket, szívem hevesen zakatolt.

- Yuta, mi történik? – kérdeztem elveszett hangon, mikor a hét tallboy izzásának árnyékában tetőkön ugráló alakokat pillantottam meg.

- Hallottál már a partizánokról, igaz? – bólintottam, még ha nem is láthatta, végül összeszedtem magam annyira, hogy válaszoljak.

- Igen. – motyogtam halkan.

- Ők azok. Minden tallboy partizán. A partizánok eredetileg egy különálló csapat voltak, akik fosztogattak, félelemben tartották az embereket és titokban éltek. A háború végén átvették a hatalmat és ők tartják fent a negyedeket máig is. Pénzért biztonságot adnak a negyednek tallboyokkal éjjel, igazságszolgáltatásnak nevezett rendszerekkel nappal. És vannak önálló negyedek, mint Romváros. Amit nem tudtak pénzen és hazugságokon megvenni. Az ilyen negyedeket kifosztják és lerombolják.

- Akkor ma… lerombolják Romvárost? – nyeltem szárazat.

- Így van. – szűrte a szavakat kissé dühösen a fiú. Rákaptam tekintetem, de a sötétben felesleges volt. Hálás voltam, amiért Jongin elment onnan, akárhová is vitte útja. Megszakadt volna a szívem, ha katonaként esik el ott ma este. Megpróbáltam elképzelni a horrort, ami most ott zajlott. – Reggel visszamegyünk.

- Miért? – megdöbbenésemben japánul válaszoltam, mire elnevette magát. Volt valami tényleg vidám a nevetésében, amit én váltottam ki.

- Talán találunk valamit, amit eladhatok, megtarthatunk, vagy megehetünk. – mondta végül egyszerűen, én pedig O-t formálva ajkaimmal, bólintottam.

- Yuta?

- Mond! – mormolta lágy hangon, miközben a tallboyok távoli, hideg izzását figyeltük Romváros felett.

- Mikor mehetünk vadászni?

- Hamarosan, Mao, hamarosan elindulunk tovább és befejezheted a küldetésed.

- Rendben. – válaszoltam halkan, belenyugodva, hogy nem kaptam pontos választ. Nem tudtam Yuta mire vár. Nem tudtam miért nem csinálunk semmit, miért nem hagyja, hogy egyedül kalandozzak, mint eddig. Minden olyan zavaros lett, mióta eljöttünk és csak ültem itt. Annyi kérdésem volt, mint még soha és tudtam, Yutat hiába faggatnám arról, hogy honnan hozza az ételt és a tiszta vizet, miért alszom nappal és tanulok éjjel, hová ment Jongin, mert nem válaszolna. Néha pedig csak sikítottam volna a bennem megülő frusztráció miatt, amit a semmittevés váltott ki. Sikítani és törni-zúzni, ahhoz lett volna kedvem, mikor korábban keltem, mint sötétedés és Yuta nem volt még velem.

Egyik reggel azonban nem nyomta a kezembe a takaróm ellentmondást nem tűrő tekintettel. Már azt hittem sosem indulunk el. Két nap is eltelt Romváros támadása óta, és nekem örökkévalóságnak tűnt ez a két nap, ha nem több volt.

- Légy nagyon óvatos az utcákon! – terített rám egy bő, kapucnis pulóvert, ami elfedte a fegyvert a hátamon, jobban, mint hittem. – Ne bámulj meg senkit! Csak lefelé nézz, és ne engedd el a kezem! – indult el négykézláb a megmászható fal felé, én pedig lelkességem lenyelve követtem őt. Végre történt valami.