V. Iránytű

Hosszú kilométereken át nyomomban voltak, hevesen kapkodtam lábaim, bal és jobb, térdeim pedig mind magasabbra próbáltam emelni, lábam távolabb tenni, nyújtani lépteim. Karjaim szelték a nedves levegőt, ködöt, mely leszállt egész Szöulra. Mellkasomból hideg levegővel keveredett pára és heves zihálás zúdult ki orromon és számon, néha megakadt, ahogy száraz, fájó torkom próbáltam nyeldekelve nedvesíteni. A só ragacsosan ült ki ajkaimra, halántékomról pedig mind gyakoribb izzadságcseppek csorogtak le, benedvesítették hajtincseim, azok pedig arcomra, homlokomra tapadtak, számba repültek, beleragadtak az ajkaim borító sós rétegbe.

Az életösztön kíméletlen hajtott városrészeken és romos senkiföldjein át, acsargó ölebekkel sarkamban, akik mind lehagyták a távolságot köztünk. Hátra sem mertem pillantani vállam felett, csupán mentve bőröm, rohantam. Egészen, míg fel nem fedeztem Romváros egyenetlen falait. A remény szikrája felcsillant szemeim előtt és erőtartalékaim utolsó cseppjeit mozgósítva ráléptem a laposra taposott földösvényre és nekivágtam az enyhén emelkedő, kanyargó útnak.

Acsargás, mancsok surrogása, bakancsom cuppogása, vér dobolása a fülemben, majd mindent elnyomtak a robbanások. A forró lökések sora megdobott, lábaim összeakadtak, azután a nedves talajra bucskáztam. Tenyereim tarkómra fektetve védtem magam a sípoló csend beálltáig, amely átölelte a világot, amit érzékelni tudtam.

Sokáig áztam az ölelő sötétben, hagyva, hogy a nyugalom nyugtalanító örvényre ne hagyjon felszínre úszni. Azonban a szörnyű fejfájás, fülem zúgása, és a hideg, a lábujjaimba hatoló hideg felrázott nyugalmi állapotomból. Fejem fogva ültem fel egy idegen ágyban. Kiszáradt szájjal, álmosan, nyomottan, mégis sietve mértem fel környezetemet. Egyszerű szoba volt egy éjjeliszekrénnyel és egy szalmazsákkal. Kényelmesebb volt, mint az enyém.

Az ajtó halk nyikorgással tárult ki nem sokkal azután, hogy sóhajtva visszahanyatlottam a párnákra, engedve a fáradtságnak, mielőtt felfedezném környezetem. Ismerős arcot pillantottam meg az ajtó résében, hevesen ültem fel, fejemen pedig keresztülrohant az éles fájdalom.

- Hogy érzed magad? – lépett be a lány a szobába és becsukta maga után az ajtót.

- Borzalmasan. – fogtam két kezem közé fejem, így próbálva egyben tartani. Letette az éjjeliszekrényre a tálcát, víz és szegényes szendvics volt rajta egy szem fájdalomcsillapítóval. Óvatos kézzel ellenőrizte lázam, majd bólintott.

- Egy napja még lángolt a homlokod. Minden bizonnyal mert órákig hevertél a hideg sárban, mire elült a füst és behoztak. – mondta halkan. – Edd meg mind! – mutatott a tányérra – Este van, nekem dolgoznom kell. – intett és magamra hagyott. Lassan vettem számba a fehér gyógyszert és nehezen, de lenyeltem, majd kezembe vettem a kenyeret, hogy eltüntessem. Az első falat után ébredtem rá milyen éhes is vagyok.

A vizet direkt a végére tartogattam. Megfertőzte némileg a lótusz íze, amely megédesítette nyelvem hegyét, de nem volt kellemetlen, én pedig túlságosan szomjas voltam már. Sóhajtva tettem le poharam, miután kiürült és ajkaim megtörölve szétnéztem a szobában. Bakancsom, és benne szemüvegem és kendőm, a lábaimnál pihent az ágy mellett. Fürge mozdulatokkal öltöttem fel hiányzó kiegészítőim, fegyveremnek azonban nyoma veszett. Nem kellett sok sütnivaló hozzá, hogy tudjam, az első adandó alkalommal túladtak a drága holmin, míg eszméletlen voltam.

Hangtalan siettem le a bordély földszintjére. Hangzavar fogadott, amitől erősödött fejfájásom. Fejem mélyen lehajtva, kócos hajam mögé rejtőzve siettem végig a helyiségen. Egy férfi vállán ott nyugodott legdrágább kincsem. Dühösen, élesen szívtam be a levegőt és már esélyeim mérlegeltem egy összecsapásban. Lemondtam a fegyverről. Senki se hinné el, hogy az enyém, ha valahogyan sikerülne a férfi fölé kerekednem. Sötét tekintettel elfordulva, csalódottan siettem ki a sötét, ködös utcákra. 

Apróra húzva magam siettem át Romvároson. Nem sok időm lehetett a reaktorok lekapcsolásáig. Talán tíz perc. Utána esélytelen voltam fegyver nélkül. Csak otthon akartam lenni, átölelni Jongint, elmondani neki, hogy sajnálom, hogy eltűntem, megígérni, hogy sokkal jobban vigyázok majd magamra. Még azt a fura félelemkeltő érzést is elviseltem volna, amit a veszekedéseink váltottak ki belőlem.

Hevesen rántottam fel a vasajtót, három perce sem lehetett, hogy az áram halk zúgása elhalt a városban, én pedig falak mentén tapogatózva szaladtam, botladoztam az utolsó sarkokon végig. Becsuktam az ajtót és rátoltam a reteszt, majd kitapogatva az olajlámpást az asztalon, remegő kezekkel csiholtam világosságot. Üres szoba fogadott.

Hitetlenkedve néztem szét. Jonginnak nyoma sem volt. A csap belseje már száraz volt, akárcsak a mosdó kendőnk. Elöntött a félelem. Olyan félelem, amilyet még sosem éreztem. A biztonságérzet teljes hiánya. Fegyvertelenül, magamra hagyva.

Idegesen forgattam fel aprócska lakhelyünk. Olyan dolgok hiányoztak, mint a könyve, amelyet mindenhova magával vitt, a fegyverei, amiket a legnagyobb gonddal takarított minden este, akár éjjel, ha kimaradtam Yutaval. És pár bankó legutóbbi zsákmányomból. Jongin elment.

Az éjszaka csendjét tallboyok döngő léptei törték meg városszerte és valahol Romváros katonai negyedében, zárt ajtók mögött egy lány visszafojtott zokogása. Bár megtörte a csendet, senki sem hallotta.

- Miért mentél el? – suttogtam magamhoz szorítva takaróinkat, az egyik sarokba húzva magam. – Megígérted, hogy sosem mész el. Könyörögtél, hogy inkább legyek itthon veled. Nem akartál elveszíteni. Hazudtál volna? Megharagudtál rám? – a kérdések megállíthatatlan és hangtalan özönlöttek ki mozgó ajkaimon, megannyi hiába elsuttogott bocsánatkéréssel tarkítva. - Sajnálom, ígérem, jó leszek, csak gyere vissza! Szeretlek.

***

Napok teltek el a hajókabinban és az ebédlőben. Ezt a két helyet látogattam még a fürdőn kívül, így a napok pedig rendkívül hosszúra nyúltak. Legtöbbször azzal töltöttem el az időm, hogy feküdtem és a zajokat hallgatva Maora gondoltam. Aggódtam érte. Egyedül nem sok esélye volt ebben a világban megmaradni két lábbal a talajon. A gondolat pedig, hogy esetleg ezek után tényleg egy bordélyházhoz csapódik, elviselhetetlen volt. Hogy valaki majd fájdalmat okoz neki a saját örömére és majd fizet érte. Mao azt fogja hinni ez jó dolog, mert pénzt kap érte. Vagy legalább ellátást. Nem egyszer ugrottam talpra azzal a céllal, hogy most azonnal elrohanok innen, hogy megtaláljam őt. Mégsem tettem. Már ide tartoztam. Ezt választottam testvérem helyett. Soha többé nem láthatom Maot, ezt már tudtam.

Éppen az ágyamon fekve olvastam rongyos könyvem, a vacsorára várva, mikor kopogtak, majd Suho hajolt be a szobácskába.

- Gyere Kai! Dolgod van. – akármi is várt rám, örültem valami tennivalónak. Felpattanva eredtem Suho nyomába. A legfelső emeletre vezetett, ahol a főnökség vert tanyát. Vezetők, akikről mindenki csak, elvétve mert suttogni. Kegyetlenek, rondák.

Suho izgatott volt. Küldött felém egy feszült mosolyt, mielőtt bekopogott volna az ajtón. Bentről mordulás hangzott fel, a lótusz füstjétől káros hang csak krákogott valamit, nem értettem mit is mondott valójában. Talán azt, szabad. Idegenvezetőm kitárta az ajtót, belépett és a kezembe adta a kilincset, igyekeztem hangtalan becsukni magam után az ajtót. Két férfi ült a nagy helyiség közepén álló asztal mögött. Két javában a korában járó férfi. Ugyan bátornak vallottam magam, igyekeztem Suho teljes takarásában maradni, még ha néhány centivel fölé is magasodtam a furcsa fiúnak. – A javítások még folynak, de nem esett nagyobb kár. – kezdett beszámolni Suho valamiről izgatottan. – Rem belehalt az áramütésbe, de tudjuk pótolni a helyét. Ő itt Kai. – állt félre és így már semmi sem takart a korosodó férfiak csoportja elől. – A katonai zónából jött.

- Romváros? – reccsent rám az egyik férfi, idegesen, de határozottan bólintottam. Nem volt ínyemre megszólalni. – Helyes. Készítsd fel és hozd helyre a kárt mihamarabb! Két nap. Utána támadunk. – intézte szavait Suhohoz, ő pedig mélyen meghajolt, majd könyököm megragadva magával hurcolt. Nem a kabinokhoz mentünk, sietős léptei a megbillent hajótesten át egyenesen a folyamatos vízpermet alatt lévő fedélzetre vezettek. Egészen tisztán lehetett látni a túlpartot és kissé rá is csodálkoztam, de a szavak hamarosan visszarántottak a valóságba.

- Rem tallboy volt. – intézte szavait hozzám, de izgatottan járkált fel és alá a fedélzeten. – Nem a legtehetségesebb és még egészen új. Hiba volt tallboy pozícióba helyezni, de szükség volt rá. Te fogsz a helyébe lépni. – megilletődve meredtem a fiúra. Egy részről izgalmasnak ígérkezett, másrészről azonnal arra gondoltam, hogy ezek a „lények” Mao legnagyobb félelmének alapjai. És határozta meg döntésem. Szólásra nyitottam a szám, hogy elutasítsam. Nem akartam olyan valaki lenni, akire az aprócska lány nem néz fél, sőt fél tőle. – Csak hogy tisztázzuk, ez nem egy ajánlat. Parancs. – vágta el tervezett visszakozásom, csalódottan szorítottam össze ajkaim. – Kai, a tallboyokat tisztelik. És ha jó vagy, márpedig te átkozott tehetséges katona vagy, akkor szinte halhatatlanok. A tallboyok snipert használnak. – lépett egy ládához és lerántva róla a ponyvát, a kezembe dobott egy minőségtelen, régi puskát. Megforgattam kezeimben és el kellett ismernem, tisztelem húgomat, amiért ilyen nagy és súlyos fegyverrel rohangál városszerte. – Mássz oda fel! – mutatott a hajó legmagasabb pontján levő adóvevőkre, amik most mozdulatlan rozsdásodtak. – Megnézzük, hogy hogy lősz magasból. – Kezdett a hajókorlátra különféle célpontokat pakolni, én pedig a hátamra dobva a fegyvert, mászni kezdtem a víztől sikamlós falon felfele.

- Fent vagyok. – kiabáltam le neki, mire hátrafordult és biccentett, majd a célpontokra mutatott és az oldalsó korlátra húzódott, hogy biztosan ne találjam el, se egy lepattanó hüvely. Minden bizonnyal direkt kaptam ilyen borzalmasan széthordó fegyvert, de a tizenkét aprócskának számító tárgyból legalább kilencet leszedtem. Suho intett, hogy jöjjek le, de valahol félúton megcsúsztam és hosszas szánkázás, majd zuhanás után nagyot koppantam a fedélzeten. Nyögve álltam talpra és odadobtam neki a fegyvert.

- Kifejezetten jó. Rendbe rakjuk lent a rossz szerkezetet, kapsz jobb snipert és elektromos rudat is. Két nap, amint fent mondták. – biccentett – Utána bevesszük Romvárost.

- Miért nem veszitek meg, mint a többit? – lépkedtem mellette, miközben visszakísért a kabinomhoz.

- Mert az ezredes minden ajánlatra nemet mond. Szenteskedő békepárti, aki csak ül a seggén. – kedveltem az ezredest, és a főnököm volt, így megdöbbentett a negatív jelző.

- Őt megöljük, a negyedet kifosztjuk, az embereket futni hagyjuk. Emberekre szükség van, feleslegesen nem ölünk. – szívembe némi megnyugvás költözött szavai hallatán. Ha Mao ott is lesz, nem esik baja. Nem fogja bántani senki sem. Yuta pedig vigyáz rá, rá amúgy is hallgat az a bolond lány. – Bárkid is él ott, biztonságban marad tőlünk. – veregetett vállon és intett, majd elsietett valamerre.

Sóhajtva dőltem el az ágyon. Két nap. Innentől kezdve csak imádkozhattam, hogy Maonak tényleg nem esik semmi bántódása.

***

Kopogás riasztott fel, megszeppenten, álmosan néztem körbe az ismerős helyiségben. Az olajlámpás még égett, én pedig egy sarokban hevertem, két takaróval magam körül. Azonnal eszembe jutottak a történtek. Reménykedve ugrottam talpra és rohantam a bezárt ajtóhoz. Reméltem, hogy Jongin mégsem ment el, mégis itt volt végig. Hevesen dobogó szívvel tártam ki az ajtót, Yuta állt ott mellkasán összefont kezekkel, majd amint nyílt az ajtó, betolt engem és becsukta maga után.

- Elárulnád nyuszifül, hogy ez mit keres nálam? – nyomta a kezembe a fegyverem, megilletődve néztem hol rá, hol féltett kincsemre.

- Hogy szerezted vissza?

- Az a mamlasz egyenesen hozzám jött vele. Pénzt kért érte, gondolom ment is vissza a bordélyba. – vont vállat. – Ilyen profi holmi nem sok embernek kell. Azt se tudják megmondani melyik az eleje és a vége.          

- Miért vetted vissza? – meredtem rá meghatva.

- Mert a tiéd. Más esetben nemet mondtam volna, de enélkül akár meztelen is rohangálhatnál, ugyanakkora veszélyben lennél. – halványan elmosolyodtam a kissé radikális hasonlatra, majd eszembe jutott nagy bánatom és lehajtottam fejem.

- Köszönöm. – motyogtam a lábujjaimnak.

- Tudom, hogy elment. – szólalt meg halkan, karjaiba zárva. Éreztem állát fejem tetején, de csak felszipogtam. – Arra kért, hogy vigyázzak rád.

- Nem mondta hová megy?

- Ezt akartam kérdezni én is. – simogatta hátamat, hogy biztosan megnyugodjak lassanként. Legalább Yuta itt volt még.

- Mikor utoljára láttam, veszekedtünk. Elrohantam, valamit mondani akart még, de nem érdekelt. Hova mehetett? Mindenét elvitte magával. – kicsit eltolt magától és a szemeimbe nézett. Tekintete egészen elkomorodva kutatta arcomat.

- Mindenét? – ártatlanul bólogattam, Yuta pedig halk káromkodással szisszent fel. Nem értettem mi a baj. Elengedett és tett néhány kört a szobámban, majd rám nézett. – Mennyi pénz van nálad, Mao? – felemelve matracom megmutattam neki mennyit rejt, ő pedig megszemlélve a kissé nyilvánvaló helyre rejtett kincset, bólintott. – Elmegyünk.

- Hová akarsz menni? – néztem rá kissé értetlenül.

- Még huszonhárom név van a listádon, nem? – csak bólogattam párat. – Akkor van mit tenni. – vont vállat és szétnézve felkapta sötétkék vászonhátizsákom. Esetlenül figyeltem, ahogy kötegekbe rendezi a pénzt és nylonba húzva a táska mélyére rejti. Felcsapta ládám tetejét és ruhákat pakolt el nekem szegényes ruhatáramból, majd elrakta kisebb fegyvereim is. Tulajdonképpen minden mozgósítható dolgot a táskába pakolt kis ládámból, majd behúzva a zsinórokat, odadobta nekem. – Tíz perc és visszajövök. – indult kifelé. – Addig várj itt! El ne merj menni innen Mao! – hangja egészen szigorú volt szokásos hamiskás, játékos hullámzásához képest, így megfogadtam szavait és csendben vártam.

Jongin cuccaihoz lépve szétnéztem köztük, kissé kaotikusan voltak itt hagyva, bizonyára sietett. Találtam néhány övre erősíthető kis bőrtáskát, amikben töltényeket lehetett tárolni, sorban csatoltam fel őket a nadrágom és felsőm egymáson tartó övre, majd kezembe akadt egy régies, aranyozott medál szerűség. Kíváncsi tekintettel nyitottam fel, de egy aprócska iránytűt rejtett. Halvány mosollyal rejtettem mellényem felső zsebébe. Emlékeztem honnan van. Még az apukájától kapta, mikor lent voltunk a pincében és a megváltásra vártunk.

- Egy jó ember iránytű nélkül is tájékozódik a világban a szíve alapján. De lesznek olyan napok, mikor dühös vagy, elveszett, vagy tanácstalan és keresel valamit. Akkor majd erre hallgass, ne a megzavart szívedre. – Jongin pedig nagy szemekkel hallgatta apja bölcs szavait. Nem mindent értett, én magam pedig még kevesebbet, de csodásan zengő szavak voltak, amiket akaratlan is elmémbe véstem hosszú-hosszú időre.

Még visszaemlékeztem az utolsó percekre, mikor láttam ezt a szeretett embert. Jongin épphogy csak megóvott a pofontól, amit elkeseredett dühében nekem szánt. Mostohabátyám megmentette őt attól, hogy bűnös lelkiismerettel haljon meg és engem, hogy bárki is fájdalmat okozzon nekem. Jongin mindig megvédett. Ha elment, okkal tette, és biztosan visszajön majd egy nap. Addig pedig nekem kell vigyáznom magamra. 

- Mehetünk? – kérdezte Yuta halkan, emlékeimből felzavarva néztem rá és megnedvesítve ajkaim bólintottam. Ismét elindultam valahová bajt keverni. Hiányoltam azt a pár perc veszekedést, aminek a végén mindig Jongin belém vetett bizalma nyert, de most nem tehettem ez ellen a hiány ellen mást, mint hogy felidéztem az eddigieket és bánatos boldogsággal a szívemben Yuta sarkába szegődtem a Romvárosból kifele vezető bosszúm útján.