2016. augusztus 5., péntek

III. Sötét óra

Mire felértem az utolsó lépcsőfokon is, éreztem a nyomást megedződött tüdőmben. Jongin higgadtan gyalogolt mellettem, mintha semmilyen hatással nem lenne rá egyetlen lépcsőfok sem. Irigyeltem ezért. Nap mint nap megtette az utat, tudtam, ez az egyetlen oka, hogy ilyen könnyedén mozdul. És bár neki semmilyen akadályt nem jelentett fellépcsőzni a városon, végig mögöttem maradt, mintha tiszteletben tartaná, itt én vagyok az első számú vendég. Az ezredesnél töltött vacsoráknak ugyanis a legfőbb oka az volt, hogy lányának nem akadt más társasága, csak én. Nekem ez nem jelentett problémát. Ő volt az egyetlen ember a világomban, akit tényleg egy fiatal, gyönyörű nőnek láttam. Úgy képzeltem el régebben, bátyám egy nap feleségül veszi majd őt. Természetesen ez az elképzelés is téves volt. Jongin mást szeretett és volt olyan makacs, hogy nem vette észre milyen lehetőséget enged ki kezéből valamiért, valakiért, aki sosem lesz az övé. Az utóbbiban biztos voltam.

Illedelmesen kopogtam az ajtón, a vas elcsúszott és ráncokkal övezett, gyanakvó szempár mért végig minket. Bár hetente tiszteletünket tettük, az ajtó mögött megbúvó mogorva, púpos öreg még mindig nem bízott bennünk, így odanyújtottam a kis levelet, mint minden héten. Olyan hévvel csapta be a kukucskálót, hogy majdnem kárba veszett hirtelen visszarántott kezemről pár ujjperc. Haragosan meredtem az ajtót kitáró vénemberre, úgy tett, mintha nem venne észre. Elképzeltem, ahogy a homlokába vágom a derekam ölelő selyemszalag közti kis tőrt, hogy soha többet ne meredjen rám ilyen undorítóan. Gőggel, mégis, mint egy kiéhezett, vén korcs. Bátyám is észrevehette az öregember mohó pillantásait szemének májfoltos redői közül, mert fürgén mozdulva, fura kanyart véve lépett szorosan a nyomomba, a pillantás útját állva.

Tisztelve a ház szabályait, levetettem nehéz bakancsom és bár nem illet barátnőm számtalan csinos cipője mellé, odakerült a kopott, sáros darab. Itt váltak el útjaink, Jongint a dolgozószoba fele terelte egy lakáj, engem pedig egy ismerős lány vezetett egy eldugott szobáig. Az ajtó kitárult, bentről karok ragadtak meg és rántottak be. Ösztöneim egy pillanatra fellángoltak, de azonnal elnyomtam őket, tudva, biztonságban vagyok.

- Azt hittem sosem telik ez az egy hét. – mormolta egy kedves hang vállamba, majd eltartott magától és végigmért. – Megint fogytál. – morogta nemtetszésének kifejezésére még fejét is ingatva. – Így egy férfi sem fog észrevenni. – sosem szálltam vele vitába és nem próbáltam elmagyarázni, odakint senkit sem érdekelnek a kis flörtök, vagy a randevúzás, még üzleti célból sem. Mi ölünk. – Nézd meg, a ruhakivágás is felesleges. – haragosan szusszantam, ezt én is jól tudtam.

- Mégis mire mennék akkora mellekkel egy csatatéren? Csak útban lennének. – morogtam, mire felkuncogott és az ágyára húzott.

- Tudom, tudom. Mégis, olyan jó lenne látni, hogy egy férfi oldalán jössz ide.

- Ez már teljesült. – mosolyodtam el pimaszul. Pislogott párat, majd vállon csapott.

- A bátyád nem számít.

- Csak mostoha. – sóhajtottam fel. Oly sokszor hozzátettem, hogy inkább makacsságnak festett részemről, nem tagadásnak. Nem szerettem Jongint a bátyámként mutogatni. Amíg nem tudták, hogy az, biztonságot jelentett nekem minden férfival szemben. Hyuna természetesen csak flegmán legyintett szavaimra és máris fecsegett valamiről. Bár figyelmem sosem kötötte le annyira, mint hitte, arra jók voltak ezek az esték, hogy kellemes környezetben tölthessem el őket.

Órák teltek el, mire illedelmes kopogás hallgattatott el minket és Jongin jelent meg az ajtóban, ismerős kedveskedő mosolyával, melyet Hyuna viszonzott is.

- Ideje menni. – nézett rám lágyan, mire bólintottam. – Sokáig maradtunk, a sötét óra előtt le kéne érni. – mozdulataim szavai nyomán máris kapkodóvá váltak. Megöleltem Hyunát, majd megcsókoltam édes arcát és pillanatok alatt Jongin oldalán termettem. Bátyám biccentett és hátamra téve kezét, elterelt. Miközben a folyosókon kanyarogtunk, az egyetlen, ami néha megfordult tudatom határán, az keze volt. Ahogy tenyere alatt melegen simult hozzám a selyem anyag, azonban ahol nem érintett, csak hideget éreztem, víz puhaságú hideget.

Bakancsom bekötve egyenesedtem fel, Jongin pedig bólintott és pillantásra sem méltatva a perverz ajtónállót, emelt fővel távoztunk. Kint már sötét volt. Se hold, se csillagok.

- Mennyi időnk maradt? – lestem fel arra, amerre Jongin volt, a lámpák kevéssé világították meg.

- Úgy háromnegyed óra. De lefele futni is könnyebb, ha kicsúsznánk az időből. – komoran bólintottam. A legsötétebb óra volt Szöul töredékeinek legrosszabbik órája. Pontosabban két és fél órája. Éjféltől egészen fél háromig üres sötétbe borult minden. Az áramellátó központok leálltak, hogy a túlmelegedés nehogy robbanást okozzon, és míg az energia megmentése miatt némaság, hihetetlen némaság és sötét uralta a környéket, az emberek rettegtek. Két és fél óra alatt bárki meghalhatott, bárkit kifoszthattak, megerőszakolhattak. Személy szerint ettől rettegtem leginkább nagyjából négy-öt hónapja. Akkor ütötte fel a városrészben a fejét a bűnözés ezen szakága ismét. Egyetlen bordélyház üzemelt csak kilométereken belül és mellette számos nő árulta a testét magánüzletben, csak ismerni kellett őket. Mégis, mióta nem volt pénz, annyi se, mint eddig, a megszállott, sérült elméjű férfiaknak más mód kellett. Jongin és az őrség, vagyis az őrség szerint hárman voltak. De még nem akadtak a nyomukra. Gondolataimból bátyám érintése volt a megváltás. Biztatóan szorította meg vállam. – Itt vagyok. – mondta halkan, mire bólogattam párat.

- Tudom. – préseltem ki az aprócska szót, mire vállam szorító keze a másikra siklott és magához vonva lépkedett tovább lefele, a végtelennek tűnő lépcsősoron.

Szemem sarkából láttam a ruhák villanását, ahogy valaki sietett felénk. Egy pillanatra elöntött a pánik, szinte megfeszültem, gondolataim már az elrejtett tőr körül kalandoztak, mikor karok ragadtak meg és egy ölelés kitépett Jongin védelmező karolásából. – Nakamoto Yuta! – csattantam fel hangosan, nevetve ölelt magához. Bátyám furcsállva méregetett minket. Yuta jól tudta mennyire rám ijesztett, nevetése is erre engedett következtetni.

- Megyünk ma? – suttogását elnyelte a kevés zaj, ami még hallatszott az utcákon.

- Igen. – bólintottam és eltolva magamtól felnéztem izgatott arcára. Mint egy kisgyerek, fordult meg fejemben. Csak egy kisgyerek nem annak örült így, ha kirabolhatott valakit az éj leple alatt. Yutat ez hozta lázba. Mosolya szélesedett és végül elengedett, hogy olyan fürgén tűnjön el, ahogy érkezett. Ehhez kiválóan értett. Akkor eltűnni, mikor kérdéseimmel bombáztam volna, vagy szemrehányást tettem volna neki. És szem elé kerülni, mikor akart valamit, vagy számított valamire tőlem.

Jongin gyengéd erőszakkal húzott tovább lefele, mielőtt kifogytunk volna az időből. Azonban igaza volt, lefele én sem hátráltattam a haladást és gyorsan hagytunk hátra minden lépcsőfokot.

Odalent Jongin gondosan bezárta a fémajtót, tekintete pedig szigorúan mért végig. Tudtam, hogy meg akarja tiltani nekem a kijárást a sötét órában. Ha kellett, kész voltam veszekedni, mégis ridegen vonultam el mellette a ládámhoz és vastag, hosszú ujjú, fekete pamut felsőre cseréltem a selyem darabot. Olyan felsőre, ami második bőrként simult rám. Nem kínzott már a melltartó hiánya sem, sokkal kényelmesebb volt úgy járkálnom, hogy több réteg ruha fed. A bézs nadrágot is feketére cseréltem és belebújtam farmer mellényembe.

- Nem mehetsz el. – a hang higgadt volt, de tekintélyt parancsoló. Csak rálestem szemem sarkából. – Mao, veszélyes.

- Nem unod eljátszani minden este ugyanazt, Jongin? – mormoltam benyúlva szalmazsákom alá, de csak pénzt markoltam, fegyvert nem. – Hová tetted? – meredtem bátyámra fellobbanó haraggal. Továbbra is higgadtan figyelt. Rideg arccal, bár tekintetében megbújt némi szelídség, amelyet talán én váltottam ki.

- Nem hagyom, hogy veszélybe sodord magad! – hangja szigorúbb volt, mint máskor.

- Azzal sodorsz veszélybe, ha fegyvertelenül hagysz. Megdolgoztam érte és hatalmas kincs. Nincs jogod elvenni tőlem!

- Mao, fiatal vagy és meggondolatlan. Nem fogom hagyni, hogy a szeszélyeid irányítsanak.

- Nem érdekel, mit akarsz, én szabadon akarom járni az utam! – kiabáltam haragos könnyekkel a szememben.

- Már csak te maradtál nekem! – csattant fel hangosabban, mint vártam, mire összerezzentem. Azonnal megbánás suhant át az arcán, én azonban dacosan felszegtem állam.

- Akkor megyek fegyvertelen. Yuta úgy is hasznom veszi. – fordítottam hátat és az ajtóhoz rohantam, mielőtt megállíthatott volna.

- Mao! – kapta el karom és visszarántott. Kissé hirtelen ütődtem mellkasának, szokásos zavart félelmemmel meredtem fel szemeibe. Nem tudtam miért váltja ki ezt belőlem közelsége. Egy ideig kutatta tekintetem, majd ajkait összeszorítva felsóhajtott. – Vigyázz a tallboyokkal! – suttogta végül és a kezembe nyomta a fegyvert, leemelve egy magas polcról az ajtó felett, majd előre hajolva arcomnak nyomta ajkait, mielőtt utamra engedett volna. Eleresztettem egy hálás, izgatott vigyort és kirohantam a sötétbe, jól tudva Yuta hol fog várni rám.

Néma egyetértésben haladtunk egymás mellett a városfal felé, néha összeérő vállaink jelezték a másiknak párja jelenlétét, de semmi sem törte meg a csendet. Bizalommal követtem a csendes fiút útján, mintha nem vaksötétben ballagtunk volna a macskaköveken. Yuta könnyedén bújt ki a falba rombolt lyukon és hátranyújtotta kezét. Belékapaszkodva én is kimásztam és háta mögé tartott kezébe fonva ujjaim, követtem az aknamezőn át. Meg se fordult a fejemben a bizalmatlanság felé, annyiszor bizonyította már be rátermettségét és érdemelte ki bizalmam. Ő sosem hagyott cserben.

Nem a biztonsági negyed felé indultunk ma el, egy szegényesebb környezetre kormányzott, a politikai negyedbe. Nem tudtam mit keres magának itt Yuta, de nem öntöttem szavakba kíváncsiságom. Hangtalan loholtunk a hideg, fénytelen éjszakában, szorosan a falhoz lapulva, ahol még sötétebb volt az árnyékban. Minden sarkon feszült várakozás vette kezdetét, a távoli gépi hangok és fémes csapódásuk a kövekhez pedig felállította a szőrt a tarkómon. Nem reméltem, hogy nem látunk ma tallboyt, csak halljuk őket, mégis mindig bebeszéltem magamnak, ma este nem kell szemben állnom eggyel sem. Éjjellátóik és elektromos fegyvereik mindig idegességgel töltöttek el. Bár tudtam, odafent csak egy ember áll a furcsa fémgólyalábak végén, féltem tőlük. Rettegtem ezektől a szerzetektől anya halála óta. Sosem álltam még szemtől-szemben eggyel sem, de a gondolat elrettentő volt. Soha nem is akartam szembekerülni velük. Főleg, mikor tilosban jártam.

- Gyere! – szorította meg kezem Yuta és átosonva az úton, gondosan átlépte a síneket, bár ezekben az órákban nem rohant bennük áram. Egy elég feltűnő helyen állt meg, egy páncélajtó előtt és zsebeiben kezdett kotorászni. Idegesen topogtam háta mögött, a tallboyokat fülelve, közelednek-e.

Yuta az orra alatt halkan szitkozódva igyekezett feltörni a zárat, sejtelmem sem volt, ezt hogyan tervezte szurok sötétben, mégis, mire elöntött volna a pánik, hallottam, ahogyan kattan a zár, majd hamarosan kitárul az ajtó és egy otthon melege ömlik ki rajta. A fiú azonnal beterelt és becsukta maga után. Innen én vettem át az utat. Fegyverem éjjellátó csövén át figyelve a házat, levegőm visszafojtva osontam, a dolgozószobát keresve. Nem hallottam sok zajt, csak a tallboyok kinti lépteit és bent némi létezéssel járó zajt. Egy csap csepegését, fészkelődést a hálóból. Yuta menet közben elemelt pár eladhatónak vélt tárgyat és eszközt, nem foglalkoztam vele. Nekem a dolgozószobát kellett meglelnem.

Hamarosan rábukkantam a bükkfaajtóra és határozottan belöktem, meg ne nyikorduljon.
- Mit keresünk? – leheltem a fiú fülébe, mire elém állt és ment be elsőnek.

- Iratokat, egy megrendelőnek. Kim Jungil név alatt. Minden dokumentumot el kell vinnünk, ami a neve alatt áll. – nyitogatta a szekrényeket és húzgálta a fiókokat gyakorlott, gyors, néma mozdulatokkal. Fél kézzel segédkeztem neki, másik kezemben a fegyvert tartva és az ajtó rését fürkészve. Állandóan azt hallucináltam, a rés növekszik és valaki belép rajta, ettől pedig gyomrom kavics méretűvé szűkült. Egészen addig kínoztam így magam, míg az ajtó tényleg meg nem mozdult. Egy férfi állt a résben, fehér inge jelezte jelenlétét, fegyvert szegezett ránk.

- Kik maguk és mit akarnak? – szigorú hangjára Yuta is felé fordult, kezében nem kevés papírhalommal. – Válaszoljanak! Már riasztottam az őrséget, perceken belül körbe lesz véve a ház. Nincs menekvés. – szavai hallatán a kinti lépegetők hangjait kezdtem fülelni, valóban közeledtek, mire elöntötte testem az ismerős pánik sokszorosa. Egy trauma okozta félelem.
Meggondolatlan húztam meg a ravaszt, a puska pedig egy fémes hang kíséretében golyót eresztett a férfi mellkasába. Hallottam barátom rosszalló ciccenését, majd megragadta csuklóm és magával vonszolt. Előbb fel még több emeletet, majd belökött egy ajtót a ferde plafonon és bemászott a padlástérbe. Gondolkodás nélkül követtem.

Idefent hűvös volt és por, amely ellepte a tüdőm, de minden zajt visszanyelve másztam Yuta bokájába kapaszkodva.

Semmi nem mozdult és nem jelezte az időt, csak másztam a fiú nyomában, tudatlan. Fogalmam se volt róla mennyi ideje menetelünk így, merre tartunk. Sikerült bemesélnem magamnak, hogy ez egy végtelen út lesz, melyben igazából már halottak vagyunk a politikus drága, kopott szőnyegén, mikor levegő csapta meg arcom és hamarosan egy leszakadt házfal tárult elém. Eddig tartott hát utunk a padlástereken át. A sorházak egyetlen előnye ez volt. Odakint pedig égtek a fények. Elkezdődött egy újabb nap, mi pedig egy idegen negyedben rekedtünk.

Az éjszakai órára való tekintettel odakint még nem mozdult senki sem az utcákon, mégis nagyobb veszélyben éreztem magunkat, mint eddig, a koromsötétben. Pedig a tallboyok is a felfordulás körül járkáltak, nem olyan messze, de eléggé, hogy nyugalmunk lehessen.

Yuta kezem fogva, higgadtan vezetgetett az utcák hálóján és ugyanazt éreztem, mint tegnap. Nem ismertem ezt a helyet, felépítése mégis olyan volt, mint romvárosé. Nem tévedhettünk el, ha tudtuk merre visz az út.

Mindaddig gyászos csendben haladtunk, míg el nem fogytak mellőlünk a házak és elénk nem tárult a hatalmas, kietlen aknamező.

- Jól vagy? – fordult ekkor felém a kereskedő, kissé remegve biccentettem. Egyetlen okozója rosszullétemnek a férfi halála volt. Nem állt szándékomban megölni őt, elvégre nem ártott semmit nekem. Pedig ha nem öltem volna meg, mostanra agyon vágott volna az áram az egyik tallboy pálcájából mindkettőnket. Annak örültem, nem láttam, hogy meghalt, csak összeomló körvonalait a feketeségnek hála. – Menjünk! – biccentett biztatóan és előttem indult el az otthon felé.

Amint beléptem a régi vasajtón, Jongin székét felborítva rohant elém és vizsgált át alaposan. Arca fáradt volt, az olajlámpa égett, semmit sem aludt. Tüzetesen vizsgálta át minden porcikámat, összehúzott szemekkel törölte le a temérdek port az arcomról.

- Jól vagyok. – tettem kezem arcára, fáradtan hunyta le szemeit és simult tenyerembe. – Arcot mosok és alszunk. Feküdj le! – mormoltam gyengéden, elengedve és a kagylóhoz, meg a törött tükörhöz lépve bevizeztem az aktuális mosdórongyot és letöröltem arcom, ruháim levetve pedig hónaljamat is. Azután a nadrág következett és a hideg anyagot fehérneműm alá csúsztatva be is fejeztem a „fürdést.”


Nadrágom és tegnapi fehér vászoningem felvéve lépkedtem a matracokhoz, Jonginé az enyém mellett hevert, biztatóan mosolygott rám, bár volt némi félénkség mosolyában. Eszembe jutott a délután, mikor felidézte az együtt alvást. Örömmel heveredtem mellé és ismerős testéhez bújva hagytam, hogy rám terítse a durva pokrócot. Karjai szorosan, szeretettel öleltek és végre igazi biztonságot éreztem magam körül reggelig. A család biztonságát.

1 megjegyzés:

  1. Wáááh, túl jó~~ de fáj a pocak, szóval a kövi részt majd csak holnap olvasom el.
    Tökmindegy, hogy Mao mit gondol... én akkor is többet látok a kapcsolatukba Jonginnal. .-. Azért ilyen testvéri kapcsolat nincs. Vagy van? Nyaaa mindegy, majd kiderül.
    Jonginnal meg egyet értek. Akármennyire nem hagyja cserben Maot Yuta, eléggé veszélyes dolgokat csinálnak együtt és hát nyah, ki ne aggódna. Az meg hogy lelőtte az a férfit... hát én is inkább lelőttem volna, minthogy egy tallboy-val találkozzak .-. tudom ám, hogy honnan szedtek és ezért is naon félek qwq mindennél jobban utálom a magas és vékony dolgokat.. és ez az .-. help me, Sehun!
    de jól van, megúszták, a vége meg ------> *^* ~.~ olyan kis husik együtt qwq de neeeem, ő csak a bátyuskája. most az egyszer nem tudom, hogy mit akarsz kihozni ebből >< szörnyű

    várd a holnapot, mert akkor támadni fogok :33 (és itt nem mondhatom, hogy anyádat Jongin qwq nooooo)

    VálaszTörlés