Napok teltek el
semmittevéssel, miután megöltem azt a szerencsétlen politikust. Jongin nappal
az őrségnél volt, néha láttam járőrözni a városfalon, néha fogalmam sem volt
róla merre lehet éppen. Nőként és tiniként fiatal és gyenge voltam ahhoz, hogy
beléphessek az őrségbe, pedig minden vágyam volt kiskacsaként bátyám sarkában
rohanni.
A város népei közt
töltöttem a napokat. Yuta nem jelentkezett, csak olykor intett nekem az utca
túlfeléről, de el is tűnt, mire odajuthattam volna hozzá. Hyunat pedig csak
engedéllyel látogathattam, hetente maximum egyszer. Így kötöttem ki romváros
egy ismeretlen részén, mely a piactéren túl terült el. Romosabb, igénytelenebb
és bűzösebb volt, mint az őrség negyede, ahol bátyámmal éltem. Nem hittem, hogy
van hely, ami rosszabb állapotban van annál, de be kellett ismernem tévedésem.
Valahonnan a közelből zene szólt, rossz minőségű, recsegő hangú, de zene volt.
Kíváncsian, kezem buggyos nadrágom zsebébe rejtve tartottam arra. Ujjaim
tőrömmel és a pár gyűrött wonnal játszottak, amit magammal hoztam matracom
alól.
A zene egy alagsorból
hangzott fel az utcára, a mocskos betonlépcső rozsdás vas ajtóhoz vezetett,
mely félig nyitva állt. Fényt engedett ki a lejáróra, az ajtó felett pedig régi
ledtábla hirdette a kocsmát és bordélyházat. Engedve az idegen iránti
érdeklődésemnek, beléptem. Nem volt bent sok mocorgás. Néhány részeg alak aludt
kupacban félreeső asztalokon, a pultot pedig egy lány törölgette. Kedves arcát
vágás csúfította el, mocskos haját kontyban hordta, egyik keze pedig fémben
végződött. Ráköpve a pultra fényesre súrolta a fekete olajos ronggyal.
- Segíthetek valamiben? –
billentette oldalra a fejét, mikor felülve az egyik bárszékre, melynek hullott
a bélése, látókörébe kerültem.
- Egy üveg sojut kérek! –
bólintott és eltűnt a pult alatt, hogy elém téve az üveget, gyakorlott
mozdulattal nyissa ki. Elé toltam a pénzt, meglepetten nézett fel rám, majd
végig mért.
- Az őrség negyedéből
jössz. – meghúzva az üveget, bólintottam. – Errefele évek óta nem látni papír
wont. – simítgatta a pénzt és gondosan eltette. Iszogatásom közben lépteket
hallottam, kíváncsian fordultam hátra, egy lány jött le az emeletről, ruháit
igazgatva. Ábrázatából ítélve nem rég ébredt. – Rendben vagy? – hangzott fel a
pultos kérdése, csak gunyoros mosollyal bólintott. Szép lány volt. Szép és
nőies, női alakkal. Olyannal, amire titkon én is vágytam.
- Téged mi szél fújt ide?
– ült le mellém, kézhez kapva egy üveg sört.
- Csak bolyongtam. –
adtam csendes választ, éreztem magamon tekintetét.
- Szűz vagy még, igaz? –
köhögve néztem rá, szemem könnybe lábadt az alkohol marásától. – Ezt igennek
veszem. Hihetetlen sok pénzt kereshetnél itt. Az első tíz-húsz alkalommal
könnyedén elhinnék, hogy szűz vagy. Hyuna vagyok.
- Mao. – motyogam üvegem
bámulva, nevén töprengtem.
- Mao? – gondolkodott el
ő is, majd összecsapta kezeit. – Ismerem a bátyád. – fülem tövéig elvörösödtem
a szégyen és a zavar keverékétől. – Járt már errefele, édes, fiatal fiú. – úgy
sejtettem ő az, aki tetszik Jonginnak. Természetesen ilyenekről nem sok szó
esett köztünk, így nem tudtam biztosan. – Ha gondolod, dolgozz itt! Mindig
szükség van új lányokra. – nem válaszoltam, csak biccentettem, kifejezve,
meggondolom.
Az üveg hamarosan kiürült
és mivel több kíváncsi örömlány bukkant fel, sőt, egy vézna, fiatal fiú is,
jobbnak láttam kereket oldani. Bolyongtam még egy darabig a városban, majd az
ismerős környék fele vetődtem.
- Úgy hallottam
bordélyházban voltál. – karolta át vállam Yuta, a semmiből előkerülve.
- Csak kíváncsi voltam,
semmi mást nem csináltam, csak megittam egy üveg sojut. – Yuta hazáig kísért,
majd szorosabban magához ölelt és megpaskolta mellényem felső zsebét, jelezve,
elrejtett benne valamit az észrevételem nélkül.
A fémajtó mögött Jongin
alakja fogadott, matracán ülve egy rongyosra lapozgatott könyvet olvasott.
- Merre jártál? – nézett fel
rám kíváncsian.
- Csak romvároson belül. –
tekintete megkönnyebbülést sugárzott. – Gondolkodtam dolgokon…
- És..? – közben letelepedtem
mellé becsukva a könyvet és tisztelettel bánva vele arrébb tettem.
- Tudom, hogy szükségünk
lenne még pénzre. Dolgozhatnék. – tekintete továbbra is kíváncsian figyelt. –
Voltam ma egy bárban és munkát ajánlottak…
- Hol a csapda, Mao?
- Örömlányként. – néztem fel
arcára egy szalmaszál gyűrkészéséből, tisztán láthattam, ahogy minden vér
kiszalad belőle, tekintete pedig elsötétül.
- Hogy… hogy gondoltad? –
suttogta egy eddig számomra ismeretlen, beazonosíthatatlan hangnemben. – Honnan
vetted, hogy beleegyeznék ilyesmibe?
- Nem kértem az engedélyed,
csak megosztottam az információkat.
- Akkor sem engedem meg. –
emelte fel hangját, összerezzentem, hideg ujjai pedig magukba zárták apró
kezeim. – Ne tedd ezt velem, Mao! Ne várd el, hogy végignézzem, ahogy odadobod
ennek a világnak azt, amid még igazán a tiéd!
- De szükségünk van
pénzre. – akadékoskodtam tovább. Dühe, ami lángolt szemében ötletem hallatán,
dacosságra ösztönzött.
- Megbánnád. Mao, még
sosem voltál férfival… ne hidd, hogy őket ez érdekelni fogja.
- Honnan tudod, hogy nem voltam
még férfival? – szegtem fel állam, mire tekintete ellágyult.
- Ismerlek. – suttogta gyöngéd
hangon és egyik kezével eleresztve kezeim, megcirógatta arcom, tekintete pedig
követte ujjai útját. – Kérlek, ne kelljen látnom, hogy bántanak és idegen
férfiak aláznak meg valamit, valakit, aki ennyire sokat jelent nekem.
- És Hyuna?
- Hyuna?
- Kim Hyuna. –
hangsúlyoztam ki a vezetéknevet, hangja pedig elakadt. – Ő ajánlott nekem
munkát. Azt mondta, ha ügyes vagyok, olyan sikeres lehetek, mint ő. Nőnek
érezhetem magam. Talán én is tetszhetnék valakinek, mint ő neked.
- Játszani akarsz egy
férfi érzéseivel? – nevetett fel kissé gúnyosan, kissé keserűen. – Tudod, miért
tetszik nekem? Mert elérhetetlen. Feladtam, hogy ebben a világban párt
találjak, talán…
- Talán nekem is ezt
kellene tennem? Ezt akartad mondani?
- Mao… - elhúzódtam tőle
és megbántottan meredtem rá.
- Azt se tudom milyen
szerelmesnek lenni, nem fogom feladni, mielőtt tudnám. – téptem ki kezem övéből
és felpattanva kirántottam fegyverem matracom alól és hátamra dobtam.
- Mao… valami fontosat
kell… - nem hallottam szavai végét, döngve csapódott be utánam, lábaim pedig
keményen csapva a kockakövekhez, átviharzottam romvároson, kibújva a falba
ütött titkos résen és kivéve az apróra hajtott ropogós papírt zsebemből,
elolvastam a ráfirkantott neveket és címeket. Az első tallboy a sorban, vele
fogom kezdeni. És sorban haladok.
***
Dühösen meredtem magam
elé, mikor Mao elviharzott. Beszélnem kellett volna vele, valami nagyon fontos
dologról. Azzal kellett volna kezdenem, nem a szerelemről papolással. Nem
vagyok az apja, sem az anyja, még a bátyja sem. Csak egy mostoha. Mostoha.
Ahogy ő is, én is makacsul hangoztattam a szót, még ha egészen kicsi korunk óta
is együtt voltunk, együtt küzdöttünk. Neki mostanra a biztonságot jelentette
ebben a beteg, perverz világban. Nekem nem tudom mit jelentett.
Elővettem a rongyos könyvből
a levelet és újból elolvastam a sorokat. Ma este, ez volt az utolsó határidő.
Mao pedig elment. Meg akartam kérdezni, beszélni akartam vele mit gondol erről.
Merjem-e kockáztatni, hogy itt maradok vele.
Eldobtam a levelet és
bakancsot húzva kirohantam a városba. Az őrség tagjaként jól ismerve minden
zegét-zugát, könnyedén akadtam Nakamoto Yuta nyomára.
- Vigyázz rá, megértetted?
– a japán fiú meglepetten pislogott rám. – Ne kérdezz, csak védd meg magától! –
néztem mélyen szemébe, mielőtt magára hagytam volna. Talán nem a megfelelő
emberre bíztam Mao épségét.
Otthon egy régi katonai
hátizsákba pakoltam ruháim, öreg könyvem és minden ingóságom közül mindazt, ami
kellett. Szégyelltem, de pár wont elemelve Mao lopott pénzéből, zsebre vágtam
őket és a levelet gondosan összehajtva, utolsó pillantással búcsút vettem az
otthontól.
Minduntalan vissza akartam
fordulni. Maoval maradni, élni, ahogyan eddig. De ennek a hívásnak nem
mondhattam nemet. Senki sem mondhatott neki nemet. Átbújtam a falba ütött
lyukon és biztos léptekkel indultam meg az aknák közt kanyargó biztonságos
ösvényen. Az ösvényen, melyet csak a romvárosból kijárók ismertek.
A városrészek határán
pedig északnak indultam, elérve a Han partját, mely roncsokkal szemetelve
tárult szemeim elé. A túlparton radioaktív zónák érték egymást, csak az élt ott
túl, aki ismerte a zónák határai közt megbúvó, keskeny ösvényeket. Nem oda
tartottam, hanem a partra, a hajóroncsok köz, melyeken hal és hullák bűzét
felcsapva permetezett a szürke víz. A szürke ég a víz tükörképe is lehetett
volna, idelent azonban a bűz elnyomta a lótusz édeskés, tömény, tüdőbe ülő
füstjét. Szinte tisztának éreztem a levegőt, melyet csak a hideg pára súlya
húzott le.
Az öreg, rozsdás anyahajó
királynőként emelkedett ki apróbb, roncsoltabb társai közül, félig a partra
futva, félig a vízbe lógva pihent hosszú útja után. „Marilyn” nevet hirdetett
az oldala, melyen a kopott, vérszínű betűk szárai egyenként akkorák voltak,
mint én magam. Ajkam beharapva mértem végig. Nem volt már választásaim közt a
visszafordulás lehetősége. – Ne légy gyáva! – suttogtam párát lehelve a hideg
levegőbe és hideg ujjbegyeim tenyeremnek szorítva, megindultam a vizes,
kavicsos homokon az anyahajó emberként elképzelhetetlen méretű testéhez.
Felfele haladva elmaradtak mellettem a háborús szemetek és egy dombról néztem
szét. El lehetett látni már innen is egészen romvárosig.
Az egyik vasba vágott
egyenetlen résen bedobtam a levelet, bentről pedig motoszkálás, kotorászás
hangzott fel és mellettem döngve csapódott a földnek az egyik alkotóeleme a
hajónak. Átható benzin- és halszag ömlött ki a testből.
- Ne bámészkodj, befele! –
mordult rám a motoros szemüveget hordó fiú és intett fejével. Óvatosan lépve a
vaslapra, besétáltam a hajótestbe, ő pedig megfogta a lapot és visszarántotta a
helyére, fémes zajt keltve az egész folyosón. – Suho. – nyújtotta nekem olajos
kezét, amit el is fogadtam.
- Jongin.
- Az igazi neved.
- Igen.
- Kai leszel. – mért végig
hajára emelve a szemüveget, gumija halvány fekete kört hagyott szeme körül. –
Nem tudhatja senki az igazi neved. Itt csak én tudom mindenkiét. – mutatott a
folyosóra és a nyomomban indult meg. Kabinok nyitott ajtajai előtt haladtunk
el, volt, ami sötéten állt, másokból sírás tört fel. – Fel a lépcsőn! –
mutatott a rács alapú lépcsőre, engedelmesen ragadtam meg a sárga korlátot és
felfele indultam. – Az alagsorral nem kell törődnöd, semmi keresnivalód nem
lesz ott. Az első szinten lakunk, feljebb irodák, fegyvertárak, a konyha van.
Oda csak hívásra megyünk. – tolt be a szűkebb folyosóra, egészen egy csukott
kabin ajtajáig. – Egyelőre egyedül laksz majd, kevesen vagyunk mióta felderítők
tűntek el a túlparton. Idővel megint megsokasodunk. Pakolj ki! Jövök érted én,
vagy valaki más, ha kellesz. – túrt szürkés tincsei közé – Üdv a partizánok
közt, Kai! – indult el vissza a folyosón. Sóhajtva nyitottam ki a kabinom
ajtaját és belépve a sötétbe, feloltottam a hideg fényű villanyt. Ledobtam a
táskám az ágyra és kinyitva a kis, kerek hajóablakot, kibámultam a folyóra.
- Milyen hülyeséget
csináltál megint, Jongin? – suttogtam az egyre nagyobb sötétbe bámulva.
Eltöprengtem rajta, milyen bajba sodorhatja most magát az én kis Maom.
Hiányozni fogok-e neki, vagy haragudni fog-e, amiért eltűntem. Nem fogja többé
senki korlátozni a szabadságát. Talán tényleg örömlánynak áll. A gondolatra
elszorult a torkom. Egy nap megtalálja azt, akin kitölti a bosszúvágyát és
akkor más kalandot kell keresnie. Felelőtlen lány.
***
Dühösen zakatoltam egy
elhagyottabb városrész felé, nem volt gyakori arrafelé az átjárás, az emberek
pedig bizalmatlanok voltak. Fekete kendőm erősen orromra szorítva, hajam
lebontva óvtam magam a kíváncsi, gyanakvó tekintetek elől. A cím egészen mélyre
kormányzott a városrészben, az esős nap miatt kevesen bukkantak fel, főként
mezítlábas, igénytelen, büdös alakok. Szakállas hajléktalanok saját
vizeletükben ázva. A Yuta által megadott cím egy gondozatlan, eldugott házat
fedett fel. A kertben növő gyom benőtte, az kártevő növények közt pedig egykor
ültetvényen növő fekete és vörös lótusz sorok bukkantak elő.
Az aljnövényzetbe
húzódtam, miután ledöntöttem a korhadt fakerítést és fegyverem leemelve
hátamról, lassú, hangtalan léptekkel haladtam a ház felé, elhajtva utamból a
zöld, barna, fekete és vöröses szárakat. Undorodtam a gondolattól, hogy a
lótuszhoz kell érnem, de nem kerülhettem el ezt. A csendben csak az eső
szitálása és vérem dobolása hallatszott. Egy másik korban talán ez lett volna a
legnyugodtabb pillanat, én azonban vadásztam. Annak állatias izgalma pedig
elborította testemet.
Feljutottam a veranda
rozoga lépcsőjére és szemmel tartva a kutyaólat, meg a bele vezető láncot,
elosontam az ajtóhoz. Mozgás továbbra sem támadt. A falnak vetve hátam belöktem
az ajtót és lélegzet visszafojtva vártam. Megindultak az első izzadságcseppek
halántékomon, a hideg miatt folyó orrom pedig kézfejembe töröltem és behajoltam
a büdös, dohos házba. Gyomrából egy öreg televízió sípolása és beszédhangja
hallatszott, minden lépésem megfontolva haladtam a kopott szőnyegen. Félhomály
volt bent és tudtam, hamarosan még sötétebb lesz az éjszaka közeledtével, hamar
kellett végeznem a dolgommal, ha időben haza akartam érni. Jongin már így is
elég okot fog látni rá, hogy megöljön.
A szegényes nappali
közepén fotel állt, karfáján egy vézna kéz nyugodott, tetoválásokkal borítva. A
TV fénye világította meg. A lótusz füstje pedig elviselhetetlen sűrűségű volt
idebent, amitől vastag kendőm sem védett meg. A köhögést azonban visszanyeltem.
Elléptem a fotel mellett
és a TV mellé állva szembenéztem a kopasz, táskás szemű, beteges férfival.
Véreres szemeit lassan vezette fel rám, az ijedtség is alig csillogott az
opálos íriszekben.
- Mi vagy te? – hörögte a füsttől szinte összeesett tüdővel. – Démon? – hallucinál a sok káros anyagtól.
Állapítottam meg.
- Öltél japánokat? –
felnevetett.
- Öltem hát, oni. És nem
bántam meg. – tárta ki karjait komoly erőfeszítéssel. Nem pazaroltam rá golyót,
a csövet keresztbe a torkának nyomtam és a támlának szorítottam. Levegő után
kapkodott sípoló tüdejével.
- Most én öllek meg mindannyitokat,
tallboy. Régieket, újakat, mind. – sziszegtem sápadó, majd liluló arcába és
mikor tekintetében láttam, elszállt élete, leengedtem a fegyvert. Nem úgy
festett bármi értékesre akadok itt, szétnéztem Yuta kedvéért és minden pénzt és
ékszert, valamint fegyvert magammal vittem. Kiléptem a verandára, valami pedig
bokámba mart. Egy vérszomjas, vézna pitbull kapott lábamba, szemei vérben
forogtak. Az aljnövényből pedig további acsargás hangzott fel. Acélbetétes
bakancsommal messzire rúgtam az ebet és futásnak eredtem. Követtek, tudtam.
Ezek a kutyák már csak ölni akartak. Mégis voltak testőrei az öreg elitnek.
Gyilkolásra képzett kutyák.
Most nem a pánik hajtott,
mint minden megölt áldozat után. Ma este tényleg az életemért rohantam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése