Hosszasan üldögéltem
zsákomon, mire tudatosult bennem, bátyám nem fog semmiféle gesztust tenni
felém, míg nem végez teendőivel, akármi volt is az. Így csak némán figyeltem
őt. Nagy tenyere volt, férfias, mégis, vékony ujjai úgy, olyan fürgén mozogtak
eres bőre alatt, mint egy pók lábai. Néhány fehéres heg néha megvillant a
fényben, munka vagy harc közben szerezte őket, nem lehetett tudni. Én pedig
sosem kérdeztem tőle ilyen felesleges dolgokat, nem szerette, ha fecsegtem, így
a kedvéért évekkel ezelőtt leszoktam a fecsegésről. Évekkel ezelőtt, mikor
fegyverrel a vállamon átléptem a városrész határán levő drótkerítést és
figyeltem, ahogy az engem követő sovány korcs berohan az aknamezőre és az egyik
bomba szanaszét tépi testét és szakadt bundáját. Egy ilyen világban egy állat
csak felesleg volt, bátyám sokat mondogatta, mégis makacsul ragaszkodtam a
kutyához. Akkor tanultam meg hallgatni a fiatal férfira és még makacsabbul
szembe menni vele, ha kellett. Makacsabbul és némán. Mégis ahogy elnéztem őt,
csak szeretet éreztem. Nap, mint nap lemondott a pár percnyi tiszta vízről
értem, amúgy is sötét bőrét a kosz még sötétebbé tette. Emlékeztem, soha nem
hasonlított semmiben sem az apjára, minden bizonnyal édesanyjára hasonlított.
Bizonyára gyönyörű nő volt.
Végül úgy döntöttem,
elmegyek enni. talán neki is tudok majd hozni valamit. Még nem tudtam és nem is
döntöttem el, hozzak-e. Egy ideje nem beszéltünk egymással. Tudtam, hogy
neheztel rám, amiért Yutaval időzök és kilógok a falak mögül. Néha úgy hittem
irigykedik, elvégre ő minden napját az egyik őrtoronyba, vagy a gyakorlótéren
töltötte, mindenkit felkészítve az esetleges ellenfelekre. Mégis, ha
beszélgetéseink veszekedésbe torkolltak, haragon kívül semmi mást nem tükrözött
arca. Úgy hittem gyűlöl engem. Nem csodáltam volna, szüleink miattam haltak
meg.
Hosszú
nap ért véget a pincében, anya mosolyogva nyújtotta kezét nekem. Kíváncsian
néztem fel rá, de nem mondott semmit, hát tenyerébe csúsztattam apró kezem és
követtem őt ki. Majd egy éve nem láttam akkor már a világot. Az pedig teljesen
megváltozott emlékeimhez mérten. Anya mégis mosolyogva fordult a világ ezen,
furcsa, koszos, sebhelyes arca felé. Boldogsága pedig felmelengette a szívem.
Ahogy ott álltam mellette, kezét szorongatva, egyetlen mondat motoszkált a fejemben.
Csak egy aprócska kérdés.
-
Mi tette ezt? – mindenki azonnal felénk fordult körülöttünk. Az előmerészkedő
emberek, az őket nyugtató egyenruhás alakok, akik valami olyasmit mondogattak,
a háborúnak vége van, mind ránk meredtek. Megdermedt mögöttünk az a kedves
férfi, akitől a kezemben levő babám kaptam, bátyám, mindenki csak meredt ránk.
Anya fájdalomtól eltorzuló arccal nézett rám.
-
Azt mondtad nem fog beszélni a kis taknyos. – hallottam meg a férfi hangját.
Haragosan nézett rám. Nehezen értettem azt a fura nyelvet, amin ők beszélgettek
és automatikusan használtam azt, amit én értettem. A haragos férfi megemelte
kezét, tudtam, jól tudtam, hogy meg fog ütni. Összeszorítottam a szemem. Bőr
találkozott bőrrel, a csattanás kegyetlen volt, de fájdalom nem ért. Egy vékony
alak állt előttem, büszkén kihúzva magát apja előtt fájdalmai ellenére.
Addigra
emberek gyűltek körénk és életemben először meghallottam azt a hangot. Ahogyan
hatalmas fém lábak csapódtak a macskakő fényes, koszos tetejének. Két alak lépkedett
felénk, alakjuk pedig a háztetőkig nyúlt. Fémtesten ülő fegyveres férfiak
voltak, hegyes végű lábakkal, melyek durva, fülsértő hangon ütötték a betont.
Ösztönösen tudtam, félnem kell tőlük. Ujjaim bátyám ujjait keresték és közéjük
fontam őket. Erősen szorította meg kezem, de nem néztünk egymásra.
Az
alakok felénk tartottak, hurok szorult anyám nyakára, sikoltva esett össze, a
fémszörny mégis magával húzta a mocskos földön vergődő, fuldokló asszonyt. Arca
előbb elsápadt, majd lilás vörös színt vett fel. A férfi kiabálva rohant
utánuk, minket magunkra hagyva. Keze hozzáért az egyik fémlábhoz, az áram kék
szikrája pedig hozzátapasztotta. Egyetlen lövés dördült az égre, a sokktól
görcsben álló test pedig elvált a fémlábtól és összeesett. A magas alakok pedig
elvonszolták anyukám a tér közepére, ő akkor is küzdött. Ujjait a hurok és
nyaka köré fúrta, egyre sötétedő arca fájdalmat tükrözött, ahogyan rángatta az
őt fojtó kötelet.
Aznap
hagyták el ajkaimat az utolsó japán szavak: Haha wa watashi o nokoshite imasen!
De
anya itt hagyott.
Soha nem szabadultam
annak a napnak az emlékétől. Ha olyat készültem tenni, mellyel másnak árthatok,
lelki szemeim előtt megjelent, ahogyan a férfi felfele húzza a kötelet, anyám
fulladva, vergődve áll talpra, lábujjhegyre, majd hiába próbál a föld fele
nyújtózni, lábai alatt elfogy a talaj, csigolyái pedig ropogva törnek el
nyakában, minden más csonttal együtt. Kicsordul pár csepp vér a kötél alól,
majd anya elhagy.
Leráztam magamról az
emléket és kifele indultam a házból, hogy egyek valamit.
- Hova készülsz? – a mély
hang azonnal megállított, kíváncsian néztem vissza bátyám széles hátára.
- Enni, borzalmasan éhes
vagyok és van pár bankóm.
- Sokkal több van a
matracod alatt. Jobban is elrejthetnéd. Vagy ne rendezgesd annyit! Nem vak
vagyok, hanem dolgozom. – ajkam rágcsálva sütöttem le a szemem. – Kitől loptad?
- Mindenki lop, miért
fontos neked kitől loptam? – leengedve a kezében tartott fémet felállt és felém
fordulva törölte meg olajos kezeit. Tekintete komor volt, mint a haragos
szuroktenger egy esős napon.
- Kitől loptad? –
ismételte meg halkan.
- Hányszor mondtam, hogy
ne járj ki? – ha akartam se tudtam volna megszámolni, így csak megrántottam a
vállam. – Mao, ott nem tudunk megvédeni. – rázta meg fejét, de álltam
tekintetét.
- Japán vagyok, itt
rajtad kívül senki sem akar megvédeni. Emlékezz a szüleink miért haltak meg és
hagyd, hogy a fejem után menjek! – fordultam el sietve tőle, de gyorsabb volt.
Megtámaszkodott az ajtón és megfogta a csuklóm. A haragos sötétség most enyhült
szemében.
- Amin nem
változtathatsz, felejtsd el és ne okozz több fájdalmat annak, akin még
segíthetsz! – kereste tekintetem, szomorúan meredtem rá. – Hoznál nekem is
enni? – engedett el végül és visszalépett az asztalhoz. Sóhajtva néztem utána,
szívem majdnem kiugrott a helyéről az elmúlt pár perc hatására. A félelem, a
gyengédsége, amit évek óta nem láttam, sok volt hirtelen.
- Hozok. – motyogtam
orrom alatt és kétségbeesetten feltépve az ajtót, kisiettem a szabadba, arcomra
húzva a fekete kendőt.
Hegynek fel indultam el,
sikátorokban kanyargó lépcsők során át, már a harmadik forduló után fáradtan
kapkodtam a levegőt. A kevés étel és ital és a még több mozgás teljesen
felőrölte energia készleteim. Izzadság csurgott le nyakamon és rejtőzött el
pólóm alatt a dekoltázsomban, újabb cseppek pedig bő ujjú ingemnek hála
hónaljamról szánkáztak le oldalamon. Kirázott tőle a hideg.
Pontosan kétezer-háromszáznegyven
és fél fokkal később balra kanyarodtam el a lépcsősor tetején és megindultam a
városnegyed szíve fele vezető leejtőn.
A piactér, mely évek óta
csak egy tér volt, a szokásosnál néptelenebb volt. Néhány csoport sugdosott
szélein, a házak árnyékaiba vonulva. A két férfi felbukkanása nagy zavart
váltott ki, mindenki befele fordult ebben az amúgy is hátát mutató világban.
Zárt ajtók, golyó ütötte
maszatos, mocskos üvegek, vasrácsok, leplakátolt falak mellett haladtam el, az
éttermek, étkezdék cégérei pedig már alaposan megroncsolódtak. Évekkel ezelőtt
bezárt mind, soha életemben nem is láttam nyitva őket. Ahogy pedig haladtam
sorban a zárt kapuk előtt, ismerős étel illata ütötte meg orrom. Nem mertem
mélyebbet szippantani az amúgy bűzös levegőből, mégis igyekeztem követni
érzékeny szaglószervem.
Utam egy félreeső utca
sarkáig tartott, a falnak dőlő alak dobozos rament és sojut kínált a világnak.
Nem is tudtam mióta nem láttam ilyesmiket. Négy, öt éve?
- Nincs az a pénz,
kislány, amiért meg tudnád ezeket venni magadnak. – vigyorodott el az alak
vígan, bosszúsan szusszantam fel. Utáltam a kereskedőket.
- Ma folynak az
ellenőrzések és mégis lopott étellel kereskedsz. Bátor, sőt mondhatni vakmerő
tett. – nyúltam mellényem belső zsebébe és odanyújtottam az izgalmamban kissé
rongyosabbra gyújt, egy órája még ropogós pénzt. A kereskedő szeme kapzsin
villant meg és koszos szatyrot keresett elő egyik zsebéből, a gőzölgő vízzel
felöntötte a tálkákat, majd rögzítve fedelüket, eltette nekem őket, azután ismét
zacskót keresett és egy-egy üveg italt is elpakolt, majd vigyorogva nyújtotta
át az árut nekem.
- Legyen szép napja, ifjú
hölgy! – fintorogva biccentettem, míg ő hajlongani kezdett és undorodva tőle
siettem el vissza a lépcsők felé.
Utam lefele sem
keresztezte senki, kellemetlen is volt, meg nem is, A lenti utcánkhoz érve
azonban megláttam a két egyenruhást lassan, beszélgetve baktatni rajta. Ha
szedtem a lábam, eséllyel értem a szomszéd házhoz, melyben tudtommal az öreg,
háborúban megsüketült, megvakult Jeon bácsi élt. Igyekeztem nem szaporázni
lépteim, csak előre szegezett tekintettel haladtam a régi deszkaajtó felé.
Ahogy végigsimítottam rajta, szálkák mentek a kezembe, de kisebb gondom is
nagyobb volt most pár kis szálkánál. Betoltam az ajtót és befordultam egy szűk
résen. Hallottam bentről valahonnan a ház mélyéről az öreg motyogását, a vörös
lótusz füstje pedig toxikus mennyiségű volt idebent. Visszafojtva lélegzetem
keresztül rohantam a lakáson és oldalsó ablakán kibújva megkapaszkodtam
bedeszkázott ablakunk párkányán és felhúztam magam szabad kezemmel. Biztos
talajt fogva a bádogolt párkányon, kezem most az öreg ereszen keresett biztos
pontot, úgy festett meg tud tartani. Előbb a két szatyrot emeltem fel reményeim
szerint hangtalan, majd másik kezem is használatba véve felhúzódzkodtam és
elterültem a kátrány szagú fekete lapos tetőn. Addig üldögéltem odafent a
ramenek és a sojuk társaságában, míg a férfiak fel nem adták a kopogást Jeon
bácsi ajtaján és tovább nem álltak.
Macska ügyességgel
ereszkedtem vissza a talajra és ellenőrizve ebédünk épségét, benyitottam
fémajtónkon. Bátyám alakja még mindig ugyanott görnyedt az asztal fölé,
céltudatosan léptem hozzá és kivettem a zacskóból mindent, elé pakolva.
Kíváncsian járatta végig tekintetét az ételeken, majd rajtam.
- Évek óta nem láttam
ilyet. – húzta halovány mosolyra ajkait, miközben szembe telepedtem vele és az
asztal fiókjából pálcikát, kis poharat elővéve előbb kibontottam az italt.
Érezni akartam végre az ízét. Követte példám és a két kis üvegpohár halk
csilingeléssel találkozott egymással pillanatokon belül. Napok óta először
mosolyogtunk össze az étel örömére és lehúzva az italt mohón kaptunk a finomság
után. Percekig csak szürcsölés hallatszott a szobában, melyet otthonunknak
hívtunk, miután a negyedbe jöttünk szüleink halálát követően.
- Hetekbe telik majd,
mire megint ilyen szerencsénk lesz. – motyogtam hasam fogva a sok instant
ramentől, ennyi éhezés után még ezt is soknak érezte gyomrom. És bántotta kissé
a vízben érezhető fekete lótusz lassú mérge, de úgy festett az ital sokat segít
ezen a gondomon.
- Sajnos igen. –
mormolta, majd cetlit húzott elő ingzsebéből. – Aggódtam érted, így
elfelejtettem odaadni ezt. – óvatosan vettem el a papírt finom ujjai közül,
néhány szó állt rajta csak.
„Vacsora hétkor, ne késs!
XoXo
H”
- Jössz te is? – emeltem fel
tekintetem eltéve a fecnit, biccentett.
- Beszélnem kell az
ezredessel. – húzta el száját arra gondolva, hogy egész este illemtudóan kell
majd ülnie egy fényűző nappali kanapéján, ahelyett hogy itt aludhatna. Jól
tudtam, hogy az alvást bánja. Jongin ugyanis imádott aludni, méghozzá mindennél
jobban. Együtt érzőn szusszantam, mire halvány mosollyal nézett rám. – Tudom,
hogy te jól szoktad érezni magadat. Hyuna kedves lány, téged pedig kifejezetten
kedvel. Úgy gondolom felnéz rád azért, ahogyan élsz. – halvány mosoly bújt
ajkaimra szavaitól és míg visszatért ahhoz, amit csinált, én elnyúltam a
szalmazsákomon és hagytam elnehezedő pilláim egyre és egyre nehezebbé válni,
majd végleg elaludtam.
Nem aludtam sokat,
mindössze pár órát, Jongin ugyanis időben keltegetni kezdett. Mikor kellemes
érintései nem hatottak, finoman megrázogatott, ez pedig hatásosabb módszernek
bizonyult és lustán felnyitottam a szemem. Mellettem ült a zsákon, keze még
vállamon pihent és engem figyelt. Lassan dörzsöltem meg fáradt szemeim és
kíváncsian pislogtam rá még álmos tekintetemmel. Lusta mosolyra húzta száját. –
Mégis mikor nőttél te meg így?
- Hogy?
- Olyan pici voltál még
pár nappal ezelőtt, hogy könnyedén melléd feküdhettem. – mikro tudatosultak
szavai, én is elmosolyodtam és felülve nagyot nyújtóztam.
- Te is gyorsan változtál
és sokat. Megkeményített, hogy engem is nevelned kellett és megmaradnod a föld
hátán egy ilyen tisztességtelen életben. – tekintetébe némi bánat költözött,
majd ajkait homlokomhoz szorította. Sokáig nyugodtak ott, mintha most akarná
pótolni az összes elmaradt csókot, amitől megfosztott azokon a napokon, mikor
hallgattunk. Lehunytam szemem, míg így ültünk, szerettem a kis csókokat. Más
volt Yutáé, amit mindig fejem tetejére kaptam, baráti, kedveskedő, és más
Jonginé, amelyek homlokom, halántékom körül értek arcomhoz, mély, gondoskodó,
tele szeretettel. Ők voltak a családom. A mogorva és a furcsa, rókára emlékeztető
fiú, aki kedve szerint jött és ment, ravaszsága pedig túltett mindenen.
Akárcsak üzleti érzéke. Jongin nem szeretett üzletelni Yutával, nem értette a
fiú észjárást, sokszor szavait sem, ez pedig mindig megmosolyogtatott.
- Ideje lesz indulnunk. –
suttogta homlokomra, mégsem mozdultunk, csak ültünk ott csendben, a másikhoz
közel, élvezve az idegen melegét bőrünkön. – Tényleg ideje indulnunk. –
sóhajtott fel végül és távolabb húzódva tőlem rám mosolygott. Most nem
vágtázott szívem kedves, szeretett pillantásaitól, most biztonságban éreztem
magam vele, pedig tekintete ugyanaz volt.
- Átöltözök és mehetünk. –
biccentett, én pedig feltápászkodtam a zsákról és kinyitva az egyik öreg, fal
menti faládát, kivettem egy bő ujjú fekete selyeminget, egy szűk bézs nadrágot
és az inghez való fekete szalagot. Ott kezdtem öltözni, ahol voltam, kizárva
tudatomból a figyelő tekintetek érzését. Ruhában is meztelennek éreztem magam
az utcákon, és bár ablakainkon nem lehetett belátni a vastag mocsokrétegtől,
mindig úgy éreztem, figyelnek. Kapkodva öltöztem át és kezdtem bíbelődni a
szalaggal. Ujjak húzták ki enyéim közül a selymet, hagytam Jonginnak, hogy a
segítségemre legyen. Ügyes, biztos kezekkel igazgatta meg mindenhol, hogy
szépen simuljanak a rétegek és szorosra húzta, hogy tartson és karcsúbbnak
fessen derekam. Anyáé volt még ez az ing, bár én elvesztem bő kivágásában és
csak vézna mellkasom csontjait láttatta, nem dús kebleket, imádtam magamra
ölteni. Belecsúsztatta helyettem a kövekkel kirakott, fecskét formázó tőrt két
réteg kötés közé és megtámaszkodott derekamon, miközben a tükör fele fordított.
– Köszönöm. – motyogtam kissé zavartan, magunkat figyelve. Ő jóképű fiatal
férfi lett, én viszont kislány maradtam mellette. Kegyetlen volt a sors. Hajam
magas copfba fogtam még, szeretettel fésülgetve végét, mely így is hátam
verdeste, majd a fegyverét vállára dobó Jonginra lestem.
- Menjünk! – intett fejével,
belelépve bakancsomba, fürgén termettem mellette és léptem ki a szabadba,
azonnal számra húzva a fekete anyagot nyakamból.
Egymás mellett indultunk
el az utcákon, az ismerős lépcsősor felé közeledve. Most azonban nem csupán
kétezer lépcső várt rám, hanem mind a hétezer-kilencszázhetvenhárom fok, míg
felértünk romváros őrtornyaihoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése