2016. július 28., csütörtök

II. Testvér

Hosszasan üldögéltem zsákomon, mire tudatosult bennem, bátyám nem fog semmiféle gesztust tenni felém, míg nem végez teendőivel, akármi volt is az. Így csak némán figyeltem őt. Nagy tenyere volt, férfias, mégis, vékony ujjai úgy, olyan fürgén mozogtak eres bőre alatt, mint egy pók lábai. Néhány fehéres heg néha megvillant a fényben, munka vagy harc közben szerezte őket, nem lehetett tudni. Én pedig sosem kérdeztem tőle ilyen felesleges dolgokat, nem szerette, ha fecsegtem, így a kedvéért évekkel ezelőtt leszoktam a fecsegésről. Évekkel ezelőtt, mikor fegyverrel a vállamon átléptem a városrész határán levő drótkerítést és figyeltem, ahogy az engem követő sovány korcs berohan az aknamezőre és az egyik bomba szanaszét tépi testét és szakadt bundáját. Egy ilyen világban egy állat csak felesleg volt, bátyám sokat mondogatta, mégis makacsul ragaszkodtam a kutyához. Akkor tanultam meg hallgatni a fiatal férfira és még makacsabbul szembe menni vele, ha kellett. Makacsabbul és némán. Mégis ahogy elnéztem őt, csak szeretet éreztem. Nap, mint nap lemondott a pár percnyi tiszta vízről értem, amúgy is sötét bőrét a kosz még sötétebbé tette. Emlékeztem, soha nem hasonlított semmiben sem az apjára, minden bizonnyal édesanyjára hasonlított. Bizonyára gyönyörű nő volt.

Végül úgy döntöttem, elmegyek enni. talán neki is tudok majd hozni valamit. Még nem tudtam és nem is döntöttem el, hozzak-e. Egy ideje nem beszéltünk egymással. Tudtam, hogy neheztel rám, amiért Yutaval időzök és kilógok a falak mögül. Néha úgy hittem irigykedik, elvégre ő minden napját az egyik őrtoronyba, vagy a gyakorlótéren töltötte, mindenkit felkészítve az esetleges ellenfelekre. Mégis, ha beszélgetéseink veszekedésbe torkolltak, haragon kívül semmi mást nem tükrözött arca. Úgy hittem gyűlöl engem. Nem csodáltam volna, szüleink miattam haltak meg.

Hosszú nap ért véget a pincében, anya mosolyogva nyújtotta kezét nekem. Kíváncsian néztem fel rá, de nem mondott semmit, hát tenyerébe csúsztattam apró kezem és követtem őt ki. Majd egy éve nem láttam akkor már a világot. Az pedig teljesen megváltozott emlékeimhez mérten. Anya mégis mosolyogva fordult a világ ezen, furcsa, koszos, sebhelyes arca felé. Boldogsága pedig felmelengette a szívem. Ahogy ott álltam mellette, kezét szorongatva, egyetlen mondat motoszkált a fejemben. Csak egy aprócska kérdés.

- Mi tette ezt? – mindenki azonnal felénk fordult körülöttünk. Az előmerészkedő emberek, az őket nyugtató egyenruhás alakok, akik valami olyasmit mondogattak, a háborúnak vége van, mind ránk meredtek. Megdermedt mögöttünk az a kedves férfi, akitől a kezemben levő babám kaptam, bátyám, mindenki csak meredt ránk. Anya fájdalomtól eltorzuló arccal nézett rám.
- Azt mondtad nem fog beszélni a kis taknyos. – hallottam meg a férfi hangját. Haragosan nézett rám. Nehezen értettem azt a fura nyelvet, amin ők beszélgettek és automatikusan használtam azt, amit én értettem. A haragos férfi megemelte kezét, tudtam, jól tudtam, hogy meg fog ütni. Összeszorítottam a szemem. Bőr találkozott bőrrel, a csattanás kegyetlen volt, de fájdalom nem ért. Egy vékony alak állt előttem, büszkén kihúzva magát apja előtt fájdalmai ellenére.

Addigra emberek gyűltek körénk és életemben először meghallottam azt a hangot. Ahogyan hatalmas fém lábak csapódtak a macskakő fényes, koszos tetejének. Két alak lépkedett felénk, alakjuk pedig a háztetőkig nyúlt. Fémtesten ülő fegyveres férfiak voltak, hegyes végű lábakkal, melyek durva, fülsértő hangon ütötték a betont. Ösztönösen tudtam, félnem kell tőlük. Ujjaim bátyám ujjait keresték és közéjük fontam őket. Erősen szorította meg kezem, de nem néztünk egymásra.

Az alakok felénk tartottak, hurok szorult anyám nyakára, sikoltva esett össze, a fémszörny mégis magával húzta a mocskos földön vergődő, fuldokló asszonyt. Arca előbb elsápadt, majd lilás vörös színt vett fel. A férfi kiabálva rohant utánuk, minket magunkra hagyva. Keze hozzáért az egyik fémlábhoz, az áram kék szikrája pedig hozzátapasztotta. Egyetlen lövés dördült az égre, a sokktól görcsben álló test pedig elvált a fémlábtól és összeesett. A magas alakok pedig elvonszolták anyukám a tér közepére, ő akkor is küzdött. Ujjait a hurok és nyaka köré fúrta, egyre sötétedő arca fájdalmat tükrözött, ahogyan rángatta az őt fojtó kötelet.

Aznap hagyták el ajkaimat az utolsó japán szavak: Haha wa watashi o nokoshite imasen!

De anya itt hagyott.

Soha nem szabadultam annak a napnak az emlékétől. Ha olyat készültem tenni, mellyel másnak árthatok, lelki szemeim előtt megjelent, ahogyan a férfi felfele húzza a kötelet, anyám fulladva, vergődve áll talpra, lábujjhegyre, majd hiába próbál a föld fele nyújtózni, lábai alatt elfogy a talaj, csigolyái pedig ropogva törnek el nyakában, minden más csonttal együtt. Kicsordul pár csepp vér a kötél alól, majd anya elhagy.

Leráztam magamról az emléket és kifele indultam a házból, hogy egyek valamit.

- Hova készülsz? – a mély hang azonnal megállított, kíváncsian néztem vissza bátyám széles hátára.

- Enni, borzalmasan éhes vagyok és van pár bankóm.

- Sokkal több van a matracod alatt. Jobban is elrejthetnéd. Vagy ne rendezgesd annyit! Nem vak vagyok, hanem dolgozom. – ajkam rágcsálva sütöttem le a szemem. – Kitől loptad?

- Mindenki lop, miért fontos neked kitől loptam? – leengedve a kezében tartott fémet felállt és felém fordulva törölte meg olajos kezeit. Tekintete komor volt, mint a haragos szuroktenger egy esős napon.

- Kitől loptad? – ismételte meg halkan.

- Az aknamezőn túlról. – mély sóhajjal túrt fekete tincsei közé és felém lépett. Fenyegetve éreztem magam ilyenkor.

- Hányszor mondtam, hogy ne járj ki? – ha akartam se tudtam volna megszámolni, így csak megrántottam a vállam. – Mao, ott nem tudunk megvédeni. – rázta meg fejét, de álltam tekintetét.

- Japán vagyok, itt rajtad kívül senki sem akar megvédeni. Emlékezz a szüleink miért haltak meg és hagyd, hogy a fejem után menjek! – fordultam el sietve tőle, de gyorsabb volt. Megtámaszkodott az ajtón és megfogta a csuklóm. A haragos sötétség most enyhült szemében.

- Amin nem változtathatsz, felejtsd el és ne okozz több fájdalmat annak, akin még segíthetsz! – kereste tekintetem, szomorúan meredtem rá. – Hoznál nekem is enni? – engedett el végül és visszalépett az asztalhoz. Sóhajtva néztem utána, szívem majdnem kiugrott a helyéről az elmúlt pár perc hatására. A félelem, a gyengédsége, amit évek óta nem láttam, sok volt hirtelen.

- Hozok. – motyogtam orrom alatt és kétségbeesetten feltépve az ajtót, kisiettem a szabadba, arcomra húzva a fekete kendőt.

Hegynek fel indultam el, sikátorokban kanyargó lépcsők során át, már a harmadik forduló után fáradtan kapkodtam a levegőt. A kevés étel és ital és a még több mozgás teljesen felőrölte energia készleteim. Izzadság csurgott le nyakamon és rejtőzött el pólóm alatt a dekoltázsomban, újabb cseppek pedig bő ujjú ingemnek hála hónaljamról szánkáztak le oldalamon. Kirázott tőle a hideg.

Pontosan kétezer-háromszáznegyven és fél fokkal később balra kanyarodtam el a lépcsősor tetején és megindultam a városnegyed szíve fele vezető leejtőn.

A piactér, mely évek óta csak egy tér volt, a szokásosnál néptelenebb volt. Néhány csoport sugdosott szélein, a házak árnyékaiba vonulva. A két férfi felbukkanása nagy zavart váltott ki, mindenki befele fordult ebben az amúgy is hátát mutató világban.

Zárt ajtók, golyó ütötte maszatos, mocskos üvegek, vasrácsok, leplakátolt falak mellett haladtam el, az éttermek, étkezdék cégérei pedig már alaposan megroncsolódtak. Évekkel ezelőtt bezárt mind, soha életemben nem is láttam nyitva őket. Ahogy pedig haladtam sorban a zárt kapuk előtt, ismerős étel illata ütötte meg orrom. Nem mertem mélyebbet szippantani az amúgy bűzös levegőből, mégis igyekeztem követni érzékeny szaglószervem.

Utam egy félreeső utca sarkáig tartott, a falnak dőlő alak dobozos rament és sojut kínált a világnak. Nem is tudtam mióta nem láttam ilyesmiket. Négy, öt éve?

- Nincs az a pénz, kislány, amiért meg tudnád ezeket venni magadnak. – vigyorodott el az alak vígan, bosszúsan szusszantam fel. Utáltam a kereskedőket.

- Ma folynak az ellenőrzések és mégis lopott étellel kereskedsz. Bátor, sőt mondhatni vakmerő tett. – nyúltam mellényem belső zsebébe és odanyújtottam az izgalmamban kissé rongyosabbra gyújt, egy órája még ropogós pénzt. A kereskedő szeme kapzsin villant meg és koszos szatyrot keresett elő egyik zsebéből, a gőzölgő vízzel felöntötte a tálkákat, majd rögzítve fedelüket, eltette nekem őket, azután ismét zacskót keresett és egy-egy üveg italt is elpakolt, majd vigyorogva nyújtotta át az árut nekem.

- Legyen szép napja, ifjú hölgy! – fintorogva biccentettem, míg ő hajlongani kezdett és undorodva tőle siettem el vissza a lépcsők felé.

Utam lefele sem keresztezte senki, kellemetlen is volt, meg nem is, A lenti utcánkhoz érve azonban megláttam a két egyenruhást lassan, beszélgetve baktatni rajta. Ha szedtem a lábam, eséllyel értem a szomszéd házhoz, melyben tudtommal az öreg, háborúban megsüketült, megvakult Jeon bácsi élt. Igyekeztem nem szaporázni lépteim, csak előre szegezett tekintettel haladtam a régi deszkaajtó felé. Ahogy végigsimítottam rajta, szálkák mentek a kezembe, de kisebb gondom is nagyobb volt most pár kis szálkánál. Betoltam az ajtót és befordultam egy szűk résen. Hallottam bentről valahonnan a ház mélyéről az öreg motyogását, a vörös lótusz füstje pedig toxikus mennyiségű volt idebent. Visszafojtva lélegzetem keresztül rohantam a lakáson és oldalsó ablakán kibújva megkapaszkodtam bedeszkázott ablakunk párkányán és felhúztam magam szabad kezemmel. Biztos talajt fogva a bádogolt párkányon, kezem most az öreg ereszen keresett biztos pontot, úgy festett meg tud tartani. Előbb a két szatyrot emeltem fel reményeim szerint hangtalan, majd másik kezem is használatba véve felhúzódzkodtam és elterültem a kátrány szagú fekete lapos tetőn. Addig üldögéltem odafent a ramenek és a sojuk társaságában, míg a férfiak fel nem adták a kopogást Jeon bácsi ajtaján és tovább nem álltak.

Macska ügyességgel ereszkedtem vissza a talajra és ellenőrizve ebédünk épségét, benyitottam fémajtónkon. Bátyám alakja még mindig ugyanott görnyedt az asztal fölé, céltudatosan léptem hozzá és kivettem a zacskóból mindent, elé pakolva. Kíváncsian járatta végig tekintetét az ételeken, majd rajtam.

- Évek óta nem láttam ilyet. – húzta halovány mosolyra ajkait, miközben szembe telepedtem vele és az asztal fiókjából pálcikát, kis poharat elővéve előbb kibontottam az italt. Érezni akartam végre az ízét. Követte példám és a két kis üvegpohár halk csilingeléssel találkozott egymással pillanatokon belül. Napok óta először mosolyogtunk össze az étel örömére és lehúzva az italt mohón kaptunk a finomság után. Percekig csak szürcsölés hallatszott a szobában, melyet otthonunknak hívtunk, miután a negyedbe jöttünk szüleink halálát követően.

- Hetekbe telik majd, mire megint ilyen szerencsénk lesz. – motyogtam hasam fogva a sok instant ramentől, ennyi éhezés után még ezt is soknak érezte gyomrom. És bántotta kissé a vízben érezhető fekete lótusz lassú mérge, de úgy festett az ital sokat segít ezen a gondomon.

- Sajnos igen. – mormolta, majd cetlit húzott elő ingzsebéből. – Aggódtam érted, így elfelejtettem odaadni ezt. – óvatosan vettem el a papírt finom ujjai közül, néhány szó állt rajta csak.

„Vacsora hétkor, ne késs!
                             XoXo H”

- Jössz te is? – emeltem fel tekintetem eltéve a fecnit, biccentett.
- Beszélnem kell az ezredessel. – húzta el száját arra gondolva, hogy egész este illemtudóan kell majd ülnie egy fényűző nappali kanapéján, ahelyett hogy itt aludhatna. Jól tudtam, hogy az alvást bánja. Jongin ugyanis imádott aludni, méghozzá mindennél jobban. Együtt érzőn szusszantam, mire halvány mosollyal nézett rám. – Tudom, hogy te jól szoktad érezni magadat. Hyuna kedves lány, téged pedig kifejezetten kedvel. Úgy gondolom felnéz rád azért, ahogyan élsz. – halvány mosoly bújt ajkaimra szavaitól és míg visszatért ahhoz, amit csinált, én elnyúltam a szalmazsákomon és hagytam elnehezedő pilláim egyre és egyre nehezebbé válni, majd végleg elaludtam.

Nem aludtam sokat, mindössze pár órát, Jongin ugyanis időben keltegetni kezdett. Mikor kellemes érintései nem hatottak, finoman megrázogatott, ez pedig hatásosabb módszernek bizonyult és lustán felnyitottam a szemem. Mellettem ült a zsákon, keze még vállamon pihent és engem figyelt. Lassan dörzsöltem meg fáradt szemeim és kíváncsian pislogtam rá még álmos tekintetemmel. Lusta mosolyra húzta száját. – Mégis mikor nőttél te meg így?

- Hogy?

- Olyan pici voltál még pár nappal ezelőtt, hogy könnyedén melléd feküdhettem. – mikro tudatosultak szavai, én is elmosolyodtam és felülve nagyot nyújtóztam.

- Te is gyorsan változtál és sokat. Megkeményített, hogy engem is nevelned kellett és megmaradnod a föld hátán egy ilyen tisztességtelen életben. – tekintetébe némi bánat költözött, majd ajkait homlokomhoz szorította. Sokáig nyugodtak ott, mintha most akarná pótolni az összes elmaradt csókot, amitől megfosztott azokon a napokon, mikor hallgattunk. Lehunytam szemem, míg így ültünk, szerettem a kis csókokat. Más volt Yutáé, amit mindig fejem tetejére kaptam, baráti, kedveskedő, és más Jonginé, amelyek homlokom, halántékom körül értek arcomhoz, mély, gondoskodó, tele szeretettel. Ők voltak a családom. A mogorva és a furcsa, rókára emlékeztető fiú, aki kedve szerint jött és ment, ravaszsága pedig túltett mindenen. Akárcsak üzleti érzéke. Jongin nem szeretett üzletelni Yutával, nem értette a fiú észjárást, sokszor szavait sem, ez pedig mindig megmosolyogtatott.

- Ideje lesz indulnunk. – suttogta homlokomra, mégsem mozdultunk, csak ültünk ott csendben, a másikhoz közel, élvezve az idegen melegét bőrünkön. – Tényleg ideje indulnunk. – sóhajtott fel végül és távolabb húzódva tőlem rám mosolygott. Most nem vágtázott szívem kedves, szeretett pillantásaitól, most biztonságban éreztem magam vele, pedig tekintete ugyanaz volt.

- Átöltözök és mehetünk. – biccentett, én pedig feltápászkodtam a zsákról és kinyitva az egyik öreg, fal menti faládát, kivettem egy bő ujjú fekete selyeminget, egy szűk bézs nadrágot és az inghez való fekete szalagot. Ott kezdtem öltözni, ahol voltam, kizárva tudatomból a figyelő tekintetek érzését. Ruhában is meztelennek éreztem magam az utcákon, és bár ablakainkon nem lehetett belátni a vastag mocsokrétegtől, mindig úgy éreztem, figyelnek. Kapkodva öltöztem át és kezdtem bíbelődni a szalaggal. Ujjak húzták ki enyéim közül a selymet, hagytam Jonginnak, hogy a segítségemre legyen. Ügyes, biztos kezekkel igazgatta meg mindenhol, hogy szépen simuljanak a rétegek és szorosra húzta, hogy tartson és karcsúbbnak fessen derekam. Anyáé volt még ez az ing, bár én elvesztem bő kivágásában és csak vézna mellkasom csontjait láttatta, nem dús kebleket, imádtam magamra ölteni. Belecsúsztatta helyettem a kövekkel kirakott, fecskét formázó tőrt két réteg kötés közé és megtámaszkodott derekamon, miközben a tükör fele fordított. – Köszönöm. – motyogtam kissé zavartan, magunkat figyelve. Ő jóképű fiatal férfi lett, én viszont kislány maradtam mellette. Kegyetlen volt a sors. Hajam magas copfba fogtam még, szeretettel fésülgetve végét, mely így is hátam verdeste, majd a fegyverét vállára dobó Jonginra lestem.

- Menjünk! – intett fejével, belelépve bakancsomba, fürgén termettem mellette és léptem ki a szabadba, azonnal számra húzva a fekete anyagot nyakamból.


Egymás mellett indultunk el az utcákon, az ismerős lépcsősor felé közeledve. Most azonban nem csupán kétezer lépcső várt rám, hanem mind a hétezer-kilencszázhetvenhárom fok, míg felértünk romváros őrtornyaihoz. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése