XIII. Téboly

Annak ellenére, hogy tulajdonképpen fenekestől felfordult körülöttem ez az egyébként is bolond világ, a fáradtság olyan erővel szorított az ágyhoz és zárta le a szemeimet, hogy seperc alatt elaludtam és reggelig fel se nyitottam a szemeim. Meleg volt, szárazság, az ágy pedig olyan kényelmes volt, amilyenen még sosem aludtam.

Hangokra keltem fel, arra, hogy felbolydul az épület. Az első érzés, ami átcikázott rajtam, a félelem volt. Kiugrottam az ágyból és magamra csavarva anya selyem felsőjét, gyakorlott ujjakkal kötöttem szorosra derekamon. Egyetlen határozott mozdulattal csúsztattam a szalagba a fecskés tőröket, tekintetemmel újra és újra az ajtóra lesve, majd belebújtam a bakancsomba és kioldozva, hagyva a fűzőket, elindultam arra, amerre az ebédlőszerű helyiséget sejtettem. A hangzavar pedig erősödött. Kócos, repkedő tincseimbe futtatva ujjaim, kerek szemekkel léptem be a tágas helyiségbe, ahol sokkal többen voltak, mint tegnap. Mind körbe állták az asztalt, úgy festett fegyvereket, lőszereket osztanak szét, néhány erősebb alkatú fiú pedig élelmiszeres ládákkal igyekezett el a fal mellett. Megszeppentségem igyekezve álarc alá rejteni, bámultam a csapatot és hallgattam a hirtelen hangzavarból lassan kibontakozó japán nyelvet.

- Hetek óta nem tréningeztünk rendesen, most meg hirtelen nincs időnk?

- A partizánok tudják, hogy megyünk? Van már terv?

- Hol az istenben van Satoh? – és hasonló foszlányokat csíptem el, majd egy női hang csattant erőteljesen, mire elcsendesedtek. Fiatal lányra tippeltem hangja alapján, nem idősebb nőre.

- Tudom, hogy mindenki izgatott, de egyelőre nincsen tervünk. Arra kérlek, hogy mától, mostantól, gyakoroljatok, frissítsétek fel a fizikumotokat, hogy amikor előállunk a tervvel, készenlétben álljatok! Yutat pedig ne zavarjátok felesleges kérésekkel, kérdésekkel, nem válaszolhat, amíg én nem engedem meg neki! – meglepően határozott valaki volt ott a tömeg a túlfelén és bár még sosem láttam, tiszteletet éreztem iránta. – Yuta az jó neked, ha ma elkezdjük kidolgozni a tervet? Vagy készülsz a túlpartra? Van már valamink a Marilynről? Bármi információ? – Yuta válaszul halkan kuncogott fel, úgy sejtettem a türelmetlen kérdések zápora miatt.

- Van valakink a Marilyn fedélzetéről. – javította ki Yuta lágy hangon.

- Taishinak sikerült megszöknie? – a remény moraja végigszaladt a tömegen és éreztem, hogy a kérdés mögött érzelem van. Ezek az emberek szerették egymást.

- Úgy mondanám, hogy őt ajándékba küldték. Taishinak nincsenek emlékei egyenlőre. Legalábbis nem tudunk róla. Hogy a memóriája javítható-e, pár nap alatt kiderül szerintem.

- Ajándékba küldték? Csak kilökték a partra? Meg is halhatott volna a zónák közt. Mégis mit hittek? Hogy emlékezet nélkül majd idevezeti őket? – a fiatal csapat mind helyeselt, rosszallóan morgott, sőt pár cifra szót is véltem hallani a bátrabbaktól.

Valaki mellém lépett, mire rákaptam a tekintetem, Sana biztatóan mosolygott rám, majd átfúrta magát az emberek közt és halkan jó reggeltet kívánt mindenkinek.

- Szeretnék neked valakit bemutatni. Illetve nektek. – válaszolta Yuta, éreztem hangjában a vidámságot anélkül, hogy láttam volna arcát. – Tücsök, ha megtennéd, hogy előre jössz! – sértette fülem a hirtelen a nyelvváltás, de tudatalattim gyorsabban feldolgozta az információt és elindította lábaim. Könyökömmel óvatosan törtem utat, fejem leszegve, bár így is kaptam pár méltatlankodó morgást, majd egyszer csak vége lett a tömegnek és ott álltam Sana és Yuta közt, egy egészen alacsony, szőke lánnyal szemben, akinek frufruja lassan már szemébe lógott. Nagy szemei arcom kutatták, pici ajkai pedig óvatosan csücsörítettek. Ismerős volt az arca, rettenetesen ismerős, de nem tudtam, hogy honnan. Gondolkodtam, láttam-e Romvárosban, főként, ha ismeri Yutat. Vagy talán a képeken, a falon, amik itt lógtak?

Eszembe jutott egy arc, valahonnan nagyon régről, messziről, eltemetett emlékek közül. A mosoly, ami rám ragyogott, mielőtt félelembe, majd fájdalomba torzult volna az arca, mikor a hurok a nyaka köré fonódott és elrántotta őt mellőlem. Éreztem, ahogyan elsápadok, kifut minden erő a testemből és ujjbegyeim zsibbadni kezdenek, már nem is láttam magam előtt a lány arcát, a rémkép pedig elillant. Egy másik kép kúszott a tudatomba. Láttam magam előtt, ahogyan Jongin rozsdabarna ingében az asztal fölé görnyed, miközben próbál valamit kipiszkálni egy fegyver szerkezetéből, aminek nincs ott helye, vagy talán eltörött. Láttam ujjaim, ahogyan a mosdókendőm felé nyúlnak, felnéztem a rozsdaette, kopott tükörbe a félhomályban, a copfból kiszabadult fekete tincsek táncoltak arcom körül, szemembe lógtak, arcomat kosz fedte és egy horzsolás éktelenkedett orrnyergemen, de a tekintetem élénken lobogott, élénkebben, mint a valóságos emlékben kellett volna. Ezek az emlékek nem voltak helyesek, ezek az arcok nem az igazi arcok voltak. Ezeknek az arcoknak egy másik testen volt a helyük. Mégis a lelkem mélyén éreztem, pontosak az emlékeim. A dühös láng a szememben, amitől magam is megrettentem, vagy a borzalom, aminek képét halálomig fogom őrizni a fejemben. És a szőke lány előttem, ő is helyes volt. Neki is ilyennek kellett lennie. Valakinek, aki úgy festett, mint a napos oldalam. – Hirai Momo, ő itt Mao, Hirai Mao. – az ennyi embernek viszonylag szűkös helyiség pedig szinte felrobbant Yuta gyöngéd szavai nyomán.

***

Egyetlen dologban voltam biztos, mikor a parton járva a rögökbe álló homokot rugdostam, kevés idő maradt, rettenetesen kevés. Messze jártam a Marilyntől és még meg sem pirkadt. Lassan elértem a sziklákat, amikre kényelmes tempóban másztam fel, majd törökülésbe húzva lábaim egy magas ponton, leemeltem a snipert a hátamról és messzelátójába hunyorogtam. Olyan sokszor kerestem már meg ugyanazt a pontot a távolban, hogy alig telt pár pillanatba megtalálnom a félhomályban. Láttam az alakokat olyan házak takarásában, amik a Marilynről tökéletesen elrejtették volna őket. Most rakodtak át az autóról tolókocsis biciklikre. Az első pár alkalommal nem értettem. Mostanra tudtam, az autó olyan zajt csapna a szellemvárosban, hogy nem sokáig tartana rájuk lelni.

Távcsövemmel tovább haladtam és megkerestem az alakot, aki egy erkélyről figyelte a jelenetet. Yuta lassan fordult felém, majd felemelte karját és a zseblámpa felvillant. Egyszer, majd halálos ideig tartó várakozás után kétszer. Maoék átértek. Leejtettem karjaim és talpra állva lassan visszafordultam a Marilyn felé. Zsebre dugva kezem, félrebillentett fejjel vizsgáltam a halott királynőt, majd felemelve karom, markomba fogva a lámpát megvillantottam a kék fényt, egyetlen rövid pillanatig, mielőtt felkapva a snipert elrohantam volna a partról.

***

Momo pont olyan döbbent volt, mint én. Sana könnyedén menekített ki minket Yutaval a hangzavarból és lépcsők százain tereltek minket felfelé, míg el nem értük az utolsó emeletet. A szoba pont olyan volt elsőre, mint a Marilyn irodája. Üvegfalak biztosítottak kilátást, egyenesen a túlpartra. A Marilyn olyan volt, mint egy hatalmas döglött hal. Még a színe is megegyezett vele.

- Hogy érted, hogy Hirai Mao? – Momo hangjára elfordultam a látványtól és kiragadtam magam a Jongin felé kalandozó gondolataim közül.

- Hogy érted, hogy hogy értem? – ült fel Yuta az asztalra és miután lerúgta cipőit, felhúzta lábait is.

- Azt mondtad, azt mondtátok, a családom meghalt. Erre idehozol valakit és azt mondod ő Hirai Mao.

- Mert ő Hirai Mao. – biccentett Yuta a dühösnek tűnő lánynak. 

- És miért ő jött? Hol van Hirai Kasumi? Hol az anyám?! – a hangja minden kérdéssel hisztérikusabb lett és a végét már kiabálta. Összerezzentem. Yuta rám emelte tekintetét, szavak nélkül is értettem pillantását. Ezt a történetet nekem kell elmesélnem, mert ez az én történetem. Momo is megértette, mert bár pillantása dühös volt, arcán pedig indulatok váltották egymást villámlás szerűen, csendben várt, miközben engem nézett. Sana riadtnak tűnt a kiabálástól. Momo cseppet sem volt ijesztő. Láttam már Jongint dühösnek és emlékeim ráébresztettek, én magam milyen riasztóan festhetek, mikor a lelkemet emésztő bosszúvágy az arcomra telepedett.

- Hirai Kasumi halott. – válaszoltam halkan, majd megköszörültem a torkom, mielőtt belekezdtem volna a valódi történetbe. Az első emlékeim erről a világról egy pincével kezdődtek. Rengetegen voltunk odabent a falak mentén. Síró, jajveszékelő, köhögő, haldokló emberek. Az elhasznált, kevés levegőt beszennyezte a lótusz, a benzin, az avas vér és az ürülék szaga. Háborúnak hívták azt ami felettünk dörömbölt megállás nélkül. Az első évek ilyenek voltak. Anya, az a férfi, Jongin és én. Jongin vigyázott rám az idő nagy részében, általában nekem adta az ételét, hogy ne sírjak, de volt, hogy megütött, hogy ne sírjak. Így nőttem fel. Anya és a férfi megesküdtek egymásnak abban a kis lyukban a félig halott, büdös emberek között. Hűségről és szerelemről beszéltek. Nem értettem még egészen a nyelvet.  Egy nap azonban véget ért ez az egész. Mintha elvágták volna. Elhaltak a zajok és minden pincébe katonák mentek le. Érces volt a hangjuk, féltem tőlük, vigasztalták az embereket, miközben előmerészkedtünk. Akkor láttam először tallboyt. Pontosan emlékszem mennyire megrettentem. Mert az a valami nem lehetett az a dolog, ami biztonságot ad. – Yuta lesütötte a szemeit, tudva, mennyire nehéz nekem ezt felidéznem akkor is, ha a padlót vizsgáltam közben, Momo tekintete azonban már szinte vádló volt. Mintha tudta volna, hogy az én hibám. – Japánul szólaltam meg. Idegen volt a nyelv, amit ők beszéltek, fogalmam sem volt, hogyan használjam és mindig is japánul tanítottak beszélni, senki sem mondta, hogy nem szabad. Láttam anyán, ahogy elborzad, – hangom megremegett, ahogy elértem azokhoz a képekhez, amikről rémálmaim szóltak. És most nem ébredhettem fel sírva, hogy Jongin magához öleljen, mellém üljön, lámpást gyújtson, míg meg nem nyugszom. – aztán a hurok a nyakára szorult. A tallboy végigvonszolta a téren, felemelte őt, miközben fuldoklott. Az ujjai a drótot kaparták, lába megégett, mikor az elektromos védelemhez ért a tallboy lábán. Rettenetesen sokáig küzdött – pusmogtam, mintha magam is megdöbbentem volna rajta – engem nézett, zokogtam, arra kértem, hogy ne hagyjon itt, de mikor engedett a drót, senki sem engedett a megégett, összezúzott anyámhoz.  A férfi, aki vigyázott rám, meg akart verni, Jongin nem hagyta neki. Elszaladtam, de anyát elvitték és egy kupacra dobták, a férfi pedig engem nézett, mikor a szájába dugta a csövet és meghúzta a ravaszt. Jongin zokogott, ott térdelt a halott apja mellett, sírt egy teljes napon át, majd mikor talpra állt, megfogta a kezem és azt mondta, soha nem bocsátja meg ezt nekem, majd a hátramarodattakat követve értük el Romvárost. – felnéztem a történet végén, Momo könnyes tekintettel meredt rám, Sana Yuta mellett állt, aki még csak most emelte fel tekintetét, majd Momo robbant. Éreztem a feszültséget a levegőben, tudtam, mi fog következni, mégis összerezzentem.

- Hazudsz. – üvöltött rám – Ez mind hazugság. Mégis hogy hozhattad ide? – meredt Yutara egy pillanatra – Hogy hozhattál valakit ide egy ilyen nevetséges történettel? Megölted őket, igaz? A saját kezeiddel? Azokkal a mocskos kezekkel. A Marilynről küldtek? Csaknem sikerült jelezned az üvegen át? – rohant hirtelen az ablakhoz, hogy kibámuljon rajta a városhoz. Értettem. Míg én beleőrültem a bosszúmba, a megszállottjává váltam, őt egy másik harc vezetett. Békét kötni azokkal, akik elvették tőle a családot.

- Momo – szólaltam meg, míg a kihalt várost pásztázta, élesen szívta be a levegőt, ezzel jelezte, hall, de nincs ínyére. – Láttad, mikor ott, robbanások voltak? – mutattam Romváros irányába.

- Kétszer voltak robbanások. – válaszolt ridegen.

- Az első alkalommal ott feküdtem az aknák között, nem hallottam, remegtem a kimerültségtől és mikor felébredtem, a fegyverem eladták, engem pedig örömlánynak akartak sorozni. Yuta visszaszerezte a fegyvert, de a hely, amit az otthonomnak neveztem, üres volt. Az egyetlen ember, aki a múltamból maradt, eltűnt. Yuta pedig azt mondta, nem maradhatunk. Elvitt az otthonomból. Japán szótárt nyomott a kezembe és napokra eltűnt, az életét kockáztatta minden alkalommal, mikor átkelt a hídon, hogy élelmet és tiszta vizet hozzon nekem. Odaát nincs támogatás. Nincs tiszta víz Japánból a lótusz füstje pedig toxikus mennyiségben ül a levegőben nyaranta. Egészen az első fagyokig. Mégis, Yuta mindig visszajött. Mindig megkeresett, akárhol is voltam. Mindig megtalált. Gondolod, hogy megtette volna, ha nem az lennék, akinek hisz?

- Kasumi, az anyám… az anyánk vezette ezt a helyet. – szólalt meg Momo hosszú csend után. – Azt mondták, miután megszülettünk, egyre zárkózottabb lett. Folyamatosan azt kérdezgette, „Mao vagy Momo?” Aztán, mikor nem volt szükségünk többé anyatejre, Kasumi eltűnt az egyik lányával. Elvitte a kisebbet, és itt hagyta azt, amelyik életrevalóbbnak tűnt akkor. Semmilyen emlékem nincs róla, mégis hittem, hogy nem egyszerűen gyáva volt, hanem okkal tűnt el a testvéremmel.

- Okkal tette. – válaszoltam halkan, és megráztam a fejem, hogy lelassítsam száguldó gondolataim. Mindannyian rám meredtek. – A túlparton nőttem fel. Fogalmam sem volt ki vagyok, így nem is kelthettem gyanút, még japánul sem tudok rendesen beszélni, a koreait használom anyanyelvemként. Koreaiként nőttem fel. Bejártam az összes városrészt és besoroztak a Marilynre, mielőtt abban a hitben, tudom mit várnak tőlem, ideküldtek. – Momo pár pillanatig a városra meredt, majd rám kapta a tekintetét.  – Ismerem a túlpartot, mint a saját tenyeremet. – A mindig egy lépéssel előttem járó Yuta is meglepetten csuklott egyet, majd leugorva az asztalról visszahúzta cipőjét és mellénk lépett.

- Mao… nem mondtam el, mert nem tudtam, és mert ennél alkalmasabb időpontot nem is találhattam volna rá. Tudom, hogy neked nincs közöd a mi háborúnkhoz, valaki vagy, aki igazán egyik oldalnak sem része… - Momo döbbenten meredt Yutara, majd vádlón rám, ahogy megértette, nekem ez a harc semmit sem jelent – Ezért okot adok, hogy velünk harcolj. A férfi, a tallboy, aki megölte édesanyád, ott ül most a Marilyn irányítótornyában.