XIV. Árulók

Elgondolkodva vizsgáltam a kezemben lévő térképet, majd felpillantottam Yutara. Azt akartam, hogy elmagyarázza nekem, mégis hogyan lesz ez hasznukra.

- Ez a főút. Amin igyekeztelek végigterelni benneteket. – válaszolta halkan. – Ezen fognak jönni. Mi pedig megkerüljük őket a parton. Amint beljebb érnek és elkezdenek kanyarogni az állítólagos mérgező zónák körül – mutatott a térképnek arra a részére, ahol az útvonal folytonosan változott és hatalmasat került a városrészben – lépéselőnyben leszünk.

- Amint átadtad a térképet, el kell tűnnöd onnan. – mondta Momo halkan, tekintetét aggodalom felhőzte. Mindössze huszonnégy óra telt el azóta, hogy megtudta az igazságot és az értelmét annak, hogy egymásról nem tudva nőttünk fel, úgy festett, nem csak megbékélt vele, de el is fogadta.

- Nem ismerem a túlpartot. – ismerte be – De próbálj a hajóhoz közelben biztonságos pontot találni! Szükségünk lesz rád. – aprót biccentettem, és ahogy néztem őket, egyfajta bajtársias érzés öntött el. Még sosem dolgoztam csapatban senkivel, de már magaménak éreztem az ő harcukat, nem csak azért, mert Yuta ravasz módon tudta terelni a bosszúszomjam és a dühöm a megfelelő irányba.

- Ideje lesz indulnod. – mondta a fiú, kinézve az üvegen, lassan világosodott odakint és már kibontakoztak az utcák a homályban. Aprót biccentettem és lassan felálltam a kényelmes fotelból. Némán tettük meg a lefelé vezető utat, csendben dobtam hátamra a hátizsákom is, majd megszorítottam a ruhaujjamba rejtett tollat. Nem voltak ostobák Yutaék, ahogyan én sem. Egy dologban biztos voltam attól a perctől kezdve, hogy beavattak a tervbe, ha nem sikerülne elmenekülnöm, vagy meghalnék, se zavarná őket.

Tekintetem az ebédlőből kiszűrődő fényre vándorolt. Az már nem jutott el a folyosónak arra a részére, ahol mi álltunk. Vidámság uralkodott a helyiségben annak ellenére, megtámadni készültek a túlpartot, hosszú évek után ismét.

Momo elkapta a csuklóm, mikor kiléptünk a hűvös, sötét utcára, tekintete kiismerhetetlen volt. Nem tartottam tőle. Egy pillanatra Yutara lestem, de túl messze volt ahhoz és túl sötét volt, hogy olvasni tudjak az arcáról. Megigazítottam hátamon a fegyveremen, a táska kellemetlenül nyomta bele a hátamba. Tudtam, hogy kivették belőle a töltényeket. Tudtam, hogy tulajdonképpen fegyvertelenül hagytak. Ikertestvérem olyan hirtelen mozdult meg, hogy időm se volt realizálni, az arcomba forróság mart. Riadtan kaptam oda a kezemet, ragacsos volt a vértől és égett.

- Ne felejtsd el egy pillanatra sem, hogy kinek az oldalán a helyed. – sziszegte a fülembe, majd hátat fordítva nekem, belökte az ajtón a döbbent Yutat. Egy pillanatra bámultam a semmibe, a fájdalom pedig lassan enyhült kissé, ahogy az agyam elég endorfint tudott termelni. Remegő ujjaim lassan szorultak ökölbe és elkapva tekintetem az épületről, orromra húztam a nyakamban nyugvó kendőm, lépteim pedig megnyújtva indultam a híd felé. Tudtam, hogy látnak. Ha egy pillanatra is megtorpanok és a térképükhöz érek, halott ember vagyok.

Hosszú lépteim egyre gyorsultak, míg futásba nem váltottam. Egyre és egyre gyorsabban lépve, egyre és egyre messzebb helyezve a lábaim. Felidéztem annak a napnak az emlékét, mikor a kutyák elől futottam. Felidéztem a pontos érzését annak, mennyire fájt a tüdőm, ahogy elérte maximális kapacitását a beáramló levegő egyetlen pillanatra, mielőtt kifújtam volna. És addig hajtottam magam, míg el nem értem újra ezt az érzést. A fejem könnyűvé vált, ujjaim tenyerembe vájtak, ahogy szorításommal is igyekeztem kitartásra ösztönözni magam.

Előbb értem el a hidat, mint a nap, és ahogy lábaim elkezdték kerülgetni a mély sebeket a földben, nem lassítottam. Láttam, ahogy a katonák a part mentén fegyverekért kapnak, de nem lőtt senki. Dühös könnyek gyűltek a szemembe, minden fájdalmam a felszínre akartam hozni, arcomhoz kapva elmaszatoltam az izzadságot a vágásból szivárgó vérrel és a könnyekkel. Az ájulás határán álltam a rohanástól, a tüdőm pedig levegő után sikoltott. Fejem talán az előbbinél is könnyebb volt. Úgy festettem, mint egy üldözött vad. Úgy festettem, mint aki elárulta az övéit.

Elértem a homokos partot pár szívdobbanással később és hisztérikus nevetést kipréselve magamból földre rogytam, beletúrtam a vizes homokba és előre ejtettem a fejem. Emberek gyűltek körém. Hallottam lépteiket, kiáltásaikat, a koreai egy pillanatig sértette a fülem, majd hozzászoktam és kényszerítettem magam, hogy ezen a nyelven szólaljak meg.

Egész kis sereg kísért fel a Marilynhez vezető úton, de megtorpantam az ajtó előtt és biccentettem nekik, innen minden rendben lesz. Bizonytalannak tűntek, de végül szétszéledtek és visszafelé indultak. Az ajtó helyett megkerültem a testet és a hajó oldalába vágott kapun léptem be. D.O meglepetten nézett fel munkájából és feltolta homlokára szemüvegét.

- Kuro… minden rendben? – lépett egyet felém. Még mindig nehezen szedtem a levegőt, így csak nemet intettem a fejemmel és levéve a hátamról a fegyvert, a kezébe nyomtam.

- Három perc. – mondtam halkan, miközben hol a fegyverre, hol rám nézett. – A nevem pedig Mao. Ne felejtsd el! – indultam el a felvezető lépcső felé és kettesével véve a fokokat felrohantam a hajó testébe.

A lakó emeleten megtorpantam és tekintetem arra az ajtóra szegeztem, ami mögött Jonginnak kellett lennie. Egy pillanatig hezitáltam csak, mielőtt tovább indultam. Valószínűleg ez volt az utolsó esélyem, hogy ebben az életben még lássam a fiút. Egyszerre két oldalt igyekeztem cserben hagyni, nem volt az ostoba tervben helye sérült tallboyoknak. Tallboyoknak.

Felrohantam az irányító emeletre és kopogás nélkül, lihegve, a kilincsben megkapaszkodva estem be az ajtón. A három férfiból kettő reflex szerűen felugrott és rám meredt.

- Hirai Mao! – szólalt meg pár pillanatnyi döbbent csend után egy érces hang, jól leplezve a meglepettséget, élve látnak. Becsuktam az ajtót és feléjük indultam. Kivettem a táskából a térképet és kicsavarva kicsúsztattam ruhám ujjából a filcet.

- Ez nem az a térkép, amit kaptam. Ők rajzolták be az útvonalat. – húztam végig a vörös filcet az útvonalon egy pontig, majd eltértem tőle. – Az ott, egy mérgező zóna. Úgy gondolták, a cél előtt fogják halálba vezényelni a partizánokat, biztonságban maradva az épületükben. – karikáztam be a házat, ahol Momoék rejtőztek. Nem mondtam el, hogy valójában az egész út egyenes odáig, de azt akartam, hogy megtalálják a házat és abban a hitben, ott vannak a japánok, porig rombolják. – Ez a biztonságos út hozzájuk. Csak ez. – suttogtam és eszelős tekintettel néztem fel a férfi szemébe. Mind a térkép fölé hajoltak és bólogattak, ahogy egyeztették egy másik térképpel a városrésről. Egyikük felemelt egy adóvevőt és lassan rám nézve beszélni kezdett.

- Leo kérlek, gyere fel! Visszatért Kuro a túlpartról. Azonnali támadást rendelek. – pont ahogy Momo tervezte. Csak azzal nem számolt, hogy eljutnak majd a házhoz. Vállalni kell a kockázatot a sikeres küldetéshez. Még az is hasznomra vált, hogy figyelmeztető jelleggel megvágta az arcom. Innen a túlpart sikere Yutan múlt. Nekem csak el kellett tűnnöm, míg ide nem érnek. Fejet hajtottam és kifelé indultam. – Várja meg Theot az ajtó előtt. Ő fogja továbbítani a további információt. – gyanús volt, hogy nem Suhot hívták. Gyanús volt, hogy senki sem ejtette ki a nevét. Még egyszer fejet hajtottam és tekintetem megakadt egy listán. Rövid nevek hosszú sora. Az enyém fölött ott virított Kai, a lista tetején pedig Suho neve vörössel volt áthúzva. Nem kiemelve, áthúzva. Összerántottam kissé szemöldököm, majd kifordultam a szobából.

Az említett Leo hamarosan megérkezett, ronda, megégett arca volt, vissza kellett nyernem a fintorom. Amikor becsukódott mögötte az iroda ajtaja, kilőttem. Bakancsom ugyan általában nagy zajt csapott, de igyekeztem úgy lépni a fémlépcsőkön, hogy ne legyen gyanúsan zajos, csupán valakinek sietős. Fekete villanásként hagytam hátra a folyosókat, majd lerohantam D.O műhelyébe. D.O kissé gyanakodva nézett rám, majd odanyújtotta a megtisztított, megtöltött fegyvert.

- Kyungsoo. – mondta halkan, hamar megértettem, ahogyan én is, ő is elmondta nekem a valódi nevét.

- Mond meg Jonginnak, hogy legyen óvatos. – mondtam halkan és ujjammal az asztal koszába írtam a Kai nevet. Kyungsoo bólintott, majd kimutatott a kijáraton.

- Menj a sziklákig a parton, onnan nyugatra a város felé van egy hajóműhely. Rálátni a Marilynre. – mondta halkan, majd meglökte vállam, hogy mozgásra bírjon, én pedig vállamra dobva a táskám és fegyverem elrohantam arra, amerre Kyungsoo mondta. Egyszer sem néztem vissza.

***

Halk sóhajjal néztem a lány lobogó fekete haja után, majd eltöröltem a porba írt Kait az asztalról és a tallboyok lábaira néztem. Könnyen felismertem melyik volt az, amelyiket Kai használta, igyekeztem finomítani az eszközön, hogy ne tegye tönkre a lábát. Nem jártam olyan sikerrel, mint akartam. Tekintetem tovább vándorolt egy lábra, ami most a hosszú oldalon feküdt. Az első volt, amit önállóan raktam össze. Feltűnő lett volna, ha eggyel kevesebb van, így muszáj volt megépítenem egyet. Két álmatlan éjszaka állt mögöttem miatta és tudtam, ma éjjel sem alszom. Már nem volt rá alkalom. Kihúztam egy fiókot és kivettem belőle egy zöld lézer lámpát és szorosan a hajó oldala mellett maradva leosontam egészen a vízig. Elvileg innen nem láthattak engem a Marilynről. A megfelelő épületre emeltem a tekintetem, miután szememre húztam a szemüveget és elláttam odáig, majd két rövid villanással jeleztem, majd az alsó folyosóra osontam, ahol az elfogott nők várták sorsukat és kinyitottam egy ajtót. Kerek szemekkel nézett rám az apró lány. Kiseperte szeméből fekete haját és talpra állva bólintott.

- A nevem Kuro, igaz?

- Bizony. – bólintottam.

- Köszönöm. – mosolyodott el halványan és felvette a ruhákat, amiket neki nyújtottam, majd felosont a lakófolyosóra.

Innen a várakozás maradt.

***

Momo elzárkózott miután Mao elment. Tudtam, ő maga is tudja, paranoiája megint túlzásra késztette és mégis aggódtam. Momo okos lány volt, és szerettem őt, mintha édes testvérem lett volna. Furdalt kissé a lelkiismeret, mikor elhelyeztem a robbanóanyagok tömegét a szobámban, ami az egyik legközelebbi volt az ajtóhoz. Fájt a szívem, amiért romba döntöm ezt az otthont, de ismertem Maot. Abban a pillanatban láttam a szemében, hogy más tervei vannak, ahogy a kezébe adtuk a térképet, amin az út átvezetett a mérgező zónán. Tudtam, hogy ide fogja vezetni őket, hogy nagyobb bizalommal induljanak el. Elárul egy zónát és áldozatként fog előttük állni, ők pedig azonnal indulnak. Hallottam, mikor Sana jelzett, hogy megindult a mozgás a hajón. És láttam a két rövid zöld villanást. Mao elhagyta a hajót, Joonmyun után, Kyungsoo pedig vár.

Innen nekünk is csak a várakozás maradt. Meg kellett várnunk, hogy az egész csapat, amit küldenek, a hídra lépjen.

***

A rendkívüli jelzés valamikor kora reggel rohant végig a hajón, riadtan ültem fel, oldalamba pedig fájdalom nyilallt, mégis kirohantam a folyosóra, ahogyan mindenki más. Leo, akit Suho helyére jelöltek ki, egy listával a kezében lépett a folyosóra és végignézett rajtunk.

- Azonnali támadást rendeltünk el a túlpartra, a japán különítmény ellen. – húzta ki magát. Sokkal ellenszenvesebb volt, mint Suho. – A felsorolt nevek velünk tartanak, ellentmondás nincs. A sérültek kizárva. – lesett rám – És akik nincsenek a listán, őrcsapatokat alkotnak. Számolnunk kell minden eshetőséggel. – a nevek pedig elkezdődtek. Így már biztos volt, én maradok. – Kuro? – nézett fel Leo, az ereimben pedig megfagyott a vér. Mao itt van? Végre hazaért? A remény félelembe csapott át, amint tudatosult bennem, megint elviszik. Azonban a lány, aki előrelépett, nem Mao volt. Csak Mao nevét viselte. Fájdalom éles foga harapott a mellkasomba, ugyanis egyetlen lehetséges magyarázatot találtam arra, mi oka lehet annak, más viseli a Kuro nevet. Visszaosontam a szobámba és lerogyva az ágyra kezeimbe temettem arcom. Reméltem, hogy nem az történt, amire gondolok.

- Nem lehet. – suttogtam tenyerembe, igyekezve visszanyelni korainak ítélt könnyeim. Suho is eltűnt. Akár Maonak is lehet köze ehhez az eltűnéshez. Talán együtt vannak valahol. Együtt… Ez a gondolat talán kínzóbb volt, mint az, hogy Mao halott.

Idegesen álltam talpra, egyik kezemben azzal, hogy a lány, aki a világomat jelentette, halott, a másikban azzal, hogy elhagyott valaki mással az oldalán. Jobb híján D.O-hoz indultam, hogy figyeljem őt munka közben. Mióta talpra állhattam két napja, sokat voltam lent vele. Vittem neki enni, mikor étkezési idő volt és figyeltem, mikor egyik reggel hunyorogva meredt a távolba majdnem fél óráig, majd nyugodt arccal bólintott és bejött az esőáztatta partról.

Látva arcom D.O összeráncolta szemöldökét addig a rövid pillanatig, míg fellesett rám a munkájából.

- Valami rettenetesen aggaszt téged. – mondta nyugodt hangon, mire megráztam a fejem. Dühösnek és becsapottnak éreztem magam. Nem aggasztott semmi.

- Rendben vagyok. – válaszoltam halkan és mellkasomon összefonva karom figyeltem mit csinál. Nem tetszett, hogy észrevette, valami zavar.

Hamarosan leértek az útra kész tallboyok és gyakorlott mozdulatokkal álltak fel gólyalábaikra, majd bajtársiasan intve nekem elindultak kifelé. Vérszomjas öröm ült az arcukon, amiért japánokat ölhetnek. Elborzasztott. – Eggyel kevesebb tallboy van. – jegyeztem meg szétnézve, mikor a lépések és zajok a híd felé kezdtek távolodni. D.O megdermedt kezei megálltak egy pillanatra, majd megfeszülő állkapoccsal folytatta a munkát.

Eltelt tíz néma perc, majd húsz, lassan közeledett a dél, de kinti idő nem mutatta semmi jelét a változásnak. Kint mindig ugyanolyan volt. Nappal világos, éjjel sötét.

- Mao azt üzente, légy óvatos. – mondta halkan, miközben egy fiókban kutatott, én pedig másodjára dermedtem meg ma.

- Hogy mondod? – indultam meg felé fenyegetően kissé, válaszok reményében.

- A régi hajóműhelyben vár, innen három kilométerre. Mivel elment, adtam nekik egy másik Kurot. – vont vállat flegmán.

- Mégis mire vár? – indultam egyre dühösebben D.O után, aki valami okból a partra indult és felvette szemüvegét, majd egy házra mutatott, amiből rövid, vörös fény villant.

- A japánokra. – válaszolta tényszerűen, én pedig csak álltam mellette, bámulva az épületet. Nem tudtam, mit érzek. Félek? Talán. De nem értettem. Nem tudtam semmit sem. És attól féltem, talán soha többé nem látom Maot. 

XIII. Téboly

Annak ellenére, hogy tulajdonképpen fenekestől felfordult körülöttem ez az egyébként is bolond világ, a fáradtság olyan erővel szorított az ágyhoz és zárta le a szemeimet, hogy seperc alatt elaludtam és reggelig fel se nyitottam a szemeim. Meleg volt, szárazság, az ágy pedig olyan kényelmes volt, amilyenen még sosem aludtam.

Hangokra keltem fel, arra, hogy felbolydul az épület. Az első érzés, ami átcikázott rajtam, a félelem volt. Kiugrottam az ágyból és magamra csavarva anya selyem felsőjét, gyakorlott ujjakkal kötöttem szorosra derekamon. Egyetlen határozott mozdulattal csúsztattam a szalagba a fecskés tőröket, tekintetemmel újra és újra az ajtóra lesve, majd belebújtam a bakancsomba és kioldozva, hagyva a fűzőket, elindultam arra, amerre az ebédlőszerű helyiséget sejtettem. A hangzavar pedig erősödött. Kócos, repkedő tincseimbe futtatva ujjaim, kerek szemekkel léptem be a tágas helyiségbe, ahol sokkal többen voltak, mint tegnap. Mind körbe állták az asztalt, úgy festett fegyvereket, lőszereket osztanak szét, néhány erősebb alkatú fiú pedig élelmiszeres ládákkal igyekezett el a fal mellett. Megszeppentségem igyekezve álarc alá rejteni, bámultam a csapatot és hallgattam a hirtelen hangzavarból lassan kibontakozó japán nyelvet.

- Hetek óta nem tréningeztünk rendesen, most meg hirtelen nincs időnk?

- A partizánok tudják, hogy megyünk? Van már terv?

- Hol az istenben van Satoh? – és hasonló foszlányokat csíptem el, majd egy női hang csattant erőteljesen, mire elcsendesedtek. Fiatal lányra tippeltem hangja alapján, nem idősebb nőre.

- Tudom, hogy mindenki izgatott, de egyelőre nincsen tervünk. Arra kérlek, hogy mától, mostantól, gyakoroljatok, frissítsétek fel a fizikumotokat, hogy amikor előállunk a tervvel, készenlétben álljatok! Yutat pedig ne zavarjátok felesleges kérésekkel, kérdésekkel, nem válaszolhat, amíg én nem engedem meg neki! – meglepően határozott valaki volt ott a tömeg a túlfelén és bár még sosem láttam, tiszteletet éreztem iránta. – Yuta az jó neked, ha ma elkezdjük kidolgozni a tervet? Vagy készülsz a túlpartra? Van már valamink a Marilynről? Bármi információ? – Yuta válaszul halkan kuncogott fel, úgy sejtettem a türelmetlen kérdések zápora miatt.

- Van valakink a Marilyn fedélzetéről. – javította ki Yuta lágy hangon.

- Taishinak sikerült megszöknie? – a remény moraja végigszaladt a tömegen és éreztem, hogy a kérdés mögött érzelem van. Ezek az emberek szerették egymást.

- Úgy mondanám, hogy őt ajándékba küldték. Taishinak nincsenek emlékei egyenlőre. Legalábbis nem tudunk róla. Hogy a memóriája javítható-e, pár nap alatt kiderül szerintem.

- Ajándékba küldték? Csak kilökték a partra? Meg is halhatott volna a zónák közt. Mégis mit hittek? Hogy emlékezet nélkül majd idevezeti őket? – a fiatal csapat mind helyeselt, rosszallóan morgott, sőt pár cifra szót is véltem hallani a bátrabbaktól.

Valaki mellém lépett, mire rákaptam a tekintetem, Sana biztatóan mosolygott rám, majd átfúrta magát az emberek közt és halkan jó reggeltet kívánt mindenkinek.

- Szeretnék neked valakit bemutatni. Illetve nektek. – válaszolta Yuta, éreztem hangjában a vidámságot anélkül, hogy láttam volna arcát. – Tücsök, ha megtennéd, hogy előre jössz! – sértette fülem a hirtelen a nyelvváltás, de tudatalattim gyorsabban feldolgozta az információt és elindította lábaim. Könyökömmel óvatosan törtem utat, fejem leszegve, bár így is kaptam pár méltatlankodó morgást, majd egyszer csak vége lett a tömegnek és ott álltam Sana és Yuta közt, egy egészen alacsony, szőke lánnyal szemben, akinek frufruja lassan már szemébe lógott. Nagy szemei arcom kutatták, pici ajkai pedig óvatosan csücsörítettek. Ismerős volt az arca, rettenetesen ismerős, de nem tudtam, hogy honnan. Gondolkodtam, láttam-e Romvárosban, főként, ha ismeri Yutat. Vagy talán a képeken, a falon, amik itt lógtak?

Eszembe jutott egy arc, valahonnan nagyon régről, messziről, eltemetett emlékek közül. A mosoly, ami rám ragyogott, mielőtt félelembe, majd fájdalomba torzult volna az arca, mikor a hurok a nyaka köré fonódott és elrántotta őt mellőlem. Éreztem, ahogyan elsápadok, kifut minden erő a testemből és ujjbegyeim zsibbadni kezdenek, már nem is láttam magam előtt a lány arcát, a rémkép pedig elillant. Egy másik kép kúszott a tudatomba. Láttam magam előtt, ahogyan Jongin rozsdabarna ingében az asztal fölé görnyed, miközben próbál valamit kipiszkálni egy fegyver szerkezetéből, aminek nincs ott helye, vagy talán eltörött. Láttam ujjaim, ahogyan a mosdókendőm felé nyúlnak, felnéztem a rozsdaette, kopott tükörbe a félhomályban, a copfból kiszabadult fekete tincsek táncoltak arcom körül, szemembe lógtak, arcomat kosz fedte és egy horzsolás éktelenkedett orrnyergemen, de a tekintetem élénken lobogott, élénkebben, mint a valóságos emlékben kellett volna. Ezek az emlékek nem voltak helyesek, ezek az arcok nem az igazi arcok voltak. Ezeknek az arcoknak egy másik testen volt a helyük. Mégis a lelkem mélyén éreztem, pontosak az emlékeim. A dühös láng a szememben, amitől magam is megrettentem, vagy a borzalom, aminek képét halálomig fogom őrizni a fejemben. És a szőke lány előttem, ő is helyes volt. Neki is ilyennek kellett lennie. Valakinek, aki úgy festett, mint a napos oldalam. – Hirai Momo, ő itt Mao, Hirai Mao. – az ennyi embernek viszonylag szűkös helyiség pedig szinte felrobbant Yuta gyöngéd szavai nyomán.

***

Egyetlen dologban voltam biztos, mikor a parton járva a rögökbe álló homokot rugdostam, kevés idő maradt, rettenetesen kevés. Messze jártam a Marilyntől és még meg sem pirkadt. Lassan elértem a sziklákat, amikre kényelmes tempóban másztam fel, majd törökülésbe húzva lábaim egy magas ponton, leemeltem a snipert a hátamról és messzelátójába hunyorogtam. Olyan sokszor kerestem már meg ugyanazt a pontot a távolban, hogy alig telt pár pillanatba megtalálnom a félhomályban. Láttam az alakokat olyan házak takarásában, amik a Marilynről tökéletesen elrejtették volna őket. Most rakodtak át az autóról tolókocsis biciklikre. Az első pár alkalommal nem értettem. Mostanra tudtam, az autó olyan zajt csapna a szellemvárosban, hogy nem sokáig tartana rájuk lelni.

Távcsövemmel tovább haladtam és megkerestem az alakot, aki egy erkélyről figyelte a jelenetet. Yuta lassan fordult felém, majd felemelte karját és a zseblámpa felvillant. Egyszer, majd halálos ideig tartó várakozás után kétszer. Maoék átértek. Leejtettem karjaim és talpra állva lassan visszafordultam a Marilyn felé. Zsebre dugva kezem, félrebillentett fejjel vizsgáltam a halott királynőt, majd felemelve karom, markomba fogva a lámpát megvillantottam a kék fényt, egyetlen rövid pillanatig, mielőtt felkapva a snipert elrohantam volna a partról.

***

Momo pont olyan döbbent volt, mint én. Sana könnyedén menekített ki minket Yutaval a hangzavarból és lépcsők százain tereltek minket felfelé, míg el nem értük az utolsó emeletet. A szoba pont olyan volt elsőre, mint a Marilyn irodája. Üvegfalak biztosítottak kilátást, egyenesen a túlpartra. A Marilyn olyan volt, mint egy hatalmas döglött hal. Még a színe is megegyezett vele.

- Hogy érted, hogy Hirai Mao? – Momo hangjára elfordultam a látványtól és kiragadtam magam a Jongin felé kalandozó gondolataim közül.

- Hogy érted, hogy hogy értem? – ült fel Yuta az asztalra és miután lerúgta cipőit, felhúzta lábait is.

- Azt mondtad, azt mondtátok, a családom meghalt. Erre idehozol valakit és azt mondod ő Hirai Mao.

- Mert ő Hirai Mao. – biccentett Yuta a dühösnek tűnő lánynak. 

- És miért ő jött? Hol van Hirai Kasumi? Hol az anyám?! – a hangja minden kérdéssel hisztérikusabb lett és a végét már kiabálta. Összerezzentem. Yuta rám emelte tekintetét, szavak nélkül is értettem pillantását. Ezt a történetet nekem kell elmesélnem, mert ez az én történetem. Momo is megértette, mert bár pillantása dühös volt, arcán pedig indulatok váltották egymást villámlás szerűen, csendben várt, miközben engem nézett. Sana riadtnak tűnt a kiabálástól. Momo cseppet sem volt ijesztő. Láttam már Jongint dühösnek és emlékeim ráébresztettek, én magam milyen riasztóan festhetek, mikor a lelkemet emésztő bosszúvágy az arcomra telepedett.

- Hirai Kasumi halott. – válaszoltam halkan, majd megköszörültem a torkom, mielőtt belekezdtem volna a valódi történetbe. Az első emlékeim erről a világról egy pincével kezdődtek. Rengetegen voltunk odabent a falak mentén. Síró, jajveszékelő, köhögő, haldokló emberek. Az elhasznált, kevés levegőt beszennyezte a lótusz, a benzin, az avas vér és az ürülék szaga. Háborúnak hívták azt ami felettünk dörömbölt megállás nélkül. Az első évek ilyenek voltak. Anya, az a férfi, Jongin és én. Jongin vigyázott rám az idő nagy részében, általában nekem adta az ételét, hogy ne sírjak, de volt, hogy megütött, hogy ne sírjak. Így nőttem fel. Anya és a férfi megesküdtek egymásnak abban a kis lyukban a félig halott, büdös emberek között. Hűségről és szerelemről beszéltek. Nem értettem még egészen a nyelvet.  Egy nap azonban véget ért ez az egész. Mintha elvágták volna. Elhaltak a zajok és minden pincébe katonák mentek le. Érces volt a hangjuk, féltem tőlük, vigasztalták az embereket, miközben előmerészkedtünk. Akkor láttam először tallboyt. Pontosan emlékszem mennyire megrettentem. Mert az a valami nem lehetett az a dolog, ami biztonságot ad. – Yuta lesütötte a szemeit, tudva, mennyire nehéz nekem ezt felidéznem akkor is, ha a padlót vizsgáltam közben, Momo tekintete azonban már szinte vádló volt. Mintha tudta volna, hogy az én hibám. – Japánul szólaltam meg. Idegen volt a nyelv, amit ők beszéltek, fogalmam sem volt, hogyan használjam és mindig is japánul tanítottak beszélni, senki sem mondta, hogy nem szabad. Láttam anyán, ahogy elborzad, – hangom megremegett, ahogy elértem azokhoz a képekhez, amikről rémálmaim szóltak. És most nem ébredhettem fel sírva, hogy Jongin magához öleljen, mellém üljön, lámpást gyújtson, míg meg nem nyugszom. – aztán a hurok a nyakára szorult. A tallboy végigvonszolta a téren, felemelte őt, miközben fuldoklott. Az ujjai a drótot kaparták, lába megégett, mikor az elektromos védelemhez ért a tallboy lábán. Rettenetesen sokáig küzdött – pusmogtam, mintha magam is megdöbbentem volna rajta – engem nézett, zokogtam, arra kértem, hogy ne hagyjon itt, de mikor engedett a drót, senki sem engedett a megégett, összezúzott anyámhoz.  A férfi, aki vigyázott rám, meg akart verni, Jongin nem hagyta neki. Elszaladtam, de anyát elvitték és egy kupacra dobták, a férfi pedig engem nézett, mikor a szájába dugta a csövet és meghúzta a ravaszt. Jongin zokogott, ott térdelt a halott apja mellett, sírt egy teljes napon át, majd mikor talpra állt, megfogta a kezem és azt mondta, soha nem bocsátja meg ezt nekem, majd a hátramarodattakat követve értük el Romvárost. – felnéztem a történet végén, Momo könnyes tekintettel meredt rám, Sana Yuta mellett állt, aki még csak most emelte fel tekintetét, majd Momo robbant. Éreztem a feszültséget a levegőben, tudtam, mi fog következni, mégis összerezzentem.

- Hazudsz. – üvöltött rám – Ez mind hazugság. Mégis hogy hozhattad ide? – meredt Yutara egy pillanatra – Hogy hozhattál valakit ide egy ilyen nevetséges történettel? Megölted őket, igaz? A saját kezeiddel? Azokkal a mocskos kezekkel. A Marilynről küldtek? Csaknem sikerült jelezned az üvegen át? – rohant hirtelen az ablakhoz, hogy kibámuljon rajta a városhoz. Értettem. Míg én beleőrültem a bosszúmba, a megszállottjává váltam, őt egy másik harc vezetett. Békét kötni azokkal, akik elvették tőle a családot.

- Momo – szólaltam meg, míg a kihalt várost pásztázta, élesen szívta be a levegőt, ezzel jelezte, hall, de nincs ínyére. – Láttad, mikor ott, robbanások voltak? – mutattam Romváros irányába.

- Kétszer voltak robbanások. – válaszolt ridegen.

- Az első alkalommal ott feküdtem az aknák között, nem hallottam, remegtem a kimerültségtől és mikor felébredtem, a fegyverem eladták, engem pedig örömlánynak akartak sorozni. Yuta visszaszerezte a fegyvert, de a hely, amit az otthonomnak neveztem, üres volt. Az egyetlen ember, aki a múltamból maradt, eltűnt. Yuta pedig azt mondta, nem maradhatunk. Elvitt az otthonomból. Japán szótárt nyomott a kezembe és napokra eltűnt, az életét kockáztatta minden alkalommal, mikor átkelt a hídon, hogy élelmet és tiszta vizet hozzon nekem. Odaát nincs támogatás. Nincs tiszta víz Japánból a lótusz füstje pedig toxikus mennyiségben ül a levegőben nyaranta. Egészen az első fagyokig. Mégis, Yuta mindig visszajött. Mindig megkeresett, akárhol is voltam. Mindig megtalált. Gondolod, hogy megtette volna, ha nem az lennék, akinek hisz?

- Kasumi, az anyám… az anyánk vezette ezt a helyet. – szólalt meg Momo hosszú csend után. – Azt mondták, miután megszülettünk, egyre zárkózottabb lett. Folyamatosan azt kérdezgette, „Mao vagy Momo?” Aztán, mikor nem volt szükségünk többé anyatejre, Kasumi eltűnt az egyik lányával. Elvitte a kisebbet, és itt hagyta azt, amelyik életrevalóbbnak tűnt akkor. Semmilyen emlékem nincs róla, mégis hittem, hogy nem egyszerűen gyáva volt, hanem okkal tűnt el a testvéremmel.

- Okkal tette. – válaszoltam halkan, és megráztam a fejem, hogy lelassítsam száguldó gondolataim. Mindannyian rám meredtek. – A túlparton nőttem fel. Fogalmam sem volt ki vagyok, így nem is kelthettem gyanút, még japánul sem tudok rendesen beszélni, a koreait használom anyanyelvemként. Koreaiként nőttem fel. Bejártam az összes városrészt és besoroztak a Marilynre, mielőtt abban a hitben, tudom mit várnak tőlem, ideküldtek. – Momo pár pillanatig a városra meredt, majd rám kapta a tekintetét.  – Ismerem a túlpartot, mint a saját tenyeremet. – A mindig egy lépéssel előttem járó Yuta is meglepetten csuklott egyet, majd leugorva az asztalról visszahúzta cipőjét és mellénk lépett.

- Mao… nem mondtam el, mert nem tudtam, és mert ennél alkalmasabb időpontot nem is találhattam volna rá. Tudom, hogy neked nincs közöd a mi háborúnkhoz, valaki vagy, aki igazán egyik oldalnak sem része… - Momo döbbenten meredt Yutara, majd vádlón rám, ahogy megértette, nekem ez a harc semmit sem jelent – Ezért okot adok, hogy velünk harcolj. A férfi, a tallboy, aki megölte édesanyád, ott ül most a Marilyn irányítótornyában.

XII. Oni

Kora reggel a hideg keltett fel. A hajnal szinte elviselhetetlenül hideg volt, még sosem tapasztaltam ilyesmit. Óvatosan ráztam meg Taishi vállait, hogy felkeltsem a hozzám gömbölyödő vézna fiút. Reméltem, hogy nem fázott meg nagyon az éjjel, vagy lázasodott be. Kissé könnytől csillogó szemekkel nézett fel rám, mikor végre kinyitotta a szemeit. Úgy láttam, nem lehet komoly baja.

- Jól vagy? – kérdeztem berekedve, mire megköszörülte torkát, majd inkább csak bólintott. Elővettem egy üveg vizet és felbontottam, majd belekortyoltam. Kellemetlenül hideg volt. – Óvatosan, nagyon hideg! – nyújtottam át neki, megfogadva a tanácsom, minden kortyot sokáig melengetett szájában, mielőtt visszaadta volna a félig kiürített üveget. Elpakoltam minden holmink és talpra állva mozogtam kicsit. A kihalt városrész így, a hajnali félhomályban még hátborzongatóbb volt.

- Szerinted mind meghaltak? – adott hangot a fiú a fejemben kerengő kérdésnek, mire megvontam a vállam.

- Talán. Az is lehet, hogy mind a túlpartra menekültek. – szusszantam fel. Rossz volt belegondolni, hogy akár mind meghaltak egy toxikus támadásban, vagy csak legyilkoltak minden a japán seregek. – Vagy talán a lótusz mérgezte halálra őket.

- Itt sokkal tisztább a levegő. – ellenkezett a fiú, amit muszáj volt beismernem. Mivel itt senki sem használta nap, mint az anyagot, még ha nem is számottevően, de érezhetően kevesebb volt a lótusz émelyítő füstje. Ránéztem társamra, majd párat bólogatva igazat adtam neki.

A tegnapi bolyongás azonban ott folytatódott, ahol félbemaradt. A levegő hidege napkelte után engedett, nem keveset, de az éjjel után épphogy kellemes volt. Újabb és újabb vastag filc utak jelentek meg a térképen, minden alkalommal magukba fordulva, hiába fordultunk eddig érintetlen területek felé. A robbanások, leomlások, csőtörések, amiken szennyvíz ömlött ki, minduntalan eltereltek minket bizonyos zónáktól. Egyet annyira körbejártunk, hogy biztosra vettem, lennie kell ott valaminek.

Sóhajtva rajzoltam be az újabb kerülőt a térképre, mikor megint a főúton kötöttünk ki, pár kilométerrel távolabb attól a ponttól, ahol az éjjel töltöttük.

- Miért üres ez az oldal? – kérdezte végül Taishi.

- Tele van toxikus zónákkal. – válaszoltam halkan. – Legalábbis ezt mondják az emberek.

- Ugye nem gondolod, hogy ezeket a zónákat kellene felderítenünk? – kérdésére megdermedtem és a térképről rámeredtem a fiúra. Ez a lehetőség még nem fordult meg a fejemben. Azonban most, hogy megfordult, sejtettem, ebbe a küldetésbe egyetlen hibával bele lehet halni.

***

Hallgattam, ahogy azt latolgatják, mi lehet a célja a partizánoknak azzal, hogy átküldték őket egy filccel meg egy térképpel, a toxikus mezőkkel övezett kihalt partoldalra, majd szemem forgatva vetettem hátra a fejem. Rettenetes, sőt elképzelhetetlen hátrány volt, hogy Taishi szó szerint semmire sem emlékezett. Még csak egy ismerős útvonal sem sejlett fel a fejében. Tudtam, hogy Maonak fogalma sem lehet róla, de nem hittem, hogy megpróbálni életben tartani őket, míg rá nem jönnek, mit keresnek, ennyire bonyolult feladat. Ha pedig utánuk kell mennem a partra, ahol rájuk látni, mielőtt beleszaladnak az ottani zónákba, halott ember vagyok. Fogyott az idő, akárcsak a türelmem.

***

Suho fáradt mosollyal nyitott be reggel a kötszerekkel és az étellel, úgy nézett ki, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt. Meg akartam kérdezni tőle, jól van-e, de még mindig nem bíztam benne. Még mindig éreztem egy fajta undort irányába.

- Nagyon jól néz ki. – vizsgálta a sebet, mikor leoldotta róla az elhasznált kötést. – Pár nap és mozoghatsz vele. – megkönnyebbülés volt a tudat ellenszenvem és gyomrom kellemetlen jelzése ellenére. Valami nem stimmelt. Fogalmam sem volt mi és biztos voltam benne, nem azért van, mert nem tudom milliméterre pontosan, Mao éppen hova rakja a lábait.  – Gondolod, hogy tudunk még tallboyként használni? – hangja halkabb volt, mint szokott, zaklatottabb, mint valaha hallottam, gyomrom szorítása pedig rándult egyet. Veszély.

- Mit nem mondasz el, Suho?

- Sok mindent nem mondok el. – vágta rá a választ rezzenéstelen arccal.

- Mit nem mondasz el, amit el kellene mondanod? – szuggeráltam arcát, de nem nézett a szemembe.

- Nem kell aggódnod az én gondjaim miatt, Jongin. – használta igazi nevem, amivel meglepett kissé. Még sosem használta, azt hittem el is felejtette.

Figyeltem, ahogy némán elsiet és biztossá vált, nem Maot fenyegeti veszély.

***

Sóhajtva rogytam le a betonút közepén egy újabb visszafordító után. Sehova sem vezetett ez az egész. A térképen már csak fekete vonalak látszottak, semmire sem jutottunk. Nem ért semmit ez a keresés, azt se tudtam mit kellene keresnem, egyszerűen ide küldtek meghalni.

- Mert japánok vagyunk, ugye? – néztem fel Taishi szemébe elkeseredetten, tekintete válaszul csak elfelhősödött, a válasz egyértelmű volt. Demonstráció, figyelmeztetés, akárminek nevezték, akármi volt a cél, nekünk csak meg kellett halni érte. Lehetőleg egy toxikus mezőn. Talán a japánok hagyták itt a mezőket, ezért jártunk így. – Sajnálom, hogy Suho velem küldött.

- Amint mondtam, inkább itt, mint ott, míg le nem jár az órám. – mosolyodott el halványan. Bűntudat keserű íze gyűlt a számba és töltötte meg a gyomrom. Akkor is sajnáltam. Taishi talán soha életében nem ölt meg egy koreait sem, de én igen. Nem keveset. Ártatlanokat is, akik csak otthonuk védték, mikor Yutanak loptam.

- Sajnálom Taishi. – tettem kezeimbe arcom, majd dühösen borzoltam lassan kibomló hajamba.

Tudatom határán hamarabb érzékeltem a harmadik személy jelenlétét, minthogy valaki átnyúlt volna a vállam felett és az eddig mellettem heverő filccel egy könnyed X-et tett egy eddig még bejáratlan terület közepére. Döbbent arccal kaptam hátra a fejem, biztosra véve, mindjárt elvágják a torkom és aztán valaki valahol jót nevet ezen, azonban ismerős szempárral találtam magam szembe. Hallottam, ahogy Taishi csuklik egyet döbbenetében. – Te… - nyögtem ki megcsukló hangon, észre se vettem, könnyedén húzott fel a földről.

- Nem bírtam tovább nézni… És őszintén, elég utcát robbantottunk már fel miattatok. – csak pislogtam párat.

- Robbantottunk?

- Igen. – mosolyodott el fáradtan, de vidáman.

- Mégis kik? Azok, akik tartoznak neked? Megzsaroltál valakiket?

- Az Onik. – válaszolt, mintha meg se hallotta volna kérdéseimet.

- Nem vagyok gyerek, hogy most meg…

- Az Oni egy szervezet. – nevetett halkan és kezét hátamra téve terelt minket tovább. – De ott könnyebb lesz elmagyarázni. – csak fejem forgatva próbáltam egyszerre, kérdőn, sürgetően és vádlón meredni Yutara, de ő előre nézve terelt maga előtt.

Őszintén gondolkodva fogalmam sem volt róla, bízhatok-e a fiúban, aki rendes körülmények közt is adott elég okot a kétkedésre, most pedig felbukkant a semmiből, megmondta mit keresünk és valamiféle ördögökről hadovált. Nem mertem megállni vitatkozni vele, mert égetett a kíváncsiság is, de a bizalmatlanság befészkelte magát a fejembe, még ha tudtam is, Yuta eddig sosem adott igazi okot kételyre. Hirtelen nem tudtam, ki ez az ember, akit egy ravasz kereskedőnek, tolvajnak hittem.

Az út Yuta vezetésével nem volt hosszú, nem kellett ugyanis folyamatosan zsákutcába futnunk. Hosszasan gyalogoltunk a főúton, majd pár egyre szűkülő mellékutca után egy téren lyukadtunk ki. A szemközti oldalra tartottunk, ahol egy kapualjban egy még működő kaputelefonba beírt egy hatjegyű kódot, de ujjai olyan gyorsan mozogtak, hogy egy számot sem tudtam megfigyelni.

Tartotta az ajtót, amíg beléptem, sarkamban Taishivel, aki úgy festett, mélyen gondolataiba merült. Csendes épületbe léptünk, egyáltalán nem hasonlított egy társasház belsejére, de meleg volt bent és kissé görcsös ujjaim máris kellemesen érezték magukat.

- Mégis mi ez a hely, Yuta? És az igazat akarom hallani. – néztem a fiúra szigorúan, mire aprót biccentett.

- Gyertek! – válaszolta lágyabb hangon, mint azt én a helyzettől vártam volna és folyosók, lépcsők hálójába terelt minket. – Lassan esteledik… - gondolkodott hangosan és közben befordult egy szárnyas ajtón. Nem győztem bámészkodni. Képek lógtak a falakon, amiken kisebb csapatok, vagy csak egy pár, esetleg csak egy ember volt látható.

- Yuta… - szóltam türelmetlenül, mire hátralesett.

- Azt mondtam elmondom, nem? Légy türelmes Mao! Még egy kicsit. – állt meg és végigsimított hajamon.

Nem sokkal később úgy festett, elértük a célt, mert Yuta kinyitott egy ajtót, bentről pedig arcok meredtek ránk. Fiatal arcok. Ledöbbenve néztem rájuk és ők is ránk. Hol engem, hol Taishit figyelték, majd valaki lassan felemelkedett az asztaltól, le sem véve a szemét a csendes fiúról.

- Taishi? – kérdezte óvatos hangon, mire új társam felkapta fejét és rámeredt. Úgy festett, felismerte az idegen fiú arcát, de azt is láttam, kétségbeesetten kutat a gondolatai közt, hogy kösse őt valahová.

- Taishi elvesztette az emlékeit. – mondta Yuta halkan, mielőtt én szólaltam volna fel az egyre kétségbeesettben festő fiú mellett.

- Tudom. – suttogta reményvesztetten a másik, vállai pedig megzuhantak. Megesett a szívem rajta, bár fogalmam sem volt, ki ő. A remény, ami egy pillanattal ezelőtt még szikrázott a szemében, teljesen eltűnt és ezt kegyetlen érzés volt látni. Azonban hamar túlléptem az eseten és szúrósan meredtem Yutara, hogy szavakat csaljak ki belőle. Halványan elmosolyodott pillantásom láttán és egy-egy székhez kísért bennünket, majd ő is leült.

- Mao… bemutatom neked az Onit. – kíváncsian néztem körbe, mindenki hol rám, hol Yutara nézett. – Az Oni egy japán szervezet, – folytatta Yuta nyugodt hangon – még a háború végleges lezárása előtt jött létre. Elsődleges célja a valódi béke kiharcolása volt egy fegyverszüneti egyezmény helyett. Diplomaták, békepártiak, katonák és egyszerű civilek mind a tagjai voltak. A legtöbben visszamentek Japánba mostanra. Így a fiatalok maradtak itt. Nem sok vizet zavarunk, a legtöbben a háború alatt születtünk így sosem jártunk Japánban. Kereskedésből élünk főként, legyen az információ, fegyver, lőszer, vagy ellátmány. Azonban a partizánok vezetői, háborús veteránok, akik…

- Tudom. – válaszoltam halkan – Láttam őket. – Yuta aprót biccentett, majd átlépett a leírás felett.

- Nem hajlandóak lépni a béke felé. A kezükben tartják Dél-Korea szívének martalékát és láthatod, nekik ennyi elég. – eszembe jutott az éjszaka, mikor lerombolták Romvárost. Senki sem ismerte a városrészbe vezető biztonságos utat, kivéve Romváros katonáit és pár civilt, mint Yuta, vagy én. Jongin mutatta meg nekik az utat. Gyomrom furcsa görcsbe rándult a hirtelen megvilágosodás hatására.

- Jongin volt… igaz? – Yuta csak egy pillanatig hagyott válasz nélkül, majd biccentett. Arcom láttán, azonban meg is szólalt.

- Nem volt választása.

- Tudom. – suttogtam lesütve szemem, mégis fájdalmat éreztem, Nem tudtam, kire haragszom, de dühös voltam. Valaki ellopta és elpusztította az otthonom.

- A túlpart veszélyes hely az Oni számára. – mondta Yuta halkan – Ezért élünk itt. Vadásznak ránk, próbálják megtudni hányan vagyunk, hogy hívnak minket, ezért volt Taishi fogoly. Abban a reményben, hogy visszatérnek emlékei. – tekintetem körbejárattam a kis társaságon. Több fiú volt. Egy barna hajú lány szótlanul meredt rám. Haja puha és ápolt volt, tisztán omlott a vállára, arca tiszta, csinos, el sem tudtam képzelni, én hogy festhetek hozzá képest kócos, szétbomló ébenfekete tincseimmel, maszatos, fáradt, lefogyott arcommal.

- Szóval ti… túléltek? – Taishi hangjára mindenki rámeredt, a fiatal fiú pedig elpirult, ahogy a tekintetek kereszttüzébe került.

- Egyelőre igen. – válaszolt Yuta halkan. – Viszont amíg a partizánok vezetői tartják kezükben Szöult, nem tudunk lépni a béke érdekében.

- Meg akarjátok őket ölni. – válaszoltam halkan – Ők pedig velünk kerestetnek titeket. – Yuta bólintott.

- Szükség van rád, Mao. – nézett a szemembe – Mind értünk a fegyverekhez, de az a tudás, az, amit te birtokolsz, elengedhetetlen. Szükség van rád, hogy véget vessünk a partizánok hatalmának és Dél-Korea is talpra állhasson, ahogyan Japán teszi.

- Yuta… ott van Jongin. – válaszoltam halk hangon és megráztam a fejem – Egyszer már meglőttem őt, többször még csak rá sem fogok gondolni, hogy megtegyem. – Yuta halványan elmosolyodott és nemet intett a fejével.

- Nem kérünk rá, hogy bántsd, akit szeretsz. Arra kérünk, hogy segíts megfosztani a partizánok rendszerének testét a három fejétől. – értettem. Azt a három vénembert kell megölni, senki mást. A többieknek Suho parancsolt. Mindenki Suhot követte. Ha ő nem ad parancsot rá, hogy védjék a Marylint, senki sem fogja védelmezni.

- Itt kell maradnom? – Yuta megrázta a fejét.

- Gyanús lenne. Amilyen hamar csak lehet, előállunk egy tervvel, ami használható lesz, neked pedig vissza kell menned, mintha elárultad volna az Onit a biztonságodért. – bólogattam párat, Yuta még mindig élesebb eszű volt, mint bárki, akit ismertem. – Ma éjjel nyugodtan alhatunk, itt nem fenyeget veszély, van minden, amire szükségetek lehet, holnapra pedig megérkezik a csapat a keleti partról a szállítmánnyal.

- Szállítmány? – pislogtam meglepetten.

- Japánból kapjuk az élelmet, italt, ruhákat. Sosem jártunk ott, de nem mondtam, hogy nem állunk velük kapcsolatban. Támogatják a kitartásunkat, reménykednek ők is. – aprót biccentettem válaszára, elfogadtam a magyarázatot. Elfogadtam, hogy ma éjjel itt kell aludnom, elfogadtam, hogy Yuta nem az, akinek hittem és tudtam, elvárják a segítségem, mert én is japán vagyok. – Sana ad neked tiszta ruhát. – nézett rám Yuta, mire az eddig csendes lány talpra állt, de mielőtt hozzám lépett volna, valamit Yuta fülébe suttogott kíváncsi arccal. A fiú elmosolyodott és bólintott, a lány tekintete pedig érdeklődve ragyogott fel.

- Minatozaki Sana - nyújtott nekem kezet, mikor elém lépett, én pedig elfogadtam.

- Hirai Mao – fogadtam el a bemutatkozást és nem nézve másra, csak Yutara, aki biccentett, követtem a lányt. Még biztatóan megszorítottam Taishi vállát, aki egyre nyugodtabbnak tűnt, majd ahogy távolodtunk, hallottam, ahogy hangzavar robban ki a szobában, ahol eddig csend honolt. Visszafordultam, de Sana megérintette a karom.

- Ne aggódj! Nincs semmi baj. Yuta úgyis mindent elmond majd, amit tudnod kell. – bólintottam biztató szavai hallatán és követtem. Egy üres szobába vezetett, ahol két ágy állt. Az egyiket láthatóan használták, de a szoba tulajdonosa talán egyike volt azoknak, akik a szállítmányért voltak.

Sana segített megmosni a hajam és megszabadulni minden kosztól, ami a legutóbbi fürdés óta beborított. Kedves volt és kíváncsian kérdezgetett róla, milyen volt az élet a túlparton. Meséltem Romvárosról, ahogy a vándor napokról és a hajón töltött pár napomról is. Nem hagytam ki se Jongint, se Hyunat se Yutat a történetekből, csak értelmetlen bosszúhadjáratom meséjét, ami végül kudarccal zárult.

Mikor magamra maradtam a puha ágyban, sötétben és a távolban is kihaltak a fények Szöul romjai felett, Jonginra gondoltam. Aggódtam érte és hiányzott. Ismerve a szívem, jobban eltöltött a hiánya, mint előtte. Reméltem, ha ennek egy nap vége lesz, ott alhatok megint a karjaiban, biztonságban.

XI. A híd

Nem mondtam el Jonginnak az igazat arról, hová is kell mennem. Nem mondtam el neki, hogy úgy hiszik, tudom, mit keresnek a túlparton, abból az okból kifolyólag, japán vagyok. Nem mondtam el neki, hogy ez egy csapda volt és azért hívtak ide, hogy így, vagy úgy, de meghaljak a felügyeletük alatt. Azt mondtam Jonginnak, hogy keresnek valamit. Ő pedig megnyugodni látszott, amiért nem egy veszélyes küldetésre indítottak el, csupán megkeresni valamit a városrészekben.

Ki sem pakoltam a táskámból. Benne hagytam a váltó ruhákat, konzerveket, töltényeket, pénzt, mindent, amit magammal hoztam. De úgy döntöttem, csak másnap indulok útnak. Ezt a napot pedig arra szánom, hogy elbúcsúzzak fejben és lélekben a szeretett fiútól, Yutatól, az életemtől. A félig alvó Jongin oldalához gömbölyödve gondolkodtam azon, mi is várhat rám odaát, mi is lesz velem így.

Hasamon nyugvó kézfejét cirógattam, mialatt nyugodtan szuszogott vállamra, nyakamra, így, ilyen békességben telt az éjszaka, bár lelkem háborgott. Néha elejtettem pár könnycseppet, menekülő utak után tanakodtam, de nem tudtam mitévő legyek. Pár óra telt el, mikor a kézfej, amin ujjaim játszottak megmozdult és összefűzte ujjainkat.

- Nyugtalan vagy. – suttogta Jongin egészen nyakamba hajolva, én pedig felsóhajtottam. Jól esett közelsége minden probléma ellenére, amit fejemben forgattam. Mellkasa szorosabban nyomódott hátamnak, ahogy feltámaszkodott könyökére és közelebb hajolt. – Az egész tested görcsös. Minden rendben? – lágy hangjára megremegett belsőm és nemet intettem a fejemmel, de nem gyengültem el annyira, hogy elmondjam az igazat.

- Félek a feladattól. – ismertem be, válaszul pedig apró csók érkezett arccsontomra.

- Nem kell félned! Ügyes vagy és elszántabb, mint bárki, akit ismerek. – pusmogta gyöngéden, beszéd közben ajkai cirógatták fülem, gerincem mentén pedig szaladgált a hideg tőle. Apró sóhajjal jeleztem, jól esik közelsége és bátorítása. Éreztem, hogy elmosolyodik, ahogy lassan ellazulok, miközben egyre több édes kis semmiséget suttog fülembe, elengedi kezem és lassan kezdi simogatni hasam, egészen lent ahol a medencém és combom találkozik. Közelebb olvadtam mellkasához és lehunytam a szemem, míg foglalkozott velem. Ajkai megtalálták az enyéim, hosszan, gyengéden csókolt, szinte alig érintett, olyan óvatos volt, mégsem volt benne távolságtartás. Úgy sejtettem, az ő csókja mindig ilyen.

Jongin azonban lassan visszaaludt, én pedig ismét magamra maradtam gondolataimmal. Testem már sokkal lazább volt és egészen odasimultam hozzá a biztonságérzetért, de félelmeim nem váltak köddé ennyitől.

A reggel pedig túl hamar érkezett. Odakint köd ült a talaj felett, beburkolt mindent. Ezek szerint egykoron ilyenkor talán tél volt. Most csak borongós idő és köd jelezte az egyébként egyforma napok közt a valaha létezett évszakokat. Korán mentem el reggelizni, Jongin egyik vastag pulóverébe bugyolálva magam, olyan illata volt, mint a békésen alvó fiúnak, egy kevés lótusszal keverve. Kevesen voltak még az ebédlő helyiségben, nem akartam megvárni, hogy Suho értem jöjjön. Nem akartam a szemébe nézni a tegnap este után. Kávét kaptam zabkásával. Az étel finom volt itt, így kellemes volt gyomromnak az édes reggeli, amiből Jonginnak is vittem fel, mikor befejeztem az evést. Álmos, édes mosollyal fogadott a fiú, lassan felülve az ágyban, hogy ölébe tehessem a tálcát. – Édes vagy így. – suttogta hajamba csókolva, mikor mellé ültem. Hamar rájöttem, a pulóverre értette szavait és halovány mosollyal, mellkasához bújva vártam, míg evett.

Nem tudtam mikor kellene elindulnom. Úgy éreztem, ha túl sokáig várok, nem csak az én nyakam körül fog szorulni a hurok, így úgy döntöttem, addig lenne jó, míg fel nem száll a köd. Jobban éreztem magam nekem kedvező látási viszonyok közt. Így lassan felkészítettem magam lélekben és miután visszavittem Jongin tálcáját, felvettem a bakancsom, majd a hátamra dobtam a táskám. – Indulsz? – bólogattam párat Jongin ártatlan kérdésére és furdalt a lelkiismeret, amiért el sem tudok búcsúzni tőle, mert tudom, nem engedne, ha tudná hova megyek. – Vigyázz nagyon magadra! – fogta forró tenyerei közé arcom, miután nehézkesen lábra állt és megajándékozott egy hosszú csókkal. Más volt, mint amit éjjel adott. Élénkebb, élőbb, ragaszkodóbb.

- Vigyázni fogok. – motyogtam elszoruló torokkal, mire még egy csókkal megajándékozta kissé kipirult ajkaim, mielőtt végleg elengedett volna, én pedig kibotorkáltam az ajtón. Tanácstalanul indultam el lefelé, amerre bejöttem ide.

- Kuro! – Suho hangja állított meg, kíváncsi, elveszett tekintettel néztem rá. – Én rettenetesen sajnálom. – suttogta, mikor mellém ért és velem indult el. Tekintete a földet pásztázta. – Tudtam, hogy mesterkednek valamiben, de fogalmam sem volt, hogy átküldenek a túlpartra. – halk szusszanással válaszoltam neki és finoman meglöktem a vállammal. Világos volt szemeimben, hogy Suho nem tehet arról, kivel mi történik. – Még egy apróság, mielőtt elindulsz. – mondta halkan egy elágazásnál az alsó szinten és az idegen folyosóra terelt. Kevesebb volt a fény, mint a Marilyn azon részein, ahol már jártam.

- Mit keresünk itt, Suho? – kérdeztem bizonytalanul, mikor megállt egy rozsdás, nem túl karbantartott kabin ajtó előtt, majd kulccsal kinyitotta rajta a lakatot. Kitárta és hagyta, hogy belessek. A gyér fényben egy alak ült odabent a rothadó matracon, aminek dohos, penészes szaga keveredett a lótusz ette vízzel és vizelettel. Suho végül belépett a kabinba és óvatos ujjakkal kezdett matatni az alak körül. Fémes kattanás jelezte egy bilincs engedését és felsegítette vezetőnk az idegent, majd kitámogatta. Nem volt olyan rossz bőrben, mint elsőre hittem. Úgy festett, a fiatal fiú kap élelmet rendesen, még ha nem is azt, amit a katonák.

- Ő Nakagawa Taishi. – válaszolta Suho csendesen. – Amennyit tudunk róla, az alapján húsz éves és soha nem járt a túl parton. – fejben utána számoltam, a fiú két évvel volt fiatalabb nálam.  – Őt nem küldték át, mint téged. A víz sodorta ki a partra és a felderítők találtak rá. Valószínűleg elvesztette az emlékezetét. Hadi fogoly, de azt hiszem már megfeledkeztek róla, mert sehol sincs nyilvántartva. Ő veled megy. Ha nem is ismeri a helyet, megduplázza az esélyeiteket, ha ketten vagytok. – hadart halkan, majd egy fegyvert nyújtott a megszeppent japán fiúnak. Yutanak köszönhetően könnyen váltottam nyelvet.

- A nevem Hirai Mao. – tekintetében értelem csillant, mikor felismerte a nyelvet, amit beszélek.

- Taishi vagyok. – biccentett aprót. – Elmehetek?

- Azt mondták, velem kell jönnöd a túlpartra, hogy több esélyünk legyen túlélni. – aprót bólintott válaszul.

- Rendben. Inkább halok meg ott, mint itt. – halványan elmosolyodtam, majd Suhohoz fordulva biccentettem neki. Viszonozta, én pedig nagy levegőt véve követtem.

D.O műhelye felől hagytuk el a Marilynt és a hajótest árnyékában maradva indultunk el a híd felé. Taishi egy kis hátizsákot kapott még Suhotól, víz volt benne, töltények és pár konzerv. Sokkal többre egyikünknek sem volt szüksége. – Téged miért fogtak el? – törte meg Taishi a köd okozta puha csendet, mikor felértünk a híd golyóktól és kisebb robbanóanyagoktól felszabdalt betonútjára.

- Engem behívtak, mint a koreaiakat. Itt nőttem fel az egyik városnegyedben, így fogalmam sincs, mi történik most.

- Azt hiszem, én valóban nem emlékszem rá. Mikor magamhoz tértem talán egy éve, ott voltam abban a kabinban. – szusszant fel bosszúsan. – És még ők kérdezgettek engem. Azt akarták mutassam meg, hol van. Hol van mi?

- Tőled is ezt kérték? – pislogtam rá, mire bólogatott párat. – Suho próbált kiállni mellettem és elmondani a vezetőknek, hogy sosem jártam a túlparton, de azt hiszem akkor előbb haltam volna meg, ha megtagadom a feladatot.

- Valószínűleg. – helyeselt Taishi halk hangon. Ezzel sajnos nem nyugtatott meg, de díjaztam őszinteségét. – Japán neved van.

- Igen.

- Mégis koreaiként nőttél fel. – némi hezitálás után úgy döntöttem, a történetem senki előtt sem titok, aki nem ellenség.

- Anyám meghalt a háború végén. Egy tallboy ölte meg. A koreai férfi, akihez egy pincében ment hozzá, miközben rengett a föld a robbanásoktól, öngyilkos lett. A férfi fia próbált felnevelni és vigyázni rám, holott csak pár évvel idősebb nálam. Ezidáig végig egymásra voltunk hagyatva. Most azonban hátra kellett hagynom őt. Nem akartam, hogy tudja, hová küldtek.

- Ez nemes tett. – nézett rám Taishi. Fiatal, édes arca volt. Nem olyan fiúnak festett, aki katonaként nőtt fel. – És most mihez kezdünk? – nézett le az alattunk háborgó Hanra, én pedig vállat vontam.

- Megpróbáljuk túlélni a mérgező zónákat. – vizsgáltam meg egy a hídról félig lelógó repülőgép roncsot. Csak egy kicsi vadászgép volt, innen mégis hatalmasnak festett.

Nem volt olyan hosszú a híd, mint amilyennek éreztük. Elvégre csak két városrészt összekötő híd volt, mégis olyan sokáig gyalogoltunk a nedves ködben, hogy már ruhánk is magába itta a hideg párát. Taishi láthatóan fázott, így neki adtam Jongin pulóverét, ha nehéz szívvel is tettem és felvettem saját ruháim egyikét. Hálás kiskutyaszemekkel nézett rám a meleg ruháért cserébe és tudtam, helyes tett volt neki adni. – Semmire nem emlékszel az életedből? – kíváncsiskodtam óvatosan némi csend után, mikor már lefele ejtett az út lábaink alatt.

- Emlékszem a nevemre, a koromra és a nyelvre, amit beszélnem kell. Rémlik néhány arc, azt hiszem volt egy bátyám, mert őt rengetegszer látom. – sóhajtott halkan – De nem emlékszem semmi számottevő dologra, ami most talán segítene nekünk. – némi csalódást éreztem belül, amiért ilyen rövidre sikerült ez a párbeszéd, de nem hibáztathattam azért, hogy nem emlékszik. Ez neki jóval kellemetlenebb volt, mint nekem.

A híd túlfelén tanácstalanul torpantunk meg, én pedig előkotortam a térképet a táskámból a filctollal és tettem egy pöttyöt a híd lábához. Mindössze néhány lehetőség állt rendelkezésünkre első lépésként. A rakparton haladni, az előttünk lévő széles utat választani, ami egyenesen befelé vezetett a hídról, vagy egy mellékutcával próbálkozni. Óvatos ujjakkal megkerestem nyakamban a kendőm és orromra húztam, Taishi követte példám. A mérgező gáz ellen kevés volt, de az állandó szagtól megkímélt.

- Talán próbáljuk a legegyszerűbb módszert. – mutatott előre Taishi, én pedig egyet értettem vele. Reméltem, hogy a neheze beljebb vár ránk, nem rögtön az első három lépés után.

Figyeltem az utat, amin haladtunk, hogy mikor irányt váltunk, tudjam jelölni a térképen. Sokáig gyalogoltunk, próbálva követni a főutakat, néha pedig megálltunk, hogy berajzoljam, merre tartunk. A filc fekete nyoma élesen látszott a papíron, kissé elcsúfítva azt.

Az első robbanás délután rázta meg a várost, mikor befordultunk egy utcába. Megrettenve torpantunk meg, fülelve, várva. A második robbanás közelebb volt és láttam, ahogy felszakad a kiszemelt utca betonja, némi víz szökik fel majd csak por és törmelék marad, az utcára ráomló házak pedig járhatatlanná teszik az irányt. Hátrálva fordultunk vissza eddigi utunkra, ami hamarosan hurkot öltött saját magával és egy ismerős kereszteződésben nézelődtünk szimpatikus irány után.

Felváltva választottunk a kereszteződésekben, ügyelve rá, hogy ne válasszunk olyan utcát, ami visszafelé vezetne, de a sötétedéssel egyre nehezebben tájékozódtunk. Mikor pedig újabb fülsértő robbanások zártak el előlünk egy szélesebb utcát, behúzódtunk egy kapualjba egy már többször bejárt úton és letelepedtünk éjjelre. Itt egyetlen percig sem volt éjjel világítás, így szemeimmel a túlpart fényeit kerestem. Furcsa módon honvágy fogott el.

Felbontottunk egy-egy konzervet és elfeleztünk egy üveg vizet, mielőtt teljes csend borult volna ránk. Egy idő után Taishi egyre közelebb húzódott hozzám. Eleinte furcsálltam, de mikor kellően közel ért, éreztem, szegény vékony fiú vacog a vastag pulóverben is. Hagytam, hogy egészen hozzám bújjon és eggyel feljebbi lépcsőre ülve egész kényelmesen magamhoz tudtam ölelni a didergő fiút. – Mao, annyira fázom. – panaszolta ártatlan hangon, egészen hozzám bújva. Kezeimbe igyekeztem foglalni hideg ujjait és melengetni, majd magunkra terítettem a köntöst, amit Yutatól kaptam, hogy valamennyi hőt rajtunk tartson a dermesztően hideg éjszakában.

- Minden rendben lesz. – suttogtam halkan, minden energiám a fiú melegen tartására fektetve. Az sem érdekelt, hogy egy pillanatra sem mertem lehunyni a szemem éjjel, nehogy baja essen.

Hajnalban ónos eső kezdett szitálni az égből, lótusz ízű ónos eső. Próbáltam védeni Taishit a hideg cseppektől, hogy ne fázzon még jobban, valamennyit ugyanis sikerült aludnia éjjel, ennek pedig örültem. Reméltem, ha a nap felkel a lótusz és a háború füstjének örök felhője mögött, kellemesebb idő köszönt a földre kicsit.

***

Rendkívül hideg éjszaka köszöntött a városra, én pedig hozzászokva a sötéthez egy falnak dőltem és szorosabbra fogtam ruháim, a kapucnit pedig jobban fejembe húztam. Bár a sötét elrejtette előlem őket, tudtam hol dideregnek. Taishi használhatatlan volt. Úgy festett, memóriája örökre elveszett, így pedig egyetlen módszer maradt, a csendes őrködés. Nem akartam, hogy bajuk essen, de ostoba módon mindig kiváló érzékkel kanyarodtak a mérgező zónák irányába. De még nem segíthettem nekik. Vártam a jelre. A jelre, ami a tudtomra adja, készek vagyunk megtenni az utolsó lépést, ami talán az életünkbe kerül majd.

***

Este, mikor kinyitottam az ablakot, hogy a kabin levegője mozogjon kicsit, tekintetem a sötétbe boruló túlpartra tévedt. Ma többször is robbanások rázták meg a helyet. Még sosem tapasztaltam ilyesmit, mióta katonának álltam. A robbanások pedig nem egy helyen voltak. Legalábbis nem mind. Érdekelt volna, mi is zajlik ott. Ahogyan érdekelt, hol lehet éppen Mao. Mikor ér vissza és mikor ölelhetem magamhoz végre megint. Épphogy a karjaimban volt és el kellett engednem, ez pedig nem tetszett nekem. De tudtam, ha nehéz is volt a feladat, amit kapott, nem veszélyes, csak várnom kellett. De a türelem így, hogy valaki után ennyire vágytam, nem volt az erősségem, ezzel pedig magamat is megleptem.

Azonban a rosszra figyelmeztető szorító érzés egy pillanatra sem tűnt el a hasamból, mióta Mao kitette a lábát a közös kabinunk ajtaján.