Elgondolkodva vizsgáltam
a kezemben lévő térképet, majd felpillantottam Yutara. Azt akartam, hogy
elmagyarázza nekem, mégis hogyan lesz ez hasznukra.
- Ez a főút. Amin
igyekeztelek végigterelni benneteket. – válaszolta halkan. – Ezen fognak jönni.
Mi pedig megkerüljük őket a parton. Amint beljebb érnek és elkezdenek
kanyarogni az állítólagos mérgező zónák körül – mutatott a térképnek arra a
részére, ahol az útvonal folytonosan változott és hatalmasat került a
városrészben – lépéselőnyben leszünk.
- Amint átadtad a
térképet, el kell tűnnöd onnan. – mondta Momo halkan, tekintetét aggodalom
felhőzte. Mindössze huszonnégy óra telt el azóta, hogy megtudta az igazságot és
az értelmét annak, hogy egymásról nem tudva nőttünk fel, úgy festett, nem csak
megbékélt vele, de el is fogadta.
- Nem ismerem a
túlpartot. – ismerte be – De próbálj a hajóhoz közelben biztonságos pontot
találni! Szükségünk lesz rád. – aprót biccentettem, és ahogy néztem őket,
egyfajta bajtársias érzés öntött el. Még sosem dolgoztam csapatban senkivel, de
már magaménak éreztem az ő harcukat, nem csak azért, mert Yuta ravasz módon
tudta terelni a bosszúszomjam és a dühöm a megfelelő irányba.
- Ideje lesz indulnod. –
mondta a fiú, kinézve az üvegen, lassan világosodott odakint és már kibontakoztak
az utcák a homályban. Aprót biccentettem és lassan felálltam a kényelmes
fotelból. Némán tettük meg a lefelé vezető utat, csendben dobtam hátamra a
hátizsákom is, majd megszorítottam a ruhaujjamba rejtett tollat. Nem voltak
ostobák Yutaék, ahogyan én sem. Egy dologban biztos voltam attól a perctől
kezdve, hogy beavattak a tervbe, ha nem sikerülne elmenekülnöm, vagy meghalnék,
se zavarná őket.
Tekintetem az ebédlőből
kiszűrődő fényre vándorolt. Az már nem jutott el a folyosónak arra a részére,
ahol mi álltunk. Vidámság uralkodott a helyiségben annak ellenére, megtámadni
készültek a túlpartot, hosszú évek után ismét.
Momo elkapta a csuklóm,
mikor kiléptünk a hűvös, sötét utcára, tekintete kiismerhetetlen volt. Nem
tartottam tőle. Egy pillanatra Yutara lestem, de túl messze volt ahhoz és túl
sötét volt, hogy olvasni tudjak az arcáról. Megigazítottam hátamon a
fegyveremen, a táska kellemetlenül nyomta bele a hátamba. Tudtam, hogy kivették
belőle a töltényeket. Tudtam, hogy tulajdonképpen fegyvertelenül hagytak.
Ikertestvérem olyan hirtelen mozdult meg, hogy időm se volt realizálni, az
arcomba forróság mart. Riadtan kaptam oda a kezemet, ragacsos volt a vértől és
égett.
- Ne felejtsd el egy
pillanatra sem, hogy kinek az oldalán a helyed. – sziszegte a fülembe, majd
hátat fordítva nekem, belökte az ajtón a döbbent Yutat. Egy pillanatra bámultam
a semmibe, a fájdalom pedig lassan enyhült kissé, ahogy az agyam elég endorfint
tudott termelni. Remegő ujjaim lassan szorultak ökölbe és elkapva tekintetem az
épületről, orromra húztam a nyakamban nyugvó kendőm, lépteim pedig megnyújtva
indultam a híd felé. Tudtam, hogy látnak. Ha egy pillanatra is megtorpanok és a
térképükhöz érek, halott ember vagyok.
Hosszú lépteim egyre
gyorsultak, míg futásba nem váltottam. Egyre és egyre gyorsabban lépve, egyre
és egyre messzebb helyezve a lábaim. Felidéztem annak a napnak az emlékét,
mikor a kutyák elől futottam. Felidéztem a pontos érzését annak, mennyire fájt
a tüdőm, ahogy elérte maximális kapacitását a beáramló levegő egyetlen
pillanatra, mielőtt kifújtam volna. És addig hajtottam magam, míg el nem értem
újra ezt az érzést. A fejem könnyűvé vált, ujjaim tenyerembe vájtak, ahogy
szorításommal is igyekeztem kitartásra ösztönözni magam.
Előbb értem el a hidat,
mint a nap, és ahogy lábaim elkezdték kerülgetni a mély sebeket a földben, nem
lassítottam. Láttam, ahogy a katonák a part mentén fegyverekért kapnak, de nem
lőtt senki. Dühös könnyek gyűltek a szemembe, minden fájdalmam a felszínre
akartam hozni, arcomhoz kapva elmaszatoltam az izzadságot a vágásból szivárgó
vérrel és a könnyekkel. Az ájulás határán álltam a rohanástól, a tüdőm pedig
levegő után sikoltott. Fejem talán az előbbinél is könnyebb volt. Úgy
festettem, mint egy üldözött vad. Úgy festettem, mint aki elárulta az övéit.
Elértem a homokos partot
pár szívdobbanással később és hisztérikus nevetést kipréselve magamból földre
rogytam, beletúrtam a vizes homokba és előre ejtettem a fejem. Emberek gyűltek
körém. Hallottam lépteiket, kiáltásaikat, a koreai egy pillanatig sértette a
fülem, majd hozzászoktam és kényszerítettem magam, hogy ezen a nyelven
szólaljak meg.
Egész kis sereg kísért
fel a Marilynhez vezető úton, de megtorpantam az ajtó előtt és biccentettem
nekik, innen minden rendben lesz. Bizonytalannak tűntek, de végül szétszéledtek
és visszafelé indultak. Az ajtó helyett megkerültem a testet és a hajó oldalába
vágott kapun léptem be. D.O meglepetten nézett fel munkájából és feltolta
homlokára szemüvegét.
- Kuro… minden rendben? –
lépett egyet felém. Még mindig nehezen szedtem a levegőt, így csak nemet
intettem a fejemmel és levéve a hátamról a fegyvert, a kezébe nyomtam.
- Három perc. – mondtam
halkan, miközben hol a fegyverre, hol rám nézett. – A nevem pedig Mao. Ne
felejtsd el! – indultam el a felvezető lépcső felé és kettesével véve a fokokat
felrohantam a hajó testébe.
A lakó emeleten
megtorpantam és tekintetem arra az ajtóra szegeztem, ami mögött Jonginnak
kellett lennie. Egy pillanatig hezitáltam csak, mielőtt tovább indultam.
Valószínűleg ez volt az utolsó esélyem, hogy ebben az életben még lássam a
fiút. Egyszerre két oldalt igyekeztem cserben hagyni, nem volt az ostoba
tervben helye sérült tallboyoknak. Tallboyoknak.
Felrohantam az irányító
emeletre és kopogás nélkül, lihegve, a kilincsben megkapaszkodva estem be az
ajtón. A három férfiból kettő reflex szerűen felugrott és rám meredt.
- Hirai Mao! – szólalt
meg pár pillanatnyi döbbent csend után egy érces hang, jól leplezve a
meglepettséget, élve látnak. Becsuktam az ajtót és feléjük indultam. Kivettem a
táskából a térképet és kicsavarva kicsúsztattam ruhám ujjából a filcet.
- Ez nem az a térkép,
amit kaptam. Ők rajzolták be az útvonalat. – húztam végig a vörös filcet az
útvonalon egy pontig, majd eltértem tőle. – Az ott, egy mérgező zóna. Úgy
gondolták, a cél előtt fogják halálba vezényelni a partizánokat, biztonságban
maradva az épületükben. – karikáztam be a házat, ahol Momoék rejtőztek. Nem
mondtam el, hogy valójában az egész út egyenes odáig, de azt akartam, hogy
megtalálják a házat és abban a hitben, ott vannak a japánok, porig rombolják. –
Ez a biztonságos út hozzájuk. Csak ez. – suttogtam és eszelős tekintettel
néztem fel a férfi szemébe. Mind a térkép fölé hajoltak és bólogattak, ahogy
egyeztették egy másik térképpel a városrésről. Egyikük felemelt egy adóvevőt és
lassan rám nézve beszélni kezdett.
- Leo kérlek, gyere fel!
Visszatért Kuro a túlpartról. Azonnali támadást rendelek. – pont ahogy Momo
tervezte. Csak azzal nem számolt, hogy eljutnak majd a házhoz. Vállalni kell a
kockázatot a sikeres küldetéshez. Még az is hasznomra vált, hogy figyelmeztető
jelleggel megvágta az arcom. Innen a túlpart sikere Yutan múlt. Nekem csak el
kellett tűnnöm, míg ide nem érnek. Fejet hajtottam és kifelé indultam. – Várja meg
Theot az ajtó előtt. Ő fogja továbbítani a további információt. – gyanús volt,
hogy nem Suhot hívták. Gyanús volt, hogy senki sem ejtette ki a nevét. Még
egyszer fejet hajtottam és tekintetem megakadt egy listán. Rövid nevek hosszú
sora. Az enyém fölött ott virított Kai, a lista tetején pedig Suho neve
vörössel volt áthúzva. Nem kiemelve, áthúzva. Összerántottam kissé szemöldököm,
majd kifordultam a szobából.
Az említett Leo
hamarosan megérkezett, ronda, megégett arca volt, vissza kellett nyernem a
fintorom. Amikor becsukódott mögötte az iroda ajtaja, kilőttem. Bakancsom ugyan
általában nagy zajt csapott, de igyekeztem úgy lépni a fémlépcsőkön, hogy ne
legyen gyanúsan zajos, csupán valakinek sietős. Fekete villanásként hagytam
hátra a folyosókat, majd lerohantam D.O műhelyébe. D.O kissé gyanakodva nézett
rám, majd odanyújtotta a megtisztított, megtöltött fegyvert.
- Kyungsoo. – mondta halkan,
hamar megértettem, ahogyan én is, ő is elmondta nekem a valódi nevét.
- Mond meg Jonginnak,
hogy legyen óvatos. – mondtam halkan és ujjammal az asztal koszába írtam a Kai
nevet. Kyungsoo bólintott, majd kimutatott a kijáraton.
- Menj a sziklákig a
parton, onnan nyugatra a város felé van egy hajóműhely. Rálátni a Marilynre. –
mondta halkan, majd meglökte vállam, hogy mozgásra bírjon, én pedig vállamra
dobva a táskám és fegyverem elrohantam arra, amerre Kyungsoo mondta. Egyszer
sem néztem vissza.
***
Halk sóhajjal néztem a
lány lobogó fekete haja után, majd eltöröltem a porba írt Kait az asztalról és
a tallboyok lábaira néztem. Könnyen felismertem melyik volt az, amelyiket Kai
használta, igyekeztem finomítani az eszközön, hogy ne tegye tönkre a lábát. Nem
jártam olyan sikerrel, mint akartam. Tekintetem tovább vándorolt egy lábra, ami
most a hosszú oldalon feküdt. Az első volt, amit önállóan raktam össze. Feltűnő
lett volna, ha eggyel kevesebb van, így muszáj volt megépítenem egyet. Két
álmatlan éjszaka állt mögöttem miatta és tudtam, ma éjjel sem alszom. Már nem
volt rá alkalom. Kihúztam egy fiókot és kivettem belőle egy zöld lézer lámpát
és szorosan a hajó oldala mellett maradva leosontam egészen a vízig. Elvileg
innen nem láthattak engem a Marilynről. A megfelelő épületre emeltem a
tekintetem, miután szememre húztam a szemüveget és elláttam odáig, majd két
rövid villanással jeleztem, majd az alsó folyosóra osontam, ahol az elfogott
nők várták sorsukat és kinyitottam egy ajtót. Kerek szemekkel nézett rám az
apró lány. Kiseperte szeméből fekete haját és talpra állva bólintott.
- A nevem Kuro, igaz?
- Bizony. – bólintottam.
- Köszönöm. – mosolyodott
el halványan és felvette a ruhákat, amiket neki nyújtottam, majd felosont a
lakófolyosóra.
Innen a várakozás maradt.
***
Momo elzárkózott miután
Mao elment. Tudtam, ő maga is tudja, paranoiája megint túlzásra késztette és
mégis aggódtam. Momo okos lány volt, és szerettem őt, mintha édes testvérem
lett volna. Furdalt kissé a lelkiismeret, mikor elhelyeztem a robbanóanyagok
tömegét a szobámban, ami az egyik legközelebbi volt az ajtóhoz. Fájt a szívem,
amiért romba döntöm ezt az otthont, de ismertem Maot. Abban a pillanatban
láttam a szemében, hogy más tervei vannak, ahogy a kezébe adtuk a térképet,
amin az út átvezetett a mérgező zónán. Tudtam, hogy ide fogja vezetni őket,
hogy nagyobb bizalommal induljanak el. Elárul egy zónát és áldozatként fog
előttük állni, ők pedig azonnal indulnak. Hallottam, mikor Sana jelzett, hogy
megindult a mozgás a hajón. És láttam a két rövid zöld villanást. Mao elhagyta
a hajót, Joonmyun után, Kyungsoo pedig vár.
Innen nekünk is csak a
várakozás maradt. Meg kellett várnunk, hogy az egész csapat, amit küldenek, a
hídra lépjen.
***
A rendkívüli jelzés
valamikor kora reggel rohant végig a hajón, riadtan ültem fel, oldalamba pedig
fájdalom nyilallt, mégis kirohantam a folyosóra, ahogyan mindenki más. Leo,
akit Suho helyére jelöltek ki, egy listával a kezében lépett a folyosóra és
végignézett rajtunk.
- Azonnali támadást
rendeltünk el a túlpartra, a japán különítmény ellen. – húzta ki magát. Sokkal
ellenszenvesebb volt, mint Suho. – A felsorolt nevek velünk tartanak,
ellentmondás nincs. A sérültek kizárva. – lesett rám – És akik nincsenek a
listán, őrcsapatokat alkotnak. Számolnunk kell minden eshetőséggel. – a nevek
pedig elkezdődtek. Így már biztos volt, én maradok. – Kuro? – nézett fel Leo,
az ereimben pedig megfagyott a vér. Mao itt van? Végre hazaért? A remény
félelembe csapott át, amint tudatosult bennem, megint elviszik. Azonban a lány,
aki előrelépett, nem Mao volt. Csak Mao nevét viselte. Fájdalom éles foga
harapott a mellkasomba, ugyanis egyetlen lehetséges magyarázatot találtam arra,
mi oka lehet annak, más viseli a Kuro nevet. Visszaosontam a szobámba és
lerogyva az ágyra kezeimbe temettem arcom. Reméltem, hogy nem az történt, amire
gondolok.
- Nem lehet. – suttogtam tenyerembe,
igyekezve visszanyelni korainak ítélt könnyeim. Suho is eltűnt. Akár Maonak is
lehet köze ehhez az eltűnéshez. Talán együtt vannak valahol. Együtt… Ez a
gondolat talán kínzóbb volt, mint az, hogy Mao halott.
Idegesen álltam talpra,
egyik kezemben azzal, hogy a lány, aki a világomat jelentette, halott, a
másikban azzal, hogy elhagyott valaki mással az oldalán. Jobb híján D.O-hoz
indultam, hogy figyeljem őt munka közben. Mióta talpra állhattam két napja,
sokat voltam lent vele. Vittem neki enni, mikor étkezési idő volt és figyeltem,
mikor egyik reggel hunyorogva meredt a távolba majdnem fél óráig, majd nyugodt
arccal bólintott és bejött az esőáztatta partról.
Látva arcom D.O
összeráncolta szemöldökét addig a rövid pillanatig, míg fellesett rám a
munkájából.
- Valami rettenetesen
aggaszt téged. – mondta nyugodt hangon, mire megráztam a fejem. Dühösnek és
becsapottnak éreztem magam. Nem aggasztott semmi.
- Rendben vagyok. –
válaszoltam halkan és mellkasomon összefonva karom figyeltem mit csinál. Nem
tetszett, hogy észrevette, valami zavar.
Hamarosan leértek az útra
kész tallboyok és gyakorlott mozdulatokkal álltak fel gólyalábaikra, majd
bajtársiasan intve nekem elindultak kifelé. Vérszomjas öröm ült az arcukon,
amiért japánokat ölhetnek. Elborzasztott. – Eggyel kevesebb tallboy van. –
jegyeztem meg szétnézve, mikor a lépések és zajok a híd felé kezdtek távolodni.
D.O megdermedt kezei megálltak egy pillanatra, majd megfeszülő állkapoccsal
folytatta a munkát.
Eltelt tíz néma perc,
majd húsz, lassan közeledett a dél, de kinti idő nem mutatta semmi jelét a
változásnak. Kint mindig ugyanolyan volt. Nappal világos, éjjel sötét.
- Mao azt üzente, légy
óvatos. – mondta halkan, miközben egy fiókban kutatott, én pedig másodjára
dermedtem meg ma.
- Hogy mondod? – indultam
meg felé fenyegetően kissé, válaszok reményében.
- A régi hajóműhelyben
vár, innen három kilométerre. Mivel elment, adtam nekik egy másik Kurot. – vont
vállat flegmán.
- Mégis mire vár? –
indultam egyre dühösebben D.O után, aki valami okból a partra indult és
felvette szemüvegét, majd egy házra mutatott, amiből rövid, vörös fény villant.
- A japánokra. –
válaszolta tényszerűen, én pedig csak álltam mellette, bámulva az épületet. Nem
tudtam, mit érzek. Félek? Talán. De nem értettem. Nem tudtam semmit sem. És
attól féltem, talán soha többé nem látom Maot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése