I. Fekete lótusz

A világra sötét felhő nehezedett, mikor újabb háború rengette meg alapjaiban a földeket. A harc nem dúlt mindenhol. Volt, aki tanult korábbi hibáiból. A vén Európa a sötétbe bújt, elzárta magát és a túlélésre törekedett. Mások, mint Észak-Korea, azt a keveset élték fel, amijük volt kevéske területük híján, majd eltűntek a süllyesztőben. Akkor és most sem volt fogalmam róla, mi van még, amin fegyverekkel és nem aktatáskákkal lehet harcolni. Ők mindenesetre ezt látták megoldásnak. Így azok, mi, akik civilnek számítottak, pincékbe, erdőkbe, vidékre menekülve próbáltuk átvészelni az elnyúló heteket, hónapokat, éveket. Az élelem elfogyott, a szmog és a töméntelen füst pedig úgy festett, örökre eltakarta a szikrázó eget. Nem beszélve a mérgező növények folytonos felhasználásáról. Fekete és vörös lótusz füstje burkolta be a világot. A növényeket mindenhez felhasználták, amihez lehetett. Legyen az üzemanyag, drog, fizetőeszköz. Kegyetlen arcát fordította az emberek felé a világ és megmutatta a szenvedő föld, hogyan tudja súlytani a rajta élőket. A lótusz megmérgezte a talajt, az pedig terméketlenné vált, az élet utolsó szakaszába értünk. Elkezdtük felélni a földet Ázsia szerte.

Akkor fogalmam sem volt mi is játszódik le a világban. Mindössze tizenhárom éves voltam és emlékszem, egy fiú kezét szorongattam, anyám és egy idegen férfi pedig fáradt, aggódó, de boldognak festő mosollyal figyeltek minket. Az idő távlatából az a mosoly csak hamis volt, akkoriban azonban vakon hittem anyámnak, Kasuminak. A férfi így hívta, vagy kedvesemnek. Nekem pedig adott egy babát. Egy ronda babát, amit mégis imádtam. A fiú pedig mindig velem volt. Néha fintorgott rám, nem beszélt velem, máskor megkérdezte éhes vagyok-e, ha éppen nem zúgott a fülem egy, a közelben becsapódott bombától. Néha pedig adott nekem a saját ételadagjából is pár falatot.

Később azonban megváltozott minden.

Lihegve rohantam egy fal mögé és hevesen emelkedő mellkassal szorítottam neki a hátam a hideg kőnek. Igyekeztem visszanyelni a kitörő lihegést, de újra és újra kitört makacsul összezáródó ajkaim közül. Frufrum nedvesen tapadt a homlokomra néhány hosszabb tinccsel együtt, de nem emeltem fel kezem, hogy megigazítsam csapzott kinézetem, ujjaim elfehéredve szorultak a rifle-sniper markolatára és ravaszára. Felkészültem minden eshetőségre. Elszántan tartottam egy drága, láthatóan hosszú évek óta álló kúria felé. A fákat kivágták körülötte, hiába volt a külvárosi, más néven biztonsági övezet része. A kertet felváltották a lótusz ültetvények, bár a növények csak kókadoztak a beteg talajon.

Kilestem a kisebb fal mögül és végigjárattam tekintetem a mozdulatlan épületen. Nem mertem sokáig sem egy helyben maradni, sem figyelni. Tekintetem máris a következő pontot kereste, ameddig rohanhatok. A régi korok fenyőfái híján hosszú sprinteket kellett megtennem, míg felértem a házhoz. Ajkam harapdálva mértem fel következő célom, majd leguggolva hezitáltam még pár percig. Elengedtem fegyverem, míg a térdeimen nyugodott és megdörzsöltem hideg verítéktől nedves tenyereim. Szorosan markoltam rá ismét a kissé síkos fogásra és párat szusszanva végül választás híján, elkergetve aggályoskodó gondolataim, kilőttem. Fürgén, akár egy apró nyúl.

Szinte zihálva vetettem a hátam a következő kőrakásnak és egy pillanatra lehunyva szemem, megnyaltam sós, ragacsos ajkaim. Már folyton összetapadtak, ha lezártam ajkaim. Pedig muszáj volt. Otthon talán majd lesz némi víz, mielőtt ismét fekete, szurkos maszlag kezd a csapból ömleni. A fekete lótusz átka… Ismét kilestem a házra, a más oldalról történő megvilágításban pedig megcsillant egy fémcső az egyik ablakban.

- Meg vagy. – suttogtam izgatottan, inkább tátogtam, a zihálástól elment a hangom is. Megfájdult a torkom. Szinte remegő kézzel támasztottam meg a fegyvert a vállamon és nyelvem fürgén, idegesen végigfuttatva a sós ajkakon, összeszorítottam bal szemem, hogy a célzón át lássam a házat. Hirtelen közelről vizsgáltam a falakat, gyakorlott mozdulattal emeltem a csövet a megfelelő irányba és vártam a tökéletes pillanatra. Tudtam, ha lövök, azonnal tudják, melyik irányban lehetek. Rendkívüli sebességre volt szükségem. – Ne siess! Soha ne siesd el! – motyogtam az ismerős szavakat az emlékképekkel a fejemben. – De soha ne is várj túl sokáig! Mert elhibázo… most. – hadartam izgatottan, idegesen és meghúzva a ravaszt, meg sem vártam, hogy célt találok-e. Hallottam betörni az üveget, de a fegyvert fél kézbe fogva már rohantam előző búvóhelyem fele. Fegyverropogás, a töltények felpattantak körülöttem a murvával felszórt útról, mégsem értek utol. Mozgó célpontra szinte lehetetlen volt lőni. Nem volt megfelelő fegyverük. A lótusz elvett mindent, a gazdájuk pedig minden bizonnyal csak látszólag adott a biztonságára. Kár. Hosszan csúszva a murván, felhorzsoltam alkarom és felkarom alját is, valamint felcsúszó felsőm alatt rejlő érzékeny oldalam is. Még nem fájt, akkor sem, mikor a hátam egyre hevesebben zihálva vetettem a falnak. De tudtam, a fájdalom csak azt várja, hogy maga és az önsajnálat alá gyűrhessek szalmazsákomon. – Soha ne nézz hátra! Ezt már elkezdted Mao, be is kell fejezned. – biztattam magam hangtalan suttogással és még pár pillanatnyi feszült mozdulatlanság után hirtelen megfordulva alkarom a védelmem tetejére fektetve megemeltem a fegyver hosszú csövét és bal szemem lehunyva az ablakokra összpontosítottam. Úgyis kitört már szinte mind. Egy, kettő, három, hat, tizenegy… sorban elhullt minden konzervdoboz, nálam pedig csak a csúzli és a szakadt gumija maradt.

Percekkel később lihegve löktem hátam a kőfalnak és lihegve, némi hisztérikus kuncogással lecsúsztam a földre. Percek óta nem mozdult semmi sem, mégsem mertem egy mozdulatot se tenni ez idáig. Tudtam, alig telt el negyed óra, mióta a hátam ennek a kőnek vetettem, mégis óráknak tűnt. Fogalmam sem volt mi következzen most. Nem mertem bemenni. Célpontom hiába volt bent valahol az épület mélyén, biztonságban hét lakat alatt, nem volt bátorságom tovább menni. Töltényeim is fogytán voltak. De nem fordulhattam meg, míg nem végeztem.

Ahogyan ott szuszogtam a falrész takarásában, azon győzködve magam, be kell mennem, éreztem a szokásos pánik jeleit. Ahogy kivert a hideg veríték, émelyegni kezdtem, sőt úgy éreztem, menten bepisilek. Minden alkalommal ugyanaz a játék.

Végül némi ideges nyeldeklés után összeszorítottam ajkaim és talpra toltam magam, hátam a falnak nyomva. Hirtelen jött határozottsággal fordultam a mögöttem elterülő épület fele és igyekezve hangtalan lépni a ropogós murván bakancsommal, óvatoskodva lépegettem az épület felé. Nem mozdult semmi. A mozdulatlanság mégis pont olyan idegessé tett, mintha valaki járőrözött volna.

Hamarosan elértem az első holttestet az ajtó előtt, dermedten bámult a semmibe baseball sapkájának árnyékában. Bár a nap nem sütött, sejteni lehetett, süt, ugyanis kellemes, meleg idő volt. Nap már évek óta nem sütött.

Odabent pont olyan csend volt, mint kintről tűnt. Bakancsom lerúgva az ajtóban, zokniban indultam felfele emeleteken át. Szürke zoknim lyukán át mindig megvillant nagylábujjam rózsaszínje, az első pár alkalommal a frászt hozva rám. Az ablakok mentén üvegszilánkok halványan csillogó kupaca, a véres szilánkok közt pedig testek hevertek. Nők, férfiak egyaránt, bár az egyenruha és a napellenzős sapka szinte lehetetlenné tette a különbség tételt a nemek közt.

Néhány helyen megtorpantam tétovázni, de talpaim alatt ropogó szilánkokkal minduntalan tovább mentem. Hajtott az ölés utáni adrenalin és a kíváncsiság, még ha néha lankadtak is és ismét fel kellett pörgetnem magamban a gondolatot, ott vár rám valami. Jó, vagy rossz, egyértelmű volt. Itt nem várt rám semmi jó.

Hamarosan beszélgetés és lakkcipők kopogása ütötte meg a fülem, fegyverem hátamra dobva húzódtam be egy közeli ajtó mögé némi nézelődés után és a kulcslyukon át figyeltem, ahogy két szobalány siet el előttem, heves beszélgetésbe bonyolódva a lövöldözőkről, akik körbevehették a házat. Ha tudták volna, hogy egymagam vagyok. Egy velük korú vékony lány, méregdrága fegyverrel a hátán, ajtók mögé bujkálva előlük.

Csak akkor léptem ki a biztonságot jelentő, félreeső kis szobából, mikor a hangok teljesen elhaltak és tovább haladtam a folyosón. Nem lehettem már olyan messze, itt érintetlenek voltak az ablakok és semmi sem zavarta a csendet. A puha szőnyeg pedig elnyelte koszos, lyukas zoknim surrogását.

„Dr. Moon Jaehyun”

Ez állt cirkalmas betűkkel az iroda ajtaját díszítő réztáblácskán, amin már nyomott hagyott az idő és a lótuszfüst vasfoga. Egy ideig farkasszemet néztem a névvel, majd bólintottam. Jól emlékeztem erre a névre, bár a tenyeremről leizzadtam idegességemben. Nakamoto Yuta volt az, aki mindenben segített nekem, ahol, és amikor csak tudott, persze nem ingyen.  A ravasz fiú, bár jóindulatáról volt híres, ugyanúgy küzdött az életéért, mint én és a mostohabátyám. És még sok más fiatal és idős, férfi és nő. A japán fiú tegnap húzott magával egy félreeső sikátorba, hogy megsúgja nekem ezt a nevet, megígértetve velem, hogy mint mindig, hozok neki valami eladhatót, vagy pénzt. Yuta szívességekkel kereskedett, nem volt kenyere fegyverhez nyúlni, de tudtam jól, ott rejlik a bő pulóver alatt mindig egy kisebb, nagyobb önvédelmi eszköz, attól függően, eladta-e az előzőt.

Dr. Moon Jaehyun az egykori elit osztag ezredese volt, azé az elit osztagé, akikre fáradhatatlan vadásztam. Sokukat megölt a lótusz, vagy a háború, de azokkal, akiket én kerestem, jól tudtam, még nem találkoztam. Legalábbis ezt reméltem.

Némi mély levegővétellel történő fejkiürítés után határozottan nyomtam le a kilincset, az ajtó azonban nem engedett. Gyáva féreg. Dühösen meredtem a rézkilincsre, sok idő lett volna hullámcsattal feltörni a zárat. Nem futotta tolvajkulcsot vennem, az információk is sokat értek Yuta világában. Csővel felfele fordítva a fegyvert erősen vágtam rá vele a zárra, a kemény markolatnak hála pedig az öreg zár pár ütés után már csak lógott a helyén. Határozott mozdulattal rúgtam be az ajtót, bölcsen oldalra húzódva. Jól tettem, az ajtó kivágódása után azonnal számos lövés hangzott fel bentről. Számoltam őket, egy tölténye maradt. Kíváncsian lestem be a szobába, az ősz férfi az ablak előtt állt, a csövet torkához nyomva. Tekintete kitágult, orrcimpái pedig hevesen mozdultak, ahogyan zihált. Máris megizzadt a feszültségtől.

- Mit akar tőlem? Pénzt? Vigye csak, adok, amennyit csak bír. – hadarta egyet hátralépve. – Vagy a partizánok küldték? Minden fegyverem nekik adtam már.

- Magam vagyok. – hangom határozott volt, nem remegett meg egy pillanatra sem ennek az öreg, megkeseredett aktakukacnak a látványától. – Bizonyára emlékszik az egykori elit csapatára, Dr. Moon.

- Természetesen emlékszem mindannyijukra. Talán az apja volt köztük?

- Az apám egyszerű civil volt. – vágtam el a kezdődő magyarázkodást. – Csak az összes elit katonája nevét kérem, és békében főbe lőheti magát, ha még mindig ezt akarja. – láttam rajta az értetlenséget, és ahogy a csapdát keresi szavaim mögött, majd lassan az íróasztala felé lépegetett. Lerakta a fegyvert keze ügyéhez közel és tollat ragadott, majd hevesen körmölni kezdett a papírra. Összesen negyven nevet.

- Itt van mind. Mind a negyven. Sokan meghaltak már, de…

- Nem érdekel a magyarázkodás. – indultam felé és kihúztam a májfoltos ujjak közül a hófehér papírt, majd azzal a mozdulattal tarkón is vágtam a sniper kemény markolatával. Az asztalt lefejelve borult el. Nem tudtam túlélte-e, íróasztalának éles széle okozta sebéből máris mélyvörös vér itatta a szőnyegeket. A lapot gondosan meghajtva, farmermellényem felső zsebébe rejtettem és körbejárva a szobát kihúzgáltam a fiókokat, valami érték után kutatva Yutának és magamnak is.

Hamarosan egy nagy széfre akadtam az egyik szekrény mellett, az ajtóból nem lehetett rálátni. Mégis kihúztam a hullámcsatot a hajamból és a számzáras lakat hátulján lévő biztonsági zárba csúsztatva vékonyabbik felét, lassan mozgattam csuklóm és ujjaim, fülelve az idegőrlő csendben arra a bizonyos fémes kattanásra. Több időmbe telt feltörni a széfet, mint szétlőve a testőröket bejutni, de ügyes, apró ujjaim mégis sikeresen nyitották ki a nagy páncélajtót. Hihetetlen mennyiségű pénz hevert bent kötegekben. Belső zsebeimbe rejtettem annyit, amennyi nem volt feltűnő és gondosan visszazárva az ajtót, visszatűztem a hegyesre faragott végű csatot a hajamba. Utolsó pillantásom pedig a valószínűleg halott öregre vetve kirohantam a házból.

Lábam se érte a földet, mihamarabb vissza akartam érni a számomra biztonságot jelentő romvárosba. Ahol homokzsákok hevertek az utcán és töltények, robbanások nyomai tarkították a betont a leomlott házak közt. Ismeretlen utcákon kanyarogtam át, mintha csak tenyeremen száguldanék át. Nem ismertem a városnak ezt a felét, de tudtam, mind egyforma sémára épült. Ez a tudás pedig elvezetett romváros határára. Hosszú kilométereket tettem meg az aknamezőt jelző drótkerítés mentén, mire elértem a lakosok által használt kis csapást. Az egyetlen utat, amin gyalogszerrel el lehetett jutni a kis városrészbe. Átlépve a drótokat, előre szegeztem tekintetem és megindultam az aknák közt kanyargó, alaposan kitaposott csapáson. Lábnyomok százai koptatták simára a felbontott beton alatti földet, én pedig lehunyt szemmel is végigjártam volna mára.

Beérve a városrészre, arcomra húztam fekete kendőmet, hogy védjem szerveim a tömör füsttől. A kétféle lótusz kevert bűze így is bekúszott orromba, igyekeztem apró lélegzeteket venni fáradtságom ellenére.

Mindenfelé szakadt, eltakart arcú emberek nyüzsögtek, beszélgettek, vagy csak együtt lépkedtek. És mindenkinél ott volt a fegyvere. Mióta megalakultak a partizánok, akik kezükben tartották még a biztonsági negyedet is, mindenki félt és remélt. Féltünk egy támadástól, de bekerülni közéjük a legnagyobb megtiszteltetés volt, és egyben lehetetlen.

Yuta borzas haját messziről kiszúrtam, hiába húzódott a legsötétebb árnyékba és húzta össze magát a falnak dőlve. Sietős léptekkel haladtam felé. Mintha megérezte volna érkezésem, rám kapta fekete szemeit és összevonva szemöldökét nemet intett fejével. Fél szemöldököm felhúzva kérdeztem vissza, állával mögém biccentett. Két jól öltözött, egyenruhás alak lépkedett az utcákon, hátukon hosszú, villásvégű sokkolóval, oldalukon gépfegyverrel. Több emberhez léptek oda igazolni, átkutatni őket. Tehát ez volt a mai csapatokba verődve nyüzsgés oka. Tekintetem elkerekedett, részben a csodálattól, részben a félelemtől. Hihetetlen sok pénz volt nálam. Ezen a vidéken talán összesen nem volt ennyije az embereknek. Látva a félelem a fiú vékony ujjai a csuklómra fonódtak és magához vonva beosont velem egy félreeső résén az általa támasztott falnak.

- Jól vagy? Ugye nem sérültél meg? – tátogta szinte hangtalan, mire nemet intettem a fejemmel és elővéve a kötegek felét, odanyújtottam neki a lehető legtermészetesebb és legláthatatlanabb mozdulattal. Egy fürge intéssel elrejtette szakadt ruhái közt a kötegeket és apró csókot nyomott fejem tetejére. – A bátyád meg fog ölni.

- Ha kiadom a neved, csak téged. – rosszallóan ingatta meg a fejét és egy dohos függöny fele terelt, hogy áttuszkoljon a mögötte levő résen, ki egy teljesen más utcára. Még visszafordultam felé, de az öreg függöny vissza is lebbent. Fürge léptekkel indultam meg a hangtalan utcán, csak a fősor zaja szűrődött ide le, a kutatások miatti méltatlankodás.

Régi, horpadt fémajtón benyitva értem haza. A földön szalma hevert szanaszét, középen egy még fénytelen olajlámpa várta a sötétedést, két oldalán egy-egy szalmazsákkal és öreg, egérrágta takaróval. A nem messzi kis asztalnál vörös inges alak hajolt valami fölé, kíváncsian lépkedtem irányába. Fekete haja szemébe hullott, arca fintorából pedig erős koncentrálásra következtettem, így nem szólítottam meg. Fegyverem szalmazsákom alá rejtve mellé csúsztattam a pénzt is, csak két-három bankót hagytam magamnál. Már ezért is tetemes ebédet kaphatok majd valahol a városban, ahol volt még miből főzniük. Miközben kincseim dugdostam, kezem akaratlan is a legnagyobb szerzemény fele kúszott, farmerzsebemben azonban csak egy értéktelen, lyukas japán jelekkel díszített érmét találtam. Yuta máris rátette a kezét következő feladatunkra, mielőtt megkérhettem volna. Mindig tudtam én, hogy a  barátom.