II. Testvér

Hosszasan üldögéltem zsákomon, mire tudatosult bennem, bátyám nem fog semmiféle gesztust tenni felém, míg nem végez teendőivel, akármi volt is az. Így csak némán figyeltem őt. Nagy tenyere volt, férfias, mégis, vékony ujjai úgy, olyan fürgén mozogtak eres bőre alatt, mint egy pók lábai. Néhány fehéres heg néha megvillant a fényben, munka vagy harc közben szerezte őket, nem lehetett tudni. Én pedig sosem kérdeztem tőle ilyen felesleges dolgokat, nem szerette, ha fecsegtem, így a kedvéért évekkel ezelőtt leszoktam a fecsegésről. Évekkel ezelőtt, mikor fegyverrel a vállamon átléptem a városrész határán levő drótkerítést és figyeltem, ahogy az engem követő sovány korcs berohan az aknamezőre és az egyik bomba szanaszét tépi testét és szakadt bundáját. Egy ilyen világban egy állat csak felesleg volt, bátyám sokat mondogatta, mégis makacsul ragaszkodtam a kutyához. Akkor tanultam meg hallgatni a fiatal férfira és még makacsabbul szembe menni vele, ha kellett. Makacsabbul és némán. Mégis ahogy elnéztem őt, csak szeretet éreztem. Nap, mint nap lemondott a pár percnyi tiszta vízről értem, amúgy is sötét bőrét a kosz még sötétebbé tette. Emlékeztem, soha nem hasonlított semmiben sem az apjára, minden bizonnyal édesanyjára hasonlított. Bizonyára gyönyörű nő volt.

Végül úgy döntöttem, elmegyek enni. talán neki is tudok majd hozni valamit. Még nem tudtam és nem is döntöttem el, hozzak-e. Egy ideje nem beszéltünk egymással. Tudtam, hogy neheztel rám, amiért Yutaval időzök és kilógok a falak mögül. Néha úgy hittem irigykedik, elvégre ő minden napját az egyik őrtoronyba, vagy a gyakorlótéren töltötte, mindenkit felkészítve az esetleges ellenfelekre. Mégis, ha beszélgetéseink veszekedésbe torkolltak, haragon kívül semmi mást nem tükrözött arca. Úgy hittem gyűlöl engem. Nem csodáltam volna, szüleink miattam haltak meg.

Hosszú nap ért véget a pincében, anya mosolyogva nyújtotta kezét nekem. Kíváncsian néztem fel rá, de nem mondott semmit, hát tenyerébe csúsztattam apró kezem és követtem őt ki. Majd egy éve nem láttam akkor már a világot. Az pedig teljesen megváltozott emlékeimhez mérten. Anya mégis mosolyogva fordult a világ ezen, furcsa, koszos, sebhelyes arca felé. Boldogsága pedig felmelengette a szívem. Ahogy ott álltam mellette, kezét szorongatva, egyetlen mondat motoszkált a fejemben. Csak egy aprócska kérdés.

- Mi tette ezt? – mindenki azonnal felénk fordult körülöttünk. Az előmerészkedő emberek, az őket nyugtató egyenruhás alakok, akik valami olyasmit mondogattak, a háborúnak vége van, mind ránk meredtek. Megdermedt mögöttünk az a kedves férfi, akitől a kezemben levő babám kaptam, bátyám, mindenki csak meredt ránk. Anya fájdalomtól eltorzuló arccal nézett rám.

- Azt mondtad nem fog beszélni a kis taknyos. – hallottam meg a férfi hangját. Haragosan nézett rám. Nehezen értettem azt a fura nyelvet, amin ők beszélgettek és automatikusan használtam azt, amit én értettem. A haragos férfi megemelte kezét, tudtam, jól tudtam, hogy meg fog ütni. Összeszorítottam a szemem. Bőr találkozott bőrrel, a csattanás kegyetlen volt, de fájdalom nem ért. Egy vékony alak állt előttem, büszkén kihúzva magát apja előtt fájdalmai ellenére.

Addigra emberek gyűltek körénk és életemben először meghallottam azt a hangot. Ahogyan hatalmas fém lábak csapódtak a macskakő fényes, koszos tetejének. Két alak lépkedett felénk, alakjuk pedig a háztetőkig nyúlt. Fémtesten ülő fegyveres férfiak voltak, hegyes végű lábakkal, melyek durva, fülsértő hangon ütötték a betont. Ösztönösen tudtam, félnem kell tőlük. Ujjaim bátyám ujjait keresték és közéjük fontam őket. Erősen szorította meg kezem, de nem néztünk egymásra.

Az alakok felénk tartottak, hurok szorult anyám nyakára, sikoltva esett össze, a fémszörny mégis magával húzta a mocskos földön vergődő, fuldokló asszonyt. Arca előbb elsápadt, majd lilás vörös színt vett fel. A férfi kiabálva rohant utánuk, minket magunkra hagyva. Keze hozzáért az egyik fémlábhoz, az áram kék szikrája pedig hozzátapasztotta. Egyetlen lövés dördült az égre, a sokktól görcsben álló test pedig elvált a fémlábtól és összeesett. A magas alakok pedig elvonszolták anyukám a tér közepére, ő akkor is küzdött. Ujjait a hurok és nyaka köré fúrta, egyre sötétedő arca fájdalmat tükrözött, ahogyan rángatta az őt fojtó kötelet.

Aznap hagyták el ajkaimat az utolsó japán szavak: Haha wa watashi o nokoshite imasen!

De anya itt hagyott.

Soha nem szabadultam annak a napnak az emlékétől. Ha olyat készültem tenni, mellyel másnak árthatok, lelki szemeim előtt megjelent, ahogyan a férfi felfele húzza a kötelet, anyám fulladva, vergődve áll talpra, lábujjhegyre, majd hiába próbál a föld fele nyújtózni, lábai alatt elfogy a talaj, csigolyái pedig ropogva törnek el nyakában, minden más csonttal együtt. Kicsordul pár csepp vér a kötél alól, majd anya elhagy.

Leráztam magamról az emléket és kifele indultam a házból, hogy egyek valamit.

- Hova készülsz? – a mély hang azonnal megállított, kíváncsian néztem vissza bátyám széles hátára.

- Enni, borzalmasan éhes vagyok és van pár bankóm.

- Sokkal több van a matracod alatt. Jobban is elrejthetnéd. Vagy ne rendezgesd annyit! Nem vak vagyok, hanem dolgozom. – ajkam rágcsálva sütöttem le a szemem. – Kitől loptad?

- Mindenki lop, miért fontos neked kitől loptam? – leengedve a kezében tartott fémet felállt és felém fordulva törölte meg olajos kezeit. Tekintete komor volt, mint a haragos szuroktenger egy esős napon.

- Kitől loptad? – ismételte meg halkan.

- Az aknamezőn túlról. – mély sóhajjal túrt fekete tincsei közé és felém lépett. Fenyegetve éreztem magam ilyenkor.

- Hányszor mondtam, hogy ne járj ki? – ha akartam se tudtam volna megszámolni, így csak megrántottam a vállam. – Mao, ott nem tudunk megvédeni. – rázta meg fejét, de álltam tekintetét.

- Japán vagyok, itt rajtad kívül senki sem akar megvédeni. Emlékezz a szüleink miért haltak meg és hagyd, hogy a fejem után menjek! – fordultam el sietve tőle, de gyorsabb volt. Megtámaszkodott az ajtón és megfogta a csuklóm. A haragos sötétség most enyhült szemében.

- Amin nem változtathatsz, felejtsd el és ne okozz több fájdalmat annak, akin még segíthetsz! – kereste tekintetem, szomorúan meredtem rá. – Hoznál nekem is enni? – engedett el végül és visszalépett az asztalhoz. Sóhajtva néztem utána, szívem majdnem kiugrott a helyéről az elmúlt pár perc hatására. A félelem, a gyengédsége, amit évek óta nem láttam, sok volt hirtelen.

- Hozok. – motyogtam orrom alatt és kétségbeesetten feltépve az ajtót, kisiettem a szabadba, arcomra húzva a fekete kendőt.

Hegynek fel indultam el, sikátorokban kanyargó lépcsők során át, már a harmadik forduló után fáradtan kapkodtam a levegőt. A kevés étel és ital és a még több mozgás teljesen felőrölte energia készleteim. Izzadság csurgott le nyakamon és rejtőzött el pólóm alatt a dekoltázsomban, újabb cseppek pedig bő ujjú ingemnek hála hónaljamról szánkáztak le oldalamon. Kirázott tőle a hideg.

Pontosan kétezer-háromszáznegyven és fél fokkal később balra kanyarodtam el a lépcsősor tetején és megindultam a városnegyed szíve fele vezető leejtőn.

A piactér, mely évek óta csak egy tér volt, a szokásosnál néptelenebb volt. Néhány csoport sugdosott szélein, a házak árnyékaiba vonulva. A két férfi felbukkanása nagy zavart váltott ki, mindenki befele fordult ebben az amúgy is hátát mutató világban.

Zárt ajtók, golyó ütötte maszatos, mocskos üvegek, vasrácsok, leplakátolt falak mellett haladtam el, az éttermek, étkezdék cégérei pedig már alaposan megroncsolódtak. Évekkel ezelőtt bezárt mind, soha életemben nem is láttam nyitva őket. Ahogy pedig haladtam sorban a zárt kapuk előtt, ismerős étel illata ütötte meg orrom. Nem mertem mélyebbet szippantani az amúgy bűzös levegőből, mégis igyekeztem követni érzékeny szaglószervem.

Utam egy félreeső utca sarkáig tartott, a falnak dőlő alak dobozos rament és sojut kínált a világnak. Nem is tudtam mióta nem láttam ilyesmiket. Négy, öt éve?

- Nincs az a pénz, kislány, amiért meg tudnád ezeket venni magadnak. – vigyorodott el az alak vígan, bosszúsan szusszantam fel. Utáltam a kereskedőket.

- Ma folynak az ellenőrzések és mégis lopott étellel kereskedsz. Bátor, sőt mondhatni vakmerő tett. – nyúltam mellényem belső zsebébe és odanyújtottam az izgalmamban kissé rongyosabbra gyújt, egy órája még ropogós pénzt. A kereskedő szeme kapzsin villant meg és koszos szatyrot keresett elő egyik zsebéből, a gőzölgő vízzel felöntötte a tálkákat, majd rögzítve fedelüket, eltette nekem őket, azután ismét zacskót keresett és egy-egy üveg italt is elpakolt, majd vigyorogva nyújtotta át az árut nekem.

- Legyen szép napja, ifjú hölgy! – fintorogva biccentettem, míg ő hajlongani kezdett és undorodva tőle siettem el vissza a lépcsők felé.

Utam lefele sem keresztezte senki, kellemetlen is volt, meg nem is, A lenti utcánkhoz érve azonban megláttam a két egyenruhást lassan, beszélgetve baktatni rajta. Ha szedtem a lábam, eséllyel értem a szomszéd házhoz, melyben tudtommal az öreg, háborúban megsüketült, megvakult Jeon bácsi élt. Igyekeztem nem szaporázni lépteim, csak előre szegezett tekintettel haladtam a régi deszkaajtó felé. Ahogy végigsimítottam rajta, szálkák mentek a kezembe, de kisebb gondom is nagyobb volt most pár kis szálkánál. Betoltam az ajtót és befordultam egy szűk résen. Hallottam bentről valahonnan a ház mélyéről az öreg motyogását, a vörös lótusz füstje pedig toxikus mennyiségű volt idebent. Visszafojtva lélegzetem keresztül rohantam a lakáson és oldalsó ablakán kibújva megkapaszkodtam bedeszkázott ablakunk párkányán és felhúztam magam szabad kezemmel. Biztos talajt fogva a bádogolt párkányon, kezem most az öreg ereszen keresett biztos pontot, úgy festett meg tud tartani. Előbb a két szatyrot emeltem fel reményeim szerint hangtalan, majd másik kezem is használatba véve felhúzódzkodtam és elterültem a kátrány szagú fekete lapos tetőn. Addig üldögéltem odafent a ramenek és a sojuk társaságában, míg a férfiak fel nem adták a kopogást Jeon bácsi ajtaján és tovább nem álltak.

Macska ügyességgel ereszkedtem vissza a talajra és ellenőrizve ebédünk épségét, benyitottam fémajtónkon. Bátyám alakja még mindig ugyanott görnyedt az asztal fölé, céltudatosan léptem hozzá és kivettem a zacskóból mindent, elé pakolva. Kíváncsian járatta végig tekintetét az ételeken, majd rajtam.

- Évek óta nem láttam ilyet. – húzta halovány mosolyra ajkait, miközben szembe telepedtem vele és az asztal fiókjából pálcikát, kis poharat elővéve előbb kibontottam az italt. Érezni akartam végre az ízét. Követte példám és a két kis üvegpohár halk csilingeléssel találkozott egymással pillanatokon belül. Napok óta először mosolyogtunk össze az étel örömére és lehúzva az italt mohón kaptunk a finomság után. Percekig csak szürcsölés hallatszott a szobában, melyet otthonunknak hívtunk, miután a negyedbe jöttünk szüleink halálát követően.

- Hetekbe telik majd, mire megint ilyen szerencsénk lesz. – motyogtam hasam fogva a sok instant ramentől, ennyi éhezés után még ezt is soknak érezte gyomrom. És bántotta kissé a vízben érezhető fekete lótusz lassú mérge, de úgy festett az ital sokat segít ezen a gondomon.

- Sajnos igen. – mormolta, majd cetlit húzott elő ingzsebéből. – Aggódtam érted, így elfelejtettem odaadni ezt. – óvatosan vettem el a papírt finom ujjai közül, néhány szó állt rajta csak.

„Vacsora hétkor, ne késs!

                             XoXo H”

- Jössz te is? – emeltem fel tekintetem eltéve a fecnit, biccentett.

- Beszélnem kell az ezredessel. – húzta el száját arra gondolva, hogy egész este illemtudóan kell majd ülnie egy fényűző nappali kanapéján, ahelyett hogy itt aludhatna. Jól tudtam, hogy az alvást bánja. Jongin ugyanis imádott aludni, méghozzá mindennél jobban. Együtt érzőn szusszantam, mire halvány mosollyal nézett rám. – Tudom, hogy te jól szoktad érezni magadat. Hyuna kedves lány, téged pedig kifejezetten kedvel. Úgy gondolom felnéz rád azért, ahogyan élsz. – halvány mosoly bújt ajkaimra szavaitól és míg visszatért ahhoz, amit csinált, én elnyúltam a szalmazsákomon és hagytam elnehezedő pilláim egyre és egyre nehezebbé válni, majd végleg elaludtam.

Nem aludtam sokat, mindössze pár órát, Jongin ugyanis időben keltegetni kezdett. Mikor kellemes érintései nem hatottak, finoman megrázogatott, ez pedig hatásosabb módszernek bizonyult és lustán felnyitottam a szemem. Mellettem ült a zsákon, keze még vállamon pihent és engem figyelt. Lassan dörzsöltem meg fáradt szemeim és kíváncsian pislogtam rá még álmos tekintetemmel. Lusta mosolyra húzta száját. – Mégis mikor nőttél te meg így?

- Hogy?

- Olyan pici voltál még pár nappal ezelőtt, hogy könnyedén melléd feküdhettem. – mikro tudatosultak szavai, én is elmosolyodtam és felülve nagyot nyújtóztam.

- Te is gyorsan változtál és sokat. Megkeményített, hogy engem is nevelned kellett és megmaradnod a föld hátán egy ilyen tisztességtelen életben. – tekintetébe némi bánat költözött, majd ajkait homlokomhoz szorította. Sokáig nyugodtak ott, mintha most akarná pótolni az összes elmaradt csókot, amitől megfosztott azokon a napokon, mikor hallgattunk. Lehunytam szemem, míg így ültünk, szerettem a kis csókokat. Más volt Yutáé, amit mindig fejem tetejére kaptam, baráti, kedveskedő, és más Jonginé, amelyek homlokom, halántékom körül értek arcomhoz, mély, gondoskodó, tele szeretettel. Ők voltak a családom. A mogorva és a furcsa, rókára emlékeztető fiú, aki kedve szerint jött és ment, ravaszsága pedig túltett mindenen. Akárcsak üzleti érzéke. Jongin nem szeretett üzletelni Yutával, nem értette a fiú észjárást, sokszor szavait sem, ez pedig mindig megmosolyogtatott.

- Ideje lesz indulnunk. – suttogta homlokomra, mégsem mozdultunk, csak ültünk ott csendben, a másikhoz közel, élvezve az idegen melegét bőrünkön. – Tényleg ideje indulnunk. – sóhajtott fel végül és távolabb húzódva tőlem rám mosolygott. Most nem vágtázott szívem kedves, szeretett pillantásaitól, most biztonságban éreztem magam vele, pedig tekintete ugyanaz volt.

- Átöltözök és mehetünk. – biccentett, én pedig feltápászkodtam a zsákról és kinyitva az egyik öreg, fal menti faládát, kivettem egy bő ujjú fekete selyeminget, egy szűk bézs nadrágot és az inghez való fekete szalagot. Ott kezdtem öltözni, ahol voltam, kizárva tudatomból a figyelő tekintetek érzését. Ruhában is meztelennek éreztem magam az utcákon, és bár ablakainkon nem lehetett belátni a vastag mocsokrétegtől, mindig úgy éreztem, figyelnek. Kapkodva öltöztem át és kezdtem bíbelődni a szalaggal. Ujjak húzták ki enyéim közül a selymet, hagytam Jonginnak, hogy a segítségemre legyen. Ügyes, biztos kezekkel igazgatta meg mindenhol, hogy szépen simuljanak a rétegek és szorosra húzta, hogy tartson és karcsúbbnak fessen derekam. Anyáé volt még ez az ing, bár én elvesztem bő kivágásában és csak vézna mellkasom csontjait láttatta, nem dús kebleket, imádtam magamra ölteni. Belecsúsztatta helyettem a kövekkel kirakott, fecskét formázó tőrt két réteg kötés közé és megtámaszkodott derekamon, miközben a tükör fele fordított. – Köszönöm. – motyogtam kissé zavartan, magunkat figyelve. Ő jóképű fiatal férfi lett, én viszont kislány maradtam mellette. Kegyetlen volt a sors. Hajam magas copfba fogtam még, szeretettel fésülgetve végét, mely így is hátam verdeste, majd a fegyverét vállára dobó Jonginra lestem.

- Menjünk! – intett fejével, belelépve bakancsomba, fürgén termettem mellette és léptem ki a szabadba, azonnal számra húzva a fekete anyagot nyakamból.

Egymás mellett indultunk el az utcákon, az ismerős lépcsősor felé közeledve. Most azonban nem csupán kétezer lépcső várt rám, hanem mind a hétezer-kilencszázhetvenhárom fok, míg felértünk romváros őrtornyaihoz. 

I. Fekete lótusz

A világra sötét felhő nehezedett, mikor újabb háború rengette meg alapjaiban a földeket. A harc nem dúlt mindenhol. Volt, aki tanult korábbi hibáiból. A vén Európa a sötétbe bújt, elzárta magát és a túlélésre törekedett. Mások, mint Észak-Korea, azt a keveset élték fel, amijük volt kevéske területük híján, majd eltűntek a süllyesztőben. Akkor és most sem volt fogalmam róla, mi van még, amin fegyverekkel és nem aktatáskákkal lehet harcolni. Ők mindenesetre ezt látták megoldásnak. Így azok, mi, akik civilnek számítottak, pincékbe, erdőkbe, vidékre menekülve próbáltuk átvészelni az elnyúló heteket, hónapokat, éveket. Az élelem elfogyott, a szmog és a töméntelen füst pedig úgy festett, örökre eltakarta a szikrázó eget. Nem beszélve a mérgező növények folytonos felhasználásáról. Fekete és vörös lótusz füstje burkolta be a világot. A növényeket mindenhez felhasználták, amihez lehetett. Legyen az üzemanyag, drog, fizetőeszköz. Kegyetlen arcát fordította az emberek felé a világ és megmutatta a szenvedő föld, hogyan tudja súlytani a rajta élőket. A lótusz megmérgezte a talajt, az pedig terméketlenné vált, az élet utolsó szakaszába értünk. Elkezdtük felélni a földet Ázsia szerte.

Akkor fogalmam sem volt mi is játszódik le a világban. Mindössze tizenhárom éves voltam és emlékszem, egy fiú kezét szorongattam, anyám és egy idegen férfi pedig fáradt, aggódó, de boldognak festő mosollyal figyeltek minket. Az idő távlatából az a mosoly csak hamis volt, akkoriban azonban vakon hittem anyámnak, Kasuminak. A férfi így hívta, vagy kedvesemnek. Nekem pedig adott egy babát. Egy ronda babát, amit mégis imádtam. A fiú pedig mindig velem volt. Néha fintorgott rám, nem beszélt velem, máskor megkérdezte éhes vagyok-e, ha éppen nem zúgott a fülem egy, a közelben becsapódott bombától. Néha pedig adott nekem a saját ételadagjából is pár falatot.

Később azonban megváltozott minden.

Lihegve rohantam egy fal mögé és hevesen emelkedő mellkassal szorítottam neki a hátam a hideg kőnek. Igyekeztem visszanyelni a kitörő lihegést, de újra és újra kitört makacsul összezáródó ajkaim közül. Frufrum nedvesen tapadt a homlokomra néhány hosszabb tinccsel együtt, de nem emeltem fel kezem, hogy megigazítsam csapzott kinézetem, ujjaim elfehéredve szorultak a rifle-sniper markolatára és ravaszára. Felkészültem minden eshetőségre. Elszántan tartottam egy drága, láthatóan hosszú évek óta álló kúria felé. A fákat kivágták körülötte, hiába volt a külvárosi, más néven biztonsági övezet része. A kertet felváltották a lótusz ültetvények, bár a növények csak kókadoztak a beteg talajon.

Kilestem a kisebb fal mögül és végigjárattam tekintetem a mozdulatlan épületen. Nem mertem sokáig sem egy helyben maradni, sem figyelni. Tekintetem máris a következő pontot kereste, ameddig rohanhatok. A régi korok fenyőfái híján hosszú sprinteket kellett megtennem, míg felértem a házhoz. Ajkam harapdálva mértem fel következő célom, majd leguggolva hezitáltam még pár percig. Elengedtem fegyverem, míg a térdeimen nyugodott és megdörzsöltem hideg verítéktől nedves tenyereim. Szorosan markoltam rá ismét a kissé síkos fogásra és párat szusszanva végül választás híján, elkergetve aggályoskodó gondolataim, kilőttem. Fürgén, akár egy apró nyúl.

Szinte zihálva vetettem a hátam a következő kőrakásnak és egy pillanatra lehunyva szemem, megnyaltam sós, ragacsos ajkaim. Már folyton összetapadtak, ha lezártam ajkaim. Pedig muszáj volt. Otthon talán majd lesz némi víz, mielőtt ismét fekete, szurkos maszlag kezd a csapból ömleni. A fekete lótusz átka… Ismét kilestem a házra, a más oldalról történő megvilágításban pedig megcsillant egy fémcső az egyik ablakban.

- Meg vagy. – suttogtam izgatottan, inkább tátogtam, a zihálástól elment a hangom is. Megfájdult a torkom. Szinte remegő kézzel támasztottam meg a fegyvert a vállamon és nyelvem fürgén, idegesen végigfuttatva a sós ajkakon, összeszorítottam bal szemem, hogy a célzón át lássam a házat. Hirtelen közelről vizsgáltam a falakat, gyakorlott mozdulattal emeltem a csövet a megfelelő irányba és vártam a tökéletes pillanatra. Tudtam, ha lövök, azonnal tudják, melyik irányban lehetek. Rendkívüli sebességre volt szükségem. – Ne siess! Soha ne siesd el! – motyogtam az ismerős szavakat az emlékképekkel a fejemben. – De soha ne is várj túl sokáig! Mert elhibázo… most. – hadartam izgatottan, idegesen és meghúzva a ravaszt, meg sem vártam, hogy célt találok-e. Hallottam betörni az üveget, de a fegyvert fél kézbe fogva már rohantam előző búvóhelyem fele. Fegyverropogás, a töltények felpattantak körülöttem a murvával felszórt útról, mégsem értek utol. Mozgó célpontra szinte lehetetlen volt lőni. Nem volt megfelelő fegyverük. A lótusz elvett mindent, a gazdájuk pedig minden bizonnyal csak látszólag adott a biztonságára. Kár. Hosszan csúszva a murván, felhorzsoltam alkarom és felkarom alját is, valamint felcsúszó felsőm alatt rejlő érzékeny oldalam is. Még nem fájt, akkor sem, mikor a hátam egyre hevesebben zihálva vetettem a falnak. De tudtam, a fájdalom csak azt várja, hogy maga és az önsajnálat alá gyűrhessek szalmazsákomon. – Soha ne nézz hátra! Ezt már elkezdted Mao, be is kell fejezned. – biztattam magam hangtalan suttogással és még pár pillanatnyi feszült mozdulatlanság után hirtelen megfordulva alkarom a védelmem tetejére fektetve megemeltem a fegyver hosszú csövét és bal szemem lehunyva az ablakokra összpontosítottam. Úgyis kitört már szinte mind. Egy, kettő, három, hat, tizenegy… sorban elhullt minden konzervdoboz, nálam pedig csak a csúzli és a szakadt gumija maradt.

Percekkel később lihegve löktem hátam a kőfalnak és lihegve, némi hisztérikus kuncogással lecsúsztam a földre. Percek óta nem mozdult semmi sem, mégsem mertem egy mozdulatot se tenni ez idáig. Tudtam, alig telt el negyed óra, mióta a hátam ennek a kőnek vetettem, mégis óráknak tűnt. Fogalmam sem volt mi következzen most. Nem mertem bemenni. Célpontom hiába volt bent valahol az épület mélyén, biztonságban hét lakat alatt, nem volt bátorságom tovább menni. Töltényeim is fogytán voltak. De nem fordulhattam meg, míg nem végeztem.

Ahogyan ott szuszogtam a falrész takarásában, azon győzködve magam, be kell mennem, éreztem a szokásos pánik jeleit. Ahogy kivert a hideg veríték, émelyegni kezdtem, sőt úgy éreztem, menten bepisilek. Minden alkalommal ugyanaz a játék.

Végül némi ideges nyeldeklés után összeszorítottam ajkaim és talpra toltam magam, hátam a falnak nyomva. Hirtelen jött határozottsággal fordultam a mögöttem elterülő épület fele és igyekezve hangtalan lépni a ropogós murván bakancsommal, óvatoskodva lépegettem az épület felé. Nem mozdult semmi. A mozdulatlanság mégis pont olyan idegessé tett, mintha valaki járőrözött volna.

Hamarosan elértem az első holttestet az ajtó előtt, dermedten bámult a semmibe baseball sapkájának árnyékában. Bár a nap nem sütött, sejteni lehetett, süt, ugyanis kellemes, meleg idő volt. Nap már évek óta nem sütött.

Odabent pont olyan csend volt, mint kintről tűnt. Bakancsom lerúgva az ajtóban, zokniban indultam felfele emeleteken át. Szürke zoknim lyukán át mindig megvillant nagylábujjam rózsaszínje, az első pár alkalommal a frászt hozva rám. Az ablakok mentén üvegszilánkok halványan csillogó kupaca, a véres szilánkok közt pedig testek hevertek. Nők, férfiak egyaránt, bár az egyenruha és a napellenzős sapka szinte lehetetlenné tette a különbség tételt a nemek közt.

Néhány helyen megtorpantam tétovázni, de talpaim alatt ropogó szilánkokkal minduntalan tovább mentem. Hajtott az ölés utáni adrenalin és a kíváncsiság, még ha néha lankadtak is és ismét fel kellett pörgetnem magamban a gondolatot, ott vár rám valami. Jó, vagy rossz, egyértelmű volt. Itt nem várt rám semmi jó.

Hamarosan beszélgetés és lakkcipők kopogása ütötte meg a fülem, fegyverem hátamra dobva húzódtam be egy közeli ajtó mögé némi nézelődés után és a kulcslyukon át figyeltem, ahogy két szobalány siet el előttem, heves beszélgetésbe bonyolódva a lövöldözőkről, akik körbevehették a házat. Ha tudták volna, hogy egymagam vagyok. Egy velük korú vékony lány, méregdrága fegyverrel a hátán, ajtók mögé bujkálva előlük.

Csak akkor léptem ki a biztonságot jelentő, félreeső kis szobából, mikor a hangok teljesen elhaltak és tovább haladtam a folyosón. Nem lehettem már olyan messze, itt érintetlenek voltak az ablakok és semmi sem zavarta a csendet. A puha szőnyeg pedig elnyelte koszos, lyukas zoknim surrogását.

„Dr. Moon Jaehyun”

Ez állt cirkalmas betűkkel az iroda ajtaját díszítő réztáblácskán, amin már nyomott hagyott az idő és a lótuszfüst vasfoga. Egy ideig farkasszemet néztem a névvel, majd bólintottam. Jól emlékeztem erre a névre, bár a tenyeremről leizzadtam idegességemben. Nakamoto Yuta volt az, aki mindenben segített nekem, ahol, és amikor csak tudott, persze nem ingyen.  A ravasz fiú, bár jóindulatáról volt híres, ugyanúgy küzdött az életéért, mint én és a mostohabátyám. És még sok más fiatal és idős, férfi és nő. A japán fiú tegnap húzott magával egy félreeső sikátorba, hogy megsúgja nekem ezt a nevet, megígértetve velem, hogy mint mindig, hozok neki valami eladhatót, vagy pénzt. Yuta szívességekkel kereskedett, nem volt kenyere fegyverhez nyúlni, de tudtam jól, ott rejlik a bő pulóver alatt mindig egy kisebb, nagyobb önvédelmi eszköz, attól függően, eladta-e az előzőt.

Dr. Moon Jaehyun az egykori elit osztag ezredese volt, azé az elit osztagé, akikre fáradhatatlan vadásztam. Sokukat megölt a lótusz, vagy a háború, de azokkal, akiket én kerestem, jól tudtam, még nem találkoztam. Legalábbis ezt reméltem.

Némi mély levegővétellel történő fejkiürítés után határozottan nyomtam le a kilincset, az ajtó azonban nem engedett. Gyáva féreg. Dühösen meredtem a rézkilincsre, sok idő lett volna hullámcsattal feltörni a zárat. Nem futotta tolvajkulcsot vennem, az információk is sokat értek Yuta világában. Csővel felfele fordítva a fegyvert erősen vágtam rá vele a zárra, a kemény markolatnak hála pedig az öreg zár pár ütés után már csak lógott a helyén. Határozott mozdulattal rúgtam be az ajtót, bölcsen oldalra húzódva. Jól tettem, az ajtó kivágódása után azonnal számos lövés hangzott fel bentről. Számoltam őket, egy tölténye maradt. Kíváncsian lestem be a szobába, az ősz férfi az ablak előtt állt, a csövet torkához nyomva. Tekintete kitágult, orrcimpái pedig hevesen mozdultak, ahogyan zihált. Máris megizzadt a feszültségtől.

- Mit akar tőlem? Pénzt? Vigye csak, adok, amennyit csak bír. – hadarta egyet hátralépve. – Vagy a partizánok küldték? Minden fegyverem nekik adtam már.

- Magam vagyok. – hangom határozott volt, nem remegett meg egy pillanatra sem ennek az öreg, megkeseredett aktakukacnak a látványától. – Bizonyára emlékszik az egykori elit csapatára, Dr. Moon.

- Természetesen emlékszem mindannyijukra. Talán az apja volt köztük?

- Az apám egyszerű civil volt. – vágtam el a kezdődő magyarázkodást. – Csak az összes elit katonája nevét kérem, és békében főbe lőheti magát, ha még mindig ezt akarja. – láttam rajta az értetlenséget, és ahogy a csapdát keresi szavaim mögött, majd lassan az íróasztala felé lépegetett. Lerakta a fegyvert keze ügyéhez közel és tollat ragadott, majd hevesen körmölni kezdett a papírra. Összesen negyven nevet.

- Itt van mind. Mind a negyven. Sokan meghaltak már, de…

- Nem érdekel a magyarázkodás. – indultam felé és kihúztam a májfoltos ujjak közül a hófehér papírt, majd azzal a mozdulattal tarkón is vágtam a sniper kemény markolatával. Az asztalt lefejelve borult el. Nem tudtam túlélte-e, íróasztalának éles széle okozta sebéből máris mélyvörös vér itatta a szőnyegeket. A lapot gondosan meghajtva, farmermellényem felső zsebébe rejtettem és körbejárva a szobát kihúzgáltam a fiókokat, valami érték után kutatva Yutának és magamnak is.

Hamarosan egy nagy széfre akadtam az egyik szekrény mellett, az ajtóból nem lehetett rálátni. Mégis kihúztam a hullámcsatot a hajamból és a számzáras lakat hátulján lévő biztonsági zárba csúsztatva vékonyabbik felét, lassan mozgattam csuklóm és ujjaim, fülelve az idegőrlő csendben arra a bizonyos fémes kattanásra. Több időmbe telt feltörni a széfet, mint szétlőve a testőröket bejutni, de ügyes, apró ujjaim mégis sikeresen nyitották ki a nagy páncélajtót. Hihetetlen mennyiségű pénz hevert bent kötegekben. Belső zsebeimbe rejtettem annyit, amennyi nem volt feltűnő és gondosan visszazárva az ajtót, visszatűztem a hegyesre faragott végű csatot a hajamba. Utolsó pillantásom pedig a valószínűleg halott öregre vetve kirohantam a házból.

Lábam se érte a földet, mihamarabb vissza akartam érni a számomra biztonságot jelentő romvárosba. Ahol homokzsákok hevertek az utcán és töltények, robbanások nyomai tarkították a betont a leomlott házak közt. Ismeretlen utcákon kanyarogtam át, mintha csak tenyeremen száguldanék át. Nem ismertem a városnak ezt a felét, de tudtam, mind egyforma sémára épült. Ez a tudás pedig elvezetett romváros határára. Hosszú kilométereket tettem meg az aknamezőt jelző drótkerítés mentén, mire elértem a lakosok által használt kis csapást. Az egyetlen utat, amin gyalogszerrel el lehetett jutni a kis városrészbe. Átlépve a drótokat, előre szegeztem tekintetem és megindultam az aknák közt kanyargó, alaposan kitaposott csapáson. Lábnyomok százai koptatták simára a felbontott beton alatti földet, én pedig lehunyt szemmel is végigjártam volna mára.

Beérve a városrészre, arcomra húztam fekete kendőmet, hogy védjem szerveim a tömör füsttől. A kétféle lótusz kevert bűze így is bekúszott orromba, igyekeztem apró lélegzeteket venni fáradtságom ellenére.

Mindenfelé szakadt, eltakart arcú emberek nyüzsögtek, beszélgettek, vagy csak együtt lépkedtek. És mindenkinél ott volt a fegyvere. Mióta megalakultak a partizánok, akik kezükben tartották még a biztonsági negyedet is, mindenki félt és remélt. Féltünk egy támadástól, de bekerülni közéjük a legnagyobb megtiszteltetés volt, és egyben lehetetlen.

Yuta borzas haját messziről kiszúrtam, hiába húzódott a legsötétebb árnyékba és húzta össze magát a falnak dőlve. Sietős léptekkel haladtam felé. Mintha megérezte volna érkezésem, rám kapta fekete szemeit és összevonva szemöldökét nemet intett fejével. Fél szemöldököm felhúzva kérdeztem vissza, állával mögém biccentett. Két jól öltözött, egyenruhás alak lépkedett az utcákon, hátukon hosszú, villásvégű sokkolóval, oldalukon gépfegyverrel. Több emberhez léptek oda igazolni, átkutatni őket. Tehát ez volt a mai csapatokba verődve nyüzsgés oka. Tekintetem elkerekedett, részben a csodálattól, részben a félelemtől. Hihetetlen sok pénz volt nálam. Ezen a vidéken talán összesen nem volt ennyije az embereknek. Látva a félelem a fiú vékony ujjai a csuklómra fonódtak és magához vonva beosont velem egy félreeső résén az általa támasztott falnak.

- Jól vagy? Ugye nem sérültél meg? – tátogta szinte hangtalan, mire nemet intettem a fejemmel és elővéve a kötegek felét, odanyújtottam neki a lehető legtermészetesebb és legláthatatlanabb mozdulattal. Egy fürge intéssel elrejtette szakadt ruhái közt a kötegeket és apró csókot nyomott fejem tetejére. – A bátyád meg fog ölni.

- Ha kiadom a neved, csak téged. – rosszallóan ingatta meg a fejét és egy dohos függöny fele terelt, hogy áttuszkoljon a mögötte levő résen, ki egy teljesen más utcára. Még visszafordultam felé, de az öreg függöny vissza is lebbent. Fürge léptekkel indultam meg a hangtalan utcán, csak a fősor zaja szűrődött ide le, a kutatások miatti méltatlankodás.

Régi, horpadt fémajtón benyitva értem haza. A földön szalma hevert szanaszét, középen egy még fénytelen olajlámpa várta a sötétedést, két oldalán egy-egy szalmazsákkal és öreg, egérrágta takaróval. A nem messzi kis asztalnál vörös inges alak hajolt valami fölé, kíváncsian lépkedtem irányába. Fekete haja szemébe hullott, arca fintorából pedig erős koncentrálásra következtettem, így nem szólítottam meg. Fegyverem szalmazsákom alá rejtve mellé csúsztattam a pénzt is, csak két-három bankót hagytam magamnál. Már ezért is tetemes ebédet kaphatok majd valahol a városban, ahol volt még miből főzniük. Miközben kincseim dugdostam, kezem akaratlan is a legnagyobb szerzemény fele kúszott, farmerzsebemben azonban csak egy értéktelen, lyukas japán jelekkel díszített érmét találtam. Yuta máris rátette a kezét következő feladatunkra, mielőtt megkérhettem volna. Mindig tudtam én, hogy a  barátom.