IV. Kutyák

Napok teltek el semmittevéssel, miután megöltem azt a szerencsétlen politikust. Jongin nappal az őrségnél volt, néha láttam járőrözni a városfalon, néha fogalmam sem volt róla merre lehet éppen. Nőként és tiniként fiatal és gyenge voltam ahhoz, hogy beléphessek az őrségbe, pedig minden vágyam volt kiskacsaként bátyám sarkában rohanni.

A város népei közt töltöttem a napokat. Yuta nem jelentkezett, csak olykor intett nekem az utca túlfeléről, de el is tűnt, mire odajuthattam volna hozzá. Hyunat pedig csak engedéllyel látogathattam, hetente maximum egyszer. Így kötöttem ki romváros egy ismeretlen részén, mely a piactéren túl terült el. Romosabb, igénytelenebb és bűzösebb volt, mint az őrség negyede, ahol bátyámmal éltem. Nem hittem, hogy van hely, ami rosszabb állapotban van annál, de be kellett ismernem tévedésem. Valahonnan a közelből zene szólt, rossz minőségű, recsegő hangú, de zene volt. Kíváncsian, kezem buggyos nadrágom zsebébe rejtve tartottam arra. Ujjaim tőrömmel és a pár gyűrött wonnal játszottak, amit magammal hoztam matracom alól.

A zene egy alagsorból hangzott fel az utcára, a mocskos betonlépcső rozsdás vas ajtóhoz vezetett, mely félig nyitva állt. Fényt engedett ki a lejáróra, az ajtó felett pedig régi ledtábla hirdette a kocsmát és bordélyházat. Engedve az idegen iránti érdeklődésemnek, beléptem. Nem volt bent sok mocorgás. Néhány részeg alak aludt kupacban félreeső asztalokon, a pultot pedig egy lány törölgette. Kedves arcát vágás csúfította el, mocskos haját kontyban hordta, egyik keze pedig fémben végződött. Ráköpve a pultra fényesre súrolta a fekete olajos ronggyal.

- Segíthetek valamiben? – billentette oldalra a fejét, mikor felülve az egyik bárszékre, melynek hullott a bélése, látókörébe kerültem.

- Egy üveg sojut kérek! – bólintott és eltűnt a pult alatt, hogy elém téve az üveget, gyakorlott mozdulattal nyissa ki. Elé toltam a pénzt, meglepetten nézett fel rám, majd végig mért.

- Az őrség negyedéből jössz. – meghúzva az üveget, bólintottam. – Errefele évek óta nem látni papír wont. – simítgatta a pénzt és gondosan eltette. Iszogatásom közben lépteket hallottam, kíváncsian fordultam hátra, egy lány jött le az emeletről, ruháit igazgatva. Ábrázatából ítélve nem rég ébredt. – Rendben vagy? – hangzott fel a pultos kérdése, csak gunyoros mosollyal bólintott. Szép lány volt. Szép és nőies, női alakkal. Olyannal, amire titkon én is vágytam.

- Téged mi szél fújt ide? – ült le mellém, kézhez kapva egy üveg sört.

- Csak bolyongtam. – adtam csendes választ, éreztem magamon tekintetét.

- Szűz vagy még, igaz? – köhögve néztem rá, szemem könnybe lábadt az alkohol marásától. – Ezt igennek veszem. Hihetetlen sok pénzt kereshetnél itt. Az első tíz-húsz alkalommal könnyedén elhinnék, hogy szűz vagy. Hyuna vagyok.

- Mao. – motyogam üvegem bámulva, nevén töprengtem.

- Mao? – gondolkodott el ő is, majd összecsapta kezeit. – Ismerem a bátyád. – fülem tövéig elvörösödtem a szégyen és a zavar keverékétől. – Járt már errefele, édes, fiatal fiú. – úgy sejtettem ő az, aki tetszik Jonginnak. Természetesen ilyenekről nem sok szó esett köztünk, így nem tudtam biztosan. – Ha gondolod, dolgozz itt! Mindig szükség van új lányokra. – nem válaszoltam, csak biccentettem, kifejezve, meggondolom.

Az üveg hamarosan kiürült és mivel több kíváncsi örömlány bukkant fel, sőt, egy vézna, fiatal fiú is, jobbnak láttam kereket oldani. Bolyongtam még egy darabig a városban, majd az ismerős környék fele vetődtem.

- Úgy hallottam bordélyházban voltál. – karolta át vállam Yuta, a semmiből előkerülve.

- Csak kíváncsi voltam, semmi mást nem csináltam, csak megittam egy üveg sojut. – Yuta hazáig kísért, majd szorosabban magához ölelt és megpaskolta mellényem felső zsebét, jelezve, elrejtett benne valamit az észrevételem nélkül.

A fémajtó mögött Jongin alakja fogadott, matracán ülve egy rongyosra lapozgatott könyvet olvasott.

- Merre jártál? – nézett fel rám kíváncsian.

- Csak romvároson belül. – tekintete megkönnyebbülést sugárzott. – Gondolkodtam dolgokon…

- És..? – közben letelepedtem mellé becsukva a könyvet és tisztelettel bánva vele arrébb tettem.

- Tudom, hogy szükségünk lenne még pénzre. Dolgozhatnék. – tekintete továbbra is kíváncsian figyelt. – Voltam ma egy bárban és munkát ajánlottak…

- Hol a csapda, Mao?

- Örömlányként. – néztem fel arcára egy szalmaszál gyűrkészéséből, tisztán láthattam, ahogy minden vér kiszalad belőle, tekintete pedig elsötétül.

- Hogy… hogy gondoltad? – suttogta egy eddig számomra ismeretlen, beazonosíthatatlan hangnemben. – Honnan vetted, hogy beleegyeznék ilyesmibe?

- Nem kértem az engedélyed, csak megosztottam az információkat.

- Akkor sem engedem meg. – emelte fel hangját, összerezzentem, hideg ujjai pedig magukba zárták apró kezeim. – Ne tedd ezt velem, Mao! Ne várd el, hogy végignézzem, ahogy odadobod ennek a világnak azt, amid még igazán a tiéd!

- De szükségünk van pénzre. – akadékoskodtam tovább. Dühe, ami lángolt szemében ötletem hallatán, dacosságra ösztönzött.

- Megbánnád. Mao, még sosem voltál férfival… ne hidd, hogy őket ez érdekelni fogja.

- Honnan tudod, hogy nem voltam még férfival? – szegtem fel állam, mire tekintete ellágyult.

- Ismerlek. – suttogta gyöngéd hangon és egyik kezével eleresztve kezeim, megcirógatta arcom, tekintete pedig követte ujjai útját. – Kérlek, ne kelljen látnom, hogy bántanak és idegen férfiak aláznak meg valamit, valakit, aki ennyire sokat jelent nekem.

- És Hyuna?

- Hyuna?

- Kim Hyuna. – hangsúlyoztam ki a vezetéknevet, hangja pedig elakadt. – Ő ajánlott nekem munkát. Azt mondta, ha ügyes vagyok, olyan sikeres lehetek, mint ő. Nőnek érezhetem magam. Talán én is tetszhetnék valakinek, mint ő neked.

- Játszani akarsz egy férfi érzéseivel? – nevetett fel kissé gúnyosan, kissé keserűen. – Tudod, miért tetszik nekem? Mert elérhetetlen. Feladtam, hogy ebben a világban párt találjak, talán…

- Talán nekem is ezt kellene tennem? Ezt akartad mondani?

- Mao… - elhúzódtam tőle és megbántottan meredtem rá.

- Azt se tudom milyen szerelmesnek lenni, nem fogom feladni, mielőtt tudnám. – téptem ki kezem övéből és felpattanva kirántottam fegyverem matracom alól és hátamra dobtam.

- Mao… valami fontosat kell… - nem hallottam szavai végét, döngve csapódott be utánam, lábaim pedig keményen csapva a kockakövekhez, átviharzottam romvároson, kibújva a falba ütött titkos résen és kivéve az apróra hajtott ropogós papírt zsebemből, elolvastam a ráfirkantott neveket és címeket. Az első tallboy a sorban, vele fogom kezdeni. És sorban haladok.

***

Dühösen meredtem magam elé, mikor Mao elviharzott. Beszélnem kellett volna vele, valami nagyon fontos dologról. Azzal kellett volna kezdenem, nem a szerelemről papolással. Nem vagyok az apja, sem az anyja, még a bátyja sem. Csak egy mostoha. Mostoha. Ahogy ő is, én is makacsul hangoztattam a szót, még ha egészen kicsi korunk óta is együtt voltunk, együtt küzdöttünk. Neki mostanra a biztonságot jelentette ebben a beteg, perverz világban. Nekem nem tudom mit jelentett.

Elővettem a rongyos könyvből a levelet és újból elolvastam a sorokat. Ma este, ez volt az utolsó határidő. Mao pedig elment. Meg akartam kérdezni, beszélni akartam vele mit gondol erről. Merjem-e kockáztatni, hogy itt maradok vele.

Eldobtam a levelet és bakancsot húzva kirohantam a városba. Az őrség tagjaként jól ismerve minden zegét-zugát, könnyedén akadtam Nakamoto Yuta nyomára.

- Vigyázz rá, megértetted? – a japán fiú meglepetten pislogott rám. – Ne kérdezz, csak védd meg magától! – néztem mélyen szemébe, mielőtt magára hagytam volna. Talán nem a megfelelő emberre bíztam Mao épségét.

Otthon egy régi katonai hátizsákba pakoltam ruháim, öreg könyvem és minden ingóságom közül mindazt, ami kellett. Szégyelltem, de pár wont elemelve Mao lopott pénzéből, zsebre vágtam őket és a levelet gondosan összehajtva, utolsó pillantással búcsút vettem az otthontól.

Minduntalan vissza akartam fordulni. Maoval maradni, élni, ahogyan eddig. De ennek a hívásnak nem mondhattam nemet. Senki sem mondhatott neki nemet. Átbújtam a falba ütött lyukon és biztos léptekkel indultam meg az aknák közt kanyargó biztonságos ösvényen. Az ösvényen, melyet csak a romvárosból kijárók ismertek.

A városrészek határán pedig északnak indultam, elérve a Han partját, mely roncsokkal szemetelve tárult szemeim elé. A túlparton radioaktív zónák érték egymást, csak az élt ott túl, aki ismerte a zónák határai közt megbúvó, keskeny ösvényeket. Nem oda tartottam, hanem a partra, a hajóroncsok köz, melyeken hal és hullák bűzét felcsapva permetezett a szürke víz. A szürke ég a víz tükörképe is lehetett volna, idelent azonban a bűz elnyomta a lótusz édeskés, tömény, tüdőbe ülő füstjét. Szinte tisztának éreztem a levegőt, melyet csak a hideg pára súlya húzott le.

Az öreg, rozsdás anyahajó királynőként emelkedett ki apróbb, roncsoltabb társai közül, félig a partra futva, félig a vízbe lógva pihent hosszú útja után. „Marilyn” nevet hirdetett az oldala, melyen a kopott, vérszínű betűk szárai egyenként akkorák voltak, mint én magam. Ajkam beharapva mértem végig. Nem volt már választásaim közt a visszafordulás lehetősége. – Ne légy gyáva! – suttogtam párát lehelve a hideg levegőbe és hideg ujjbegyeim tenyeremnek szorítva, megindultam a vizes, kavicsos homokon az anyahajó emberként elképzelhetetlen méretű testéhez. Felfele haladva elmaradtak mellettem a háborús szemetek és egy dombról néztem szét. El lehetett látni már innen is egészen romvárosig.

Az egyik vasba vágott egyenetlen résen bedobtam a levelet, bentről pedig motoszkálás, kotorászás hangzott fel és mellettem döngve csapódott a földnek az egyik alkotóeleme a hajónak. Átható benzin- és halszag ömlött ki a testből.

- Ne bámészkodj, befele! – mordult rám a motoros szemüveget hordó fiú és intett fejével. Óvatosan lépve a vaslapra, besétáltam a hajótestbe, ő pedig megfogta a lapot és visszarántotta a helyére, fémes zajt keltve az egész folyosón. – Suho. – nyújtotta nekem olajos kezét, amit el is fogadtam.

- Jongin.

- Az igazi neved.

- Igen.

- Kai leszel. – mért végig hajára emelve a szemüveget, gumija halvány fekete kört hagyott szeme körül. – Nem tudhatja senki az igazi neved. Itt csak én tudom mindenkiét. – mutatott a folyosóra és a nyomomban indult meg. Kabinok nyitott ajtajai előtt haladtunk el, volt, ami sötéten állt, másokból sírás tört fel. – Fel a lépcsőn! – mutatott a rács alapú lépcsőre, engedelmesen ragadtam meg a sárga korlátot és felfele indultam. – Az alagsorral nem kell törődnöd, semmi keresnivalód nem lesz ott. Az első szinten lakunk, feljebb irodák, fegyvertárak, a konyha van. Oda csak hívásra megyünk. – tolt be a szűkebb folyosóra, egészen egy csukott kabin ajtajáig. – Egyelőre egyedül laksz majd, kevesen vagyunk mióta felderítők tűntek el a túlparton. Idővel megint megsokasodunk. Pakolj ki! Jövök érted én, vagy valaki más, ha kellesz. – túrt szürkés tincsei közé – Üdv a partizánok közt, Kai! – indult el vissza a folyosón. Sóhajtva nyitottam ki a kabinom ajtaját és belépve a sötétbe, feloltottam a hideg fényű villanyt. Ledobtam a táskám az ágyra és kinyitva a kis, kerek hajóablakot, kibámultam a folyóra.

- Milyen hülyeséget csináltál megint, Jongin? – suttogtam az egyre nagyobb sötétbe bámulva. Eltöprengtem rajta, milyen bajba sodorhatja most magát az én kis Maom. Hiányozni fogok-e neki, vagy haragudni fog-e, amiért eltűntem. Nem fogja többé senki korlátozni a szabadságát. Talán tényleg örömlánynak áll. A gondolatra elszorult a torkom. Egy nap megtalálja azt, akin kitölti a bosszúvágyát és akkor más kalandot kell keresnie. Felelőtlen lány.

***

Dühösen zakatoltam egy elhagyottabb városrész felé, nem volt gyakori arrafelé az átjárás, az emberek pedig bizalmatlanok voltak. Fekete kendőm erősen orromra szorítva, hajam lebontva óvtam magam a kíváncsi, gyanakvó tekintetek elől. A cím egészen mélyre kormányzott a városrészben, az esős nap miatt kevesen bukkantak fel, főként mezítlábas, igénytelen, büdös alakok. Szakállas hajléktalanok saját vizeletükben ázva. A Yuta által megadott cím egy gondozatlan, eldugott házat fedett fel. A kertben növő gyom benőtte, az kártevő növények közt pedig egykor ültetvényen növő fekete és vörös lótusz sorok bukkantak elő.

Az aljnövényzetbe húzódtam, miután ledöntöttem a korhadt fakerítést és fegyverem leemelve hátamról, lassú, hangtalan léptekkel haladtam a ház felé, elhajtva utamból a zöld, barna, fekete és vöröses szárakat. Undorodtam a gondolattól, hogy a lótuszhoz kell érnem, de nem kerülhettem el ezt. A csendben csak az eső szitálása és vérem dobolása hallatszott. Egy másik korban talán ez lett volna a legnyugodtabb pillanat, én azonban vadásztam. Annak állatias izgalma pedig elborította testemet.

Feljutottam a veranda rozoga lépcsőjére és szemmel tartva a kutyaólat, meg a bele vezető láncot, elosontam az ajtóhoz. Mozgás továbbra sem támadt. A falnak vetve hátam belöktem az ajtót és lélegzet visszafojtva vártam. Megindultak az első izzadságcseppek halántékomon, a hideg miatt folyó orrom pedig kézfejembe töröltem és behajoltam a büdös, dohos házba. Gyomrából egy öreg televízió sípolása és beszédhangja hallatszott, minden lépésem megfontolva haladtam a kopott szőnyegen. Félhomály volt bent és tudtam, hamarosan még sötétebb lesz az éjszaka közeledtével, hamar kellett végeznem a dolgommal, ha időben haza akartam érni. Jongin már így is elég okot fog látni rá, hogy megöljön.

A szegényes nappali közepén fotel állt, karfáján egy vézna kéz nyugodott, tetoválásokkal borítva. A TV fénye világította meg. A lótusz füstje pedig elviselhetetlen sűrűségű volt idebent, amitől vastag kendőm sem védett meg. A köhögést azonban visszanyeltem.

Elléptem a fotel mellett és a TV mellé állva szembenéztem a kopasz, táskás szemű, beteges férfival. Véreres szemeit lassan vezette fel rám, az ijedtség is alig csillogott az opálos íriszekben.

- Mi vagy te? – hörögte a füsttől szinte összeesett tüdővel. – Démon? – hallucinál a sok káros anyagtól. Állapítottam meg.

- Öltél japánokat? – felnevetett.

- Öltem hát, oni. És nem bántam meg. – tárta ki karjait komoly erőfeszítéssel. Nem pazaroltam rá golyót, a csövet keresztbe a torkának nyomtam és a támlának szorítottam. Levegő után kapkodott sípoló tüdejével.

- Most én öllek meg mindannyitokat, tallboy. Régieket, újakat, mind. – sziszegtem sápadó, majd liluló arcába és mikor tekintetében láttam, elszállt élete, leengedtem a fegyvert. Nem úgy festett bármi értékesre akadok itt, szétnéztem Yuta kedvéért és minden pénzt és ékszert, valamint fegyvert magammal vittem. Kiléptem a verandára, valami pedig bokámba mart. Egy vérszomjas, vézna pitbull kapott lábamba, szemei vérben forogtak. Az aljnövényből pedig további acsargás hangzott fel. Acélbetétes bakancsommal messzire rúgtam az ebet és futásnak eredtem. Követtek, tudtam. Ezek a kutyák már csak ölni akartak. Mégis voltak testőrei az öreg elitnek. Gyilkolásra képzett kutyák.

Most nem a pánik hajtott, mint minden megölt áldozat után. Ma este tényleg az életemért rohantam.

III. Sötét óra

Mire felértem az utolsó lépcsőfokon is, éreztem a nyomást megedződött tüdőmben. Jongin higgadtan gyalogolt mellettem, mintha semmilyen hatással nem lenne rá egyetlen lépcsőfok sem. Irigyeltem ezért. Nap mint nap megtette az utat, tudtam, ez az egyetlen oka, hogy ilyen könnyedén mozdul. És bár neki semmilyen akadályt nem jelentett fellépcsőzni a városon, végig mögöttem maradt, mintha tiszteletben tartaná, itt én vagyok az első számú vendég. Az ezredesnél töltött vacsoráknak ugyanis a legfőbb oka az volt, hogy lányának nem akadt más társasága, csak én. Nekem ez nem jelentett problémát. Ő volt az egyetlen ember a világomban, akit tényleg egy fiatal, gyönyörű nőnek láttam. Úgy képzeltem el régebben, bátyám egy nap feleségül veszi majd őt. Természetesen ez az elképzelés is téves volt. Jongin mást szeretett és volt olyan makacs, hogy nem vette észre milyen lehetőséget enged ki kezéből valamiért, valakiért, aki sosem lesz az övé. Az utóbbiban biztos voltam.

Illedelmesen kopogtam az ajtón, a vas elcsúszott és ráncokkal övezett, gyanakvó szempár mért végig minket. Bár hetente tiszteletünket tettük, az ajtó mögött megbúvó mogorva, púpos öreg még mindig nem bízott bennünk, így odanyújtottam a kis levelet, mint minden héten. Olyan hévvel csapta be a kukucskálót, hogy majdnem kárba veszett hirtelen visszarántott kezemről pár ujjperc. Haragosan meredtem az ajtót kitáró vénemberre, úgy tett, mintha nem venne észre. Elképzeltem, ahogy a homlokába vágom a derekam ölelő selyemszalag közti kis tőrt, hogy soha többet ne meredjen rám ilyen undorítóan. Gőggel, mégis, mint egy kiéhezett, vén korcs. Bátyám is észrevehette az öregember mohó pillantásait szemének májfoltos redői közül, mert fürgén mozdulva, fura kanyart véve lépett szorosan a nyomomba, a pillantás útját állva.

Tisztelve a ház szabályait, levetettem nehéz bakancsom és bár nem illet barátnőm számtalan csinos cipője mellé, odakerült a kopott, sáros darab. Itt váltak el útjaink, Jongint a dolgozószoba fele terelte egy lakáj, engem pedig egy ismerős lány vezetett egy eldugott szobáig. Az ajtó kitárult, bentről karok ragadtak meg és rántottak be. Ösztöneim egy pillanatra fellángoltak, de azonnal elnyomtam őket, tudva, biztonságban vagyok.

- Azt hittem sosem telik ez az egy hét. – mormolta egy kedves hang vállamba, majd eltartott magától és végigmért. – Megint fogytál. – morogta nemtetszésének kifejezésére még fejét is ingatva. – Így egy férfi sem fog észrevenni. – sosem szálltam vele vitába és nem próbáltam elmagyarázni, odakint senkit sem érdekelnek a kis flörtök, vagy a randevúzás, még üzleti célból sem. Mi ölünk. – Nézd meg, a ruhakivágás is felesleges. – haragosan szusszantam, ezt én is jól tudtam.

- Mégis mire mennék akkora mellekkel egy csatatéren? Csak útban lennének. – morogtam, mire felkuncogott és az ágyára húzott.

- Tudom, tudom. Mégis, olyan jó lenne látni, hogy egy férfi oldalán jössz ide.

- Ez már teljesült. – mosolyodtam el pimaszul. Pislogott párat, majd vállon csapott.

- A bátyád nem számít.

- Csak mostoha. – sóhajtottam fel. Oly sokszor hozzátettem, hogy inkább makacsságnak festett részemről, nem tagadásnak. Nem szerettem Jongint a bátyámként mutogatni. Amíg nem tudták, hogy az, biztonságot jelentett nekem minden férfival szemben. Hyuna természetesen csak flegmán legyintett szavaimra és máris fecsegett valamiről. Bár figyelmem sosem kötötte le annyira, mint hitte, arra jók voltak ezek az esték, hogy kellemes környezetben tölthessem el őket.

Órák teltek el, mire illedelmes kopogás hallgattatott el minket és Jongin jelent meg az ajtóban, ismerős kedveskedő mosolyával, melyet Hyuna viszonzott is.

- Ideje menni. – nézett rám lágyan, mire bólintottam. – Sokáig maradtunk, a sötét óra előtt le kéne érni. – mozdulataim szavai nyomán máris kapkodóvá váltak. Megöleltem Hyunát, majd megcsókoltam édes arcát és pillanatok alatt Jongin oldalán termettem. Bátyám biccentett és hátamra téve kezét, elterelt. Miközben a folyosókon kanyarogtunk, az egyetlen, ami néha megfordult tudatom határán, az keze volt. Ahogy tenyere alatt melegen simult hozzám a selyem anyag, azonban ahol nem érintett, csak hideget éreztem, víz puhaságú hideget.

Bakancsom bekötve egyenesedtem fel, Jongin pedig bólintott és pillantásra sem méltatva a perverz ajtónállót, emelt fővel távoztunk. Kint már sötét volt. Se hold, se csillagok.

- Mennyi időnk maradt? – lestem fel arra, amerre Jongin volt, a lámpák kevéssé világították meg.

- Úgy háromnegyed óra. De lefele futni is könnyebb, ha kicsúsznánk az időből. – komoran bólintottam. A legsötétebb óra volt Szöul töredékeinek legrosszabbik órája. Pontosabban két és fél órája. Éjféltől egészen fél háromig üres sötétbe borult minden. Az áramellátó központok leálltak, hogy a túlmelegedés nehogy robbanást okozzon, és míg az energia megmentése miatt némaság, hihetetlen némaság és sötét uralta a környéket, az emberek rettegtek. Két és fél óra alatt bárki meghalhatott, bárkit kifoszthattak, megerőszakolhattak. Személy szerint ettől rettegtem leginkább nagyjából négy-öt hónapja. Akkor ütötte fel a városrészben a fejét a bűnözés ezen szakága ismét. Egyetlen bordélyház üzemelt csak kilométereken belül és mellette számos nő árulta a testét magánüzletben, csak ismerni kellett őket. Mégis, mióta nem volt pénz, annyi se, mint eddig, a megszállott, sérült elméjű férfiaknak más mód kellett. Jongin és az őrség, vagyis az őrség szerint hárman voltak. De még nem akadtak a nyomukra. Gondolataimból bátyám érintése volt a megváltás. Biztatóan szorította meg vállam. – Itt vagyok. – mondta halkan, mire bólogattam párat.

- Tudom. – préseltem ki az aprócska szót, mire vállam szorító keze a másikra siklott és magához vonva lépkedett tovább lefele, a végtelennek tűnő lépcsősoron.

Szemem sarkából láttam a ruhák villanását, ahogy valaki sietett felénk. Egy pillanatra elöntött a pánik, szinte megfeszültem, gondolataim már az elrejtett tőr körül kalandoztak, mikor karok ragadtak meg és egy ölelés kitépett Jongin védelmező karolásából. – Nakamoto Yuta! – csattantam fel hangosan, nevetve ölelt magához. Bátyám furcsállva méregetett minket. Yuta jól tudta mennyire rám ijesztett, nevetése is erre engedett következtetni.

- Megyünk ma? – suttogását elnyelte a kevés zaj, ami még hallatszott az utcákon.

- Igen. – bólintottam és eltolva magamtól felnéztem izgatott arcára. Mint egy kisgyerek, fordult meg fejemben. Csak egy kisgyerek nem annak örült így, ha kirabolhatott valakit az éj leple alatt. Yutat ez hozta lázba. Mosolya szélesedett és végül elengedett, hogy olyan fürgén tűnjön el, ahogy érkezett. Ehhez kiválóan értett. Akkor eltűnni, mikor kérdéseimmel bombáztam volna, vagy szemrehányást tettem volna neki. És szem elé kerülni, mikor akart valamit, vagy számított valamire tőlem.

Jongin gyengéd erőszakkal húzott tovább lefele, mielőtt kifogytunk volna az időből. Azonban igaza volt, lefele én sem hátráltattam a haladást és gyorsan hagytunk hátra minden lépcsőfokot.

Odalent Jongin gondosan bezárta a fémajtót, tekintete pedig szigorúan mért végig. Tudtam, hogy meg akarja tiltani nekem a kijárást a sötét órában. Ha kellett, kész voltam veszekedni, mégis ridegen vonultam el mellette a ládámhoz és vastag, hosszú ujjú, fekete pamut felsőre cseréltem a selyem darabot. Olyan felsőre, ami második bőrként simult rám. Nem kínzott már a melltartó hiánya sem, sokkal kényelmesebb volt úgy járkálnom, hogy több réteg ruha fed. A bézs nadrágot is feketére cseréltem és belebújtam farmer mellényembe.

- Nem mehetsz el. – a hang higgadt volt, de tekintélyt parancsoló. Csak rálestem szemem sarkából. – Mao, veszélyes.

- Nem unod eljátszani minden este ugyanazt, Jongin? – mormoltam benyúlva szalmazsákom alá, de csak pénzt markoltam, fegyvert nem. – Hová tetted? – meredtem bátyámra fellobbanó haraggal. Továbbra is higgadtan figyelt. Rideg arccal, bár tekintetében megbújt némi szelídség, amelyet talán én váltottam ki.

- Nem hagyom, hogy veszélybe sodord magad! – hangja szigorúbb volt, mint máskor.

- Azzal sodorsz veszélybe, ha fegyvertelenül hagysz. Megdolgoztam érte és hatalmas kincs. Nincs jogod elvenni tőlem!

- Mao, fiatal vagy és meggondolatlan. Nem fogom hagyni, hogy a szeszélyeid irányítsanak.

- Nem érdekel, mit akarsz, én szabadon akarom járni az utam! – kiabáltam haragos könnyekkel a szememben.

- Már csak te maradtál nekem! – csattant fel hangosabban, mint vártam, mire összerezzentem. Azonnal megbánás suhant át az arcán, én azonban dacosan felszegtem állam.

- Akkor megyek fegyvertelen. Yuta úgy is hasznom veszi. – fordítottam hátat és az ajtóhoz rohantam, mielőtt megállíthatott volna.

- Mao! – kapta el karom és visszarántott. Kissé hirtelen ütődtem mellkasának, szokásos zavart félelmemmel meredtem fel szemeibe. Nem tudtam miért váltja ki ezt belőlem közelsége. Egy ideig kutatta tekintetem, majd ajkait összeszorítva felsóhajtott. – Vigyázz a tallboyokkal! – suttogta végül és a kezembe nyomta a fegyvert, leemelve egy magas polcról az ajtó felett, majd előre hajolva arcomnak nyomta ajkait, mielőtt utamra engedett volna. Eleresztettem egy hálás, izgatott vigyort és kirohantam a sötétbe, jól tudva Yuta hol fog várni rám.

Néma egyetértésben haladtunk egymás mellett a városfal felé, néha összeérő vállaink jelezték a másiknak párja jelenlétét, de semmi sem törte meg a csendet. Bizalommal követtem a csendes fiút útján, mintha nem vaksötétben ballagtunk volna a macskaköveken. Yuta könnyedén bújt ki a falba rombolt lyukon és hátranyújtotta kezét. Belékapaszkodva én is kimásztam és háta mögé tartott kezébe fonva ujjaim, követtem az aknamezőn át. Meg se fordult a fejemben a bizalmatlanság felé, annyiszor bizonyította már be rátermettségét és érdemelte ki bizalmam. Ő sosem hagyott cserben.

Nem a biztonsági negyed felé indultunk ma el, egy szegényesebb környezetre kormányzott, a politikai negyedbe. Nem tudtam mit keres magának itt Yuta, de nem öntöttem szavakba kíváncsiságom. Hangtalan loholtunk a hideg, fénytelen éjszakában, szorosan a falhoz lapulva, ahol még sötétebb volt az árnyékban. Minden sarkon feszült várakozás vette kezdetét, a távoli gépi hangok és fémes csapódásuk a kövekhez pedig felállította a szőrt a tarkómon. Nem reméltem, hogy nem látunk ma tallboyt, csak halljuk őket, mégis mindig bebeszéltem magamnak, ma este nem kell szemben állnom eggyel sem. Éjjellátóik és elektromos fegyvereik mindig idegességgel töltöttek el. Bár tudtam, odafent csak egy ember áll a furcsa fémgólyalábak végén, féltem tőlük. Rettegtem ezektől a szerzetektől anya halála óta. Sosem álltam még szemtől-szemben eggyel sem, de a gondolat elrettentő volt. Soha nem is akartam szembekerülni velük. Főleg, mikor tilosban jártam.

- Gyere! – szorította meg kezem Yuta és átosonva az úton, gondosan átlépte a síneket, bár ezekben az órákban nem rohant bennük áram. Egy elég feltűnő helyen állt meg, egy páncélajtó előtt és zsebeiben kezdett kotorászni. Idegesen topogtam háta mögött, a tallboyokat fülelve, közelednek-e.

Yuta az orra alatt halkan szitkozódva igyekezett feltörni a zárat, sejtelmem sem volt, ezt hogyan tervezte szurok sötétben, mégis, mire elöntött volna a pánik, hallottam, ahogyan kattan a zár, majd hamarosan kitárul az ajtó és egy otthon melege ömlik ki rajta. A fiú azonnal beterelt és becsukta maga után. Innen én vettem át az utat. Fegyverem éjjellátó csövén át figyelve a házat, levegőm visszafojtva osontam, a dolgozószobát keresve. Nem hallottam sok zajt, csak a tallboyok kinti lépteit és bent némi létezéssel járó zajt. Egy csap csepegését, fészkelődést a hálóból. Yuta menet közben elemelt pár eladhatónak vélt tárgyat és eszközt, nem foglalkoztam vele. Nekem a dolgozószobát kellett meglelnem.

Hamarosan rábukkantam a bükkfaajtóra és határozottan belöktem, meg ne nyikorduljon.

- Mit keresünk? – leheltem a fiú fülébe, mire elém állt és ment be elsőnek.

- Iratokat, egy megrendelőnek. Kim Jungil név alatt. Minden dokumentumot el kell vinnünk, ami a neve alatt áll. – nyitogatta a szekrényeket és húzgálta a fiókokat gyakorlott, gyors, néma mozdulatokkal. Fél kézzel segédkeztem neki, másik kezemben a fegyvert tartva és az ajtó rését fürkészve. Állandóan azt hallucináltam, a rés növekszik és valaki belép rajta, ettől pedig gyomrom kavics méretűvé szűkült. Egészen addig kínoztam így magam, míg az ajtó tényleg meg nem mozdult. Egy férfi állt a résben, fehér inge jelezte jelenlétét, fegyvert szegezett ránk.

- Kik maguk és mit akarnak? – szigorú hangjára Yuta is felé fordult, kezében nem kevés papírhalommal. – Válaszoljanak! Már riasztottam az őrséget, perceken belül körbe lesz véve a ház. Nincs menekvés. – szavai hallatán a kinti lépegetők hangjait kezdtem fülelni, valóban közeledtek, mire elöntötte testem az ismerős pánik sokszorosa. Egy trauma okozta félelem.

Meggondolatlan húztam meg a ravaszt, a puska pedig egy fémes hang kíséretében golyót eresztett a férfi mellkasába. Hallottam barátom rosszalló ciccenését, majd megragadta csuklóm és magával vonszolt. Előbb fel még több emeletet, majd belökött egy ajtót a ferde plafonon és bemászott a padlástérbe. Gondolkodás nélkül követtem.

Idefent hűvös volt és por, amely ellepte a tüdőm, de minden zajt visszanyelve másztam Yuta bokájába kapaszkodva.

Semmi nem mozdult és nem jelezte az időt, csak másztam a fiú nyomában, tudatlan. Fogalmam se volt róla mennyi ideje menetelünk így, merre tartunk. Sikerült bemesélnem magamnak, hogy ez egy végtelen út lesz, melyben igazából már halottak vagyunk a politikus drága, kopott szőnyegén, mikor levegő csapta meg arcom és hamarosan egy leszakadt házfal tárult elém. Eddig tartott hát utunk a padlástereken át. A sorházak egyetlen előnye ez volt. Odakint pedig égtek a fények. Elkezdődött egy újabb nap, mi pedig egy idegen negyedben rekedtünk.

Az éjszakai órára való tekintettel odakint még nem mozdult senki sem az utcákon, mégis nagyobb veszélyben éreztem magunkat, mint eddig, a koromsötétben. Pedig a tallboyok is a felfordulás körül járkáltak, nem olyan messze, de eléggé, hogy nyugalmunk lehessen.

Yuta kezem fogva, higgadtan vezetgetett az utcák hálóján és ugyanazt éreztem, mint tegnap. Nem ismertem ezt a helyet, felépítése mégis olyan volt, mint romvárosé. Nem tévedhettünk el, ha tudtuk merre visz az út.

Mindaddig gyászos csendben haladtunk, míg el nem fogytak mellőlünk a házak és elénk nem tárult a hatalmas, kietlen aknamező.

- Jól vagy? – fordult ekkor felém a kereskedő, kissé remegve biccentettem. Egyetlen okozója rosszullétemnek a férfi halála volt. Nem állt szándékomban megölni őt, elvégre nem ártott semmit nekem. Pedig ha nem öltem volna meg, mostanra agyon vágott volna az áram az egyik tallboy pálcájából mindkettőnket. Annak örültem, nem láttam, hogy meghalt, csak összeomló körvonalait a feketeségnek hála. – Menjünk! – biccentett biztatóan és előttem indult el az otthon felé.

Amint beléptem a régi vasajtón, Jongin székét felborítva rohant elém és vizsgált át alaposan. Arca fáradt volt, az olajlámpa égett, semmit sem aludt. Tüzetesen vizsgálta át minden porcikámat, összehúzott szemekkel törölte le a temérdek port az arcomról.

- Jól vagyok. – tettem kezem arcára, fáradtan hunyta le szemeit és simult tenyerembe. – Arcot mosok és alszunk. Feküdj le! – mormoltam gyengéden, elengedve és a kagylóhoz, meg a törött tükörhöz lépve bevizeztem az aktuális mosdórongyot és letöröltem arcom, ruháim levetve pedig hónaljamat is. Azután a nadrág következett és a hideg anyagot fehérneműm alá csúsztatva be is fejeztem a „fürdést.”

Nadrágom és tegnapi fehér vászoningem felvéve lépkedtem a matracokhoz, Jonginé az enyém mellett hevert, biztatóan mosolygott rám, bár volt némi félénkség mosolyában. Eszembe jutott a délután, mikor felidézte az együtt alvást. Örömmel heveredtem mellé és ismerős testéhez bújva hagytam, hogy rám terítse a durva pokrócot. Karjai szorosan, szeretettel öleltek és végre igazi biztonságot éreztem magam körül reggelig. A család biztonságát.

II. Testvér

Hosszasan üldögéltem zsákomon, mire tudatosult bennem, bátyám nem fog semmiféle gesztust tenni felém, míg nem végez teendőivel, akármi volt is az. Így csak némán figyeltem őt. Nagy tenyere volt, férfias, mégis, vékony ujjai úgy, olyan fürgén mozogtak eres bőre alatt, mint egy pók lábai. Néhány fehéres heg néha megvillant a fényben, munka vagy harc közben szerezte őket, nem lehetett tudni. Én pedig sosem kérdeztem tőle ilyen felesleges dolgokat, nem szerette, ha fecsegtem, így a kedvéért évekkel ezelőtt leszoktam a fecsegésről. Évekkel ezelőtt, mikor fegyverrel a vállamon átléptem a városrész határán levő drótkerítést és figyeltem, ahogy az engem követő sovány korcs berohan az aknamezőre és az egyik bomba szanaszét tépi testét és szakadt bundáját. Egy ilyen világban egy állat csak felesleg volt, bátyám sokat mondogatta, mégis makacsul ragaszkodtam a kutyához. Akkor tanultam meg hallgatni a fiatal férfira és még makacsabbul szembe menni vele, ha kellett. Makacsabbul és némán. Mégis ahogy elnéztem őt, csak szeretet éreztem. Nap, mint nap lemondott a pár percnyi tiszta vízről értem, amúgy is sötét bőrét a kosz még sötétebbé tette. Emlékeztem, soha nem hasonlított semmiben sem az apjára, minden bizonnyal édesanyjára hasonlított. Bizonyára gyönyörű nő volt.

Végül úgy döntöttem, elmegyek enni. talán neki is tudok majd hozni valamit. Még nem tudtam és nem is döntöttem el, hozzak-e. Egy ideje nem beszéltünk egymással. Tudtam, hogy neheztel rám, amiért Yutaval időzök és kilógok a falak mögül. Néha úgy hittem irigykedik, elvégre ő minden napját az egyik őrtoronyba, vagy a gyakorlótéren töltötte, mindenkit felkészítve az esetleges ellenfelekre. Mégis, ha beszélgetéseink veszekedésbe torkolltak, haragon kívül semmi mást nem tükrözött arca. Úgy hittem gyűlöl engem. Nem csodáltam volna, szüleink miattam haltak meg.

Hosszú nap ért véget a pincében, anya mosolyogva nyújtotta kezét nekem. Kíváncsian néztem fel rá, de nem mondott semmit, hát tenyerébe csúsztattam apró kezem és követtem őt ki. Majd egy éve nem láttam akkor már a világot. Az pedig teljesen megváltozott emlékeimhez mérten. Anya mégis mosolyogva fordult a világ ezen, furcsa, koszos, sebhelyes arca felé. Boldogsága pedig felmelengette a szívem. Ahogy ott álltam mellette, kezét szorongatva, egyetlen mondat motoszkált a fejemben. Csak egy aprócska kérdés.

- Mi tette ezt? – mindenki azonnal felénk fordult körülöttünk. Az előmerészkedő emberek, az őket nyugtató egyenruhás alakok, akik valami olyasmit mondogattak, a háborúnak vége van, mind ránk meredtek. Megdermedt mögöttünk az a kedves férfi, akitől a kezemben levő babám kaptam, bátyám, mindenki csak meredt ránk. Anya fájdalomtól eltorzuló arccal nézett rám.

- Azt mondtad nem fog beszélni a kis taknyos. – hallottam meg a férfi hangját. Haragosan nézett rám. Nehezen értettem azt a fura nyelvet, amin ők beszélgettek és automatikusan használtam azt, amit én értettem. A haragos férfi megemelte kezét, tudtam, jól tudtam, hogy meg fog ütni. Összeszorítottam a szemem. Bőr találkozott bőrrel, a csattanás kegyetlen volt, de fájdalom nem ért. Egy vékony alak állt előttem, büszkén kihúzva magát apja előtt fájdalmai ellenére.

Addigra emberek gyűltek körénk és életemben először meghallottam azt a hangot. Ahogyan hatalmas fém lábak csapódtak a macskakő fényes, koszos tetejének. Két alak lépkedett felénk, alakjuk pedig a háztetőkig nyúlt. Fémtesten ülő fegyveres férfiak voltak, hegyes végű lábakkal, melyek durva, fülsértő hangon ütötték a betont. Ösztönösen tudtam, félnem kell tőlük. Ujjaim bátyám ujjait keresték és közéjük fontam őket. Erősen szorította meg kezem, de nem néztünk egymásra.

Az alakok felénk tartottak, hurok szorult anyám nyakára, sikoltva esett össze, a fémszörny mégis magával húzta a mocskos földön vergődő, fuldokló asszonyt. Arca előbb elsápadt, majd lilás vörös színt vett fel. A férfi kiabálva rohant utánuk, minket magunkra hagyva. Keze hozzáért az egyik fémlábhoz, az áram kék szikrája pedig hozzátapasztotta. Egyetlen lövés dördült az égre, a sokktól görcsben álló test pedig elvált a fémlábtól és összeesett. A magas alakok pedig elvonszolták anyukám a tér közepére, ő akkor is küzdött. Ujjait a hurok és nyaka köré fúrta, egyre sötétedő arca fájdalmat tükrözött, ahogyan rángatta az őt fojtó kötelet.

Aznap hagyták el ajkaimat az utolsó japán szavak: Haha wa watashi o nokoshite imasen!

De anya itt hagyott.

Soha nem szabadultam annak a napnak az emlékétől. Ha olyat készültem tenni, mellyel másnak árthatok, lelki szemeim előtt megjelent, ahogyan a férfi felfele húzza a kötelet, anyám fulladva, vergődve áll talpra, lábujjhegyre, majd hiába próbál a föld fele nyújtózni, lábai alatt elfogy a talaj, csigolyái pedig ropogva törnek el nyakában, minden más csonttal együtt. Kicsordul pár csepp vér a kötél alól, majd anya elhagy.

Leráztam magamról az emléket és kifele indultam a házból, hogy egyek valamit.

- Hova készülsz? – a mély hang azonnal megállított, kíváncsian néztem vissza bátyám széles hátára.

- Enni, borzalmasan éhes vagyok és van pár bankóm.

- Sokkal több van a matracod alatt. Jobban is elrejthetnéd. Vagy ne rendezgesd annyit! Nem vak vagyok, hanem dolgozom. – ajkam rágcsálva sütöttem le a szemem. – Kitől loptad?

- Mindenki lop, miért fontos neked kitől loptam? – leengedve a kezében tartott fémet felállt és felém fordulva törölte meg olajos kezeit. Tekintete komor volt, mint a haragos szuroktenger egy esős napon.

- Kitől loptad? – ismételte meg halkan.

- Az aknamezőn túlról. – mély sóhajjal túrt fekete tincsei közé és felém lépett. Fenyegetve éreztem magam ilyenkor.

- Hányszor mondtam, hogy ne járj ki? – ha akartam se tudtam volna megszámolni, így csak megrántottam a vállam. – Mao, ott nem tudunk megvédeni. – rázta meg fejét, de álltam tekintetét.

- Japán vagyok, itt rajtad kívül senki sem akar megvédeni. Emlékezz a szüleink miért haltak meg és hagyd, hogy a fejem után menjek! – fordultam el sietve tőle, de gyorsabb volt. Megtámaszkodott az ajtón és megfogta a csuklóm. A haragos sötétség most enyhült szemében.

- Amin nem változtathatsz, felejtsd el és ne okozz több fájdalmat annak, akin még segíthetsz! – kereste tekintetem, szomorúan meredtem rá. – Hoznál nekem is enni? – engedett el végül és visszalépett az asztalhoz. Sóhajtva néztem utána, szívem majdnem kiugrott a helyéről az elmúlt pár perc hatására. A félelem, a gyengédsége, amit évek óta nem láttam, sok volt hirtelen.

- Hozok. – motyogtam orrom alatt és kétségbeesetten feltépve az ajtót, kisiettem a szabadba, arcomra húzva a fekete kendőt.

Hegynek fel indultam el, sikátorokban kanyargó lépcsők során át, már a harmadik forduló után fáradtan kapkodtam a levegőt. A kevés étel és ital és a még több mozgás teljesen felőrölte energia készleteim. Izzadság csurgott le nyakamon és rejtőzött el pólóm alatt a dekoltázsomban, újabb cseppek pedig bő ujjú ingemnek hála hónaljamról szánkáztak le oldalamon. Kirázott tőle a hideg.

Pontosan kétezer-háromszáznegyven és fél fokkal később balra kanyarodtam el a lépcsősor tetején és megindultam a városnegyed szíve fele vezető leejtőn.

A piactér, mely évek óta csak egy tér volt, a szokásosnál néptelenebb volt. Néhány csoport sugdosott szélein, a házak árnyékaiba vonulva. A két férfi felbukkanása nagy zavart váltott ki, mindenki befele fordult ebben az amúgy is hátát mutató világban.

Zárt ajtók, golyó ütötte maszatos, mocskos üvegek, vasrácsok, leplakátolt falak mellett haladtam el, az éttermek, étkezdék cégérei pedig már alaposan megroncsolódtak. Évekkel ezelőtt bezárt mind, soha életemben nem is láttam nyitva őket. Ahogy pedig haladtam sorban a zárt kapuk előtt, ismerős étel illata ütötte meg orrom. Nem mertem mélyebbet szippantani az amúgy bűzös levegőből, mégis igyekeztem követni érzékeny szaglószervem.

Utam egy félreeső utca sarkáig tartott, a falnak dőlő alak dobozos rament és sojut kínált a világnak. Nem is tudtam mióta nem láttam ilyesmiket. Négy, öt éve?

- Nincs az a pénz, kislány, amiért meg tudnád ezeket venni magadnak. – vigyorodott el az alak vígan, bosszúsan szusszantam fel. Utáltam a kereskedőket.

- Ma folynak az ellenőrzések és mégis lopott étellel kereskedsz. Bátor, sőt mondhatni vakmerő tett. – nyúltam mellényem belső zsebébe és odanyújtottam az izgalmamban kissé rongyosabbra gyújt, egy órája még ropogós pénzt. A kereskedő szeme kapzsin villant meg és koszos szatyrot keresett elő egyik zsebéből, a gőzölgő vízzel felöntötte a tálkákat, majd rögzítve fedelüket, eltette nekem őket, azután ismét zacskót keresett és egy-egy üveg italt is elpakolt, majd vigyorogva nyújtotta át az árut nekem.

- Legyen szép napja, ifjú hölgy! – fintorogva biccentettem, míg ő hajlongani kezdett és undorodva tőle siettem el vissza a lépcsők felé.

Utam lefele sem keresztezte senki, kellemetlen is volt, meg nem is, A lenti utcánkhoz érve azonban megláttam a két egyenruhást lassan, beszélgetve baktatni rajta. Ha szedtem a lábam, eséllyel értem a szomszéd házhoz, melyben tudtommal az öreg, háborúban megsüketült, megvakult Jeon bácsi élt. Igyekeztem nem szaporázni lépteim, csak előre szegezett tekintettel haladtam a régi deszkaajtó felé. Ahogy végigsimítottam rajta, szálkák mentek a kezembe, de kisebb gondom is nagyobb volt most pár kis szálkánál. Betoltam az ajtót és befordultam egy szűk résen. Hallottam bentről valahonnan a ház mélyéről az öreg motyogását, a vörös lótusz füstje pedig toxikus mennyiségű volt idebent. Visszafojtva lélegzetem keresztül rohantam a lakáson és oldalsó ablakán kibújva megkapaszkodtam bedeszkázott ablakunk párkányán és felhúztam magam szabad kezemmel. Biztos talajt fogva a bádogolt párkányon, kezem most az öreg ereszen keresett biztos pontot, úgy festett meg tud tartani. Előbb a két szatyrot emeltem fel reményeim szerint hangtalan, majd másik kezem is használatba véve felhúzódzkodtam és elterültem a kátrány szagú fekete lapos tetőn. Addig üldögéltem odafent a ramenek és a sojuk társaságában, míg a férfiak fel nem adták a kopogást Jeon bácsi ajtaján és tovább nem álltak.

Macska ügyességgel ereszkedtem vissza a talajra és ellenőrizve ebédünk épségét, benyitottam fémajtónkon. Bátyám alakja még mindig ugyanott görnyedt az asztal fölé, céltudatosan léptem hozzá és kivettem a zacskóból mindent, elé pakolva. Kíváncsian járatta végig tekintetét az ételeken, majd rajtam.

- Évek óta nem láttam ilyet. – húzta halovány mosolyra ajkait, miközben szembe telepedtem vele és az asztal fiókjából pálcikát, kis poharat elővéve előbb kibontottam az italt. Érezni akartam végre az ízét. Követte példám és a két kis üvegpohár halk csilingeléssel találkozott egymással pillanatokon belül. Napok óta először mosolyogtunk össze az étel örömére és lehúzva az italt mohón kaptunk a finomság után. Percekig csak szürcsölés hallatszott a szobában, melyet otthonunknak hívtunk, miután a negyedbe jöttünk szüleink halálát követően.

- Hetekbe telik majd, mire megint ilyen szerencsénk lesz. – motyogtam hasam fogva a sok instant ramentől, ennyi éhezés után még ezt is soknak érezte gyomrom. És bántotta kissé a vízben érezhető fekete lótusz lassú mérge, de úgy festett az ital sokat segít ezen a gondomon.

- Sajnos igen. – mormolta, majd cetlit húzott elő ingzsebéből. – Aggódtam érted, így elfelejtettem odaadni ezt. – óvatosan vettem el a papírt finom ujjai közül, néhány szó állt rajta csak.

„Vacsora hétkor, ne késs!

                             XoXo H”

- Jössz te is? – emeltem fel tekintetem eltéve a fecnit, biccentett.

- Beszélnem kell az ezredessel. – húzta el száját arra gondolva, hogy egész este illemtudóan kell majd ülnie egy fényűző nappali kanapéján, ahelyett hogy itt aludhatna. Jól tudtam, hogy az alvást bánja. Jongin ugyanis imádott aludni, méghozzá mindennél jobban. Együtt érzőn szusszantam, mire halvány mosollyal nézett rám. – Tudom, hogy te jól szoktad érezni magadat. Hyuna kedves lány, téged pedig kifejezetten kedvel. Úgy gondolom felnéz rád azért, ahogyan élsz. – halvány mosoly bújt ajkaimra szavaitól és míg visszatért ahhoz, amit csinált, én elnyúltam a szalmazsákomon és hagytam elnehezedő pilláim egyre és egyre nehezebbé válni, majd végleg elaludtam.

Nem aludtam sokat, mindössze pár órát, Jongin ugyanis időben keltegetni kezdett. Mikor kellemes érintései nem hatottak, finoman megrázogatott, ez pedig hatásosabb módszernek bizonyult és lustán felnyitottam a szemem. Mellettem ült a zsákon, keze még vállamon pihent és engem figyelt. Lassan dörzsöltem meg fáradt szemeim és kíváncsian pislogtam rá még álmos tekintetemmel. Lusta mosolyra húzta száját. – Mégis mikor nőttél te meg így?

- Hogy?

- Olyan pici voltál még pár nappal ezelőtt, hogy könnyedén melléd feküdhettem. – mikro tudatosultak szavai, én is elmosolyodtam és felülve nagyot nyújtóztam.

- Te is gyorsan változtál és sokat. Megkeményített, hogy engem is nevelned kellett és megmaradnod a föld hátán egy ilyen tisztességtelen életben. – tekintetébe némi bánat költözött, majd ajkait homlokomhoz szorította. Sokáig nyugodtak ott, mintha most akarná pótolni az összes elmaradt csókot, amitől megfosztott azokon a napokon, mikor hallgattunk. Lehunytam szemem, míg így ültünk, szerettem a kis csókokat. Más volt Yutáé, amit mindig fejem tetejére kaptam, baráti, kedveskedő, és más Jonginé, amelyek homlokom, halántékom körül értek arcomhoz, mély, gondoskodó, tele szeretettel. Ők voltak a családom. A mogorva és a furcsa, rókára emlékeztető fiú, aki kedve szerint jött és ment, ravaszsága pedig túltett mindenen. Akárcsak üzleti érzéke. Jongin nem szeretett üzletelni Yutával, nem értette a fiú észjárást, sokszor szavait sem, ez pedig mindig megmosolyogtatott.

- Ideje lesz indulnunk. – suttogta homlokomra, mégsem mozdultunk, csak ültünk ott csendben, a másikhoz közel, élvezve az idegen melegét bőrünkön. – Tényleg ideje indulnunk. – sóhajtott fel végül és távolabb húzódva tőlem rám mosolygott. Most nem vágtázott szívem kedves, szeretett pillantásaitól, most biztonságban éreztem magam vele, pedig tekintete ugyanaz volt.

- Átöltözök és mehetünk. – biccentett, én pedig feltápászkodtam a zsákról és kinyitva az egyik öreg, fal menti faládát, kivettem egy bő ujjú fekete selyeminget, egy szűk bézs nadrágot és az inghez való fekete szalagot. Ott kezdtem öltözni, ahol voltam, kizárva tudatomból a figyelő tekintetek érzését. Ruhában is meztelennek éreztem magam az utcákon, és bár ablakainkon nem lehetett belátni a vastag mocsokrétegtől, mindig úgy éreztem, figyelnek. Kapkodva öltöztem át és kezdtem bíbelődni a szalaggal. Ujjak húzták ki enyéim közül a selymet, hagytam Jonginnak, hogy a segítségemre legyen. Ügyes, biztos kezekkel igazgatta meg mindenhol, hogy szépen simuljanak a rétegek és szorosra húzta, hogy tartson és karcsúbbnak fessen derekam. Anyáé volt még ez az ing, bár én elvesztem bő kivágásában és csak vézna mellkasom csontjait láttatta, nem dús kebleket, imádtam magamra ölteni. Belecsúsztatta helyettem a kövekkel kirakott, fecskét formázó tőrt két réteg kötés közé és megtámaszkodott derekamon, miközben a tükör fele fordított. – Köszönöm. – motyogtam kissé zavartan, magunkat figyelve. Ő jóképű fiatal férfi lett, én viszont kislány maradtam mellette. Kegyetlen volt a sors. Hajam magas copfba fogtam még, szeretettel fésülgetve végét, mely így is hátam verdeste, majd a fegyverét vállára dobó Jonginra lestem.

- Menjünk! – intett fejével, belelépve bakancsomba, fürgén termettem mellette és léptem ki a szabadba, azonnal számra húzva a fekete anyagot nyakamból.

Egymás mellett indultunk el az utcákon, az ismerős lépcsősor felé közeledve. Most azonban nem csupán kétezer lépcső várt rám, hanem mind a hétezer-kilencszázhetvenhárom fok, míg felértünk romváros őrtornyaihoz.