XII. Oni

Kora reggel a hideg keltett fel. A hajnal szinte elviselhetetlenül hideg volt, még sosem tapasztaltam ilyesmit. Óvatosan ráztam meg Taishi vállait, hogy felkeltsem a hozzám gömbölyödő vézna fiút. Reméltem, hogy nem fázott meg nagyon az éjjel, vagy lázasodott be. Kissé könnytől csillogó szemekkel nézett fel rám, mikor végre kinyitotta a szemeit. Úgy láttam, nem lehet komoly baja.

- Jól vagy? – kérdeztem berekedve, mire megköszörülte torkát, majd inkább csak bólintott. Elővettem egy üveg vizet és felbontottam, majd belekortyoltam. Kellemetlenül hideg volt. – Óvatosan, nagyon hideg! – nyújtottam át neki, megfogadva a tanácsom, minden kortyot sokáig melengetett szájában, mielőtt visszaadta volna a félig kiürített üveget. Elpakoltam minden holmink és talpra állva mozogtam kicsit. A kihalt városrész így, a hajnali félhomályban még hátborzongatóbb volt.

- Szerinted mind meghaltak? – adott hangot a fiú a fejemben kerengő kérdésnek, mire megvontam a vállam.

- Talán. Az is lehet, hogy mind a túlpartra menekültek. – szusszantam fel. Rossz volt belegondolni, hogy akár mind meghaltak egy toxikus támadásban, vagy csak legyilkoltak minden a japán seregek. – Vagy talán a lótusz mérgezte halálra őket.

- Itt sokkal tisztább a levegő. – ellenkezett a fiú, amit muszáj volt beismernem. Mivel itt senki sem használta nap, mint az anyagot, még ha nem is számottevően, de érezhetően kevesebb volt a lótusz émelyítő füstje. Ránéztem társamra, majd párat bólogatva igazat adtam neki.

A tegnapi bolyongás azonban ott folytatódott, ahol félbemaradt. A levegő hidege napkelte után engedett, nem keveset, de az éjjel után épphogy kellemes volt. Újabb és újabb vastag filc utak jelentek meg a térképen, minden alkalommal magukba fordulva, hiába fordultunk eddig érintetlen területek felé. A robbanások, leomlások, csőtörések, amiken szennyvíz ömlött ki, minduntalan eltereltek minket bizonyos zónáktól. Egyet annyira körbejártunk, hogy biztosra vettem, lennie kell ott valaminek.

Sóhajtva rajzoltam be az újabb kerülőt a térképre, mikor megint a főúton kötöttünk ki, pár kilométerrel távolabb attól a ponttól, ahol az éjjel töltöttük.

- Miért üres ez az oldal? – kérdezte végül Taishi.

- Tele van toxikus zónákkal. – válaszoltam halkan. – Legalábbis ezt mondják az emberek.

- Ugye nem gondolod, hogy ezeket a zónákat kellene felderítenünk? – kérdésére megdermedtem és a térképről rámeredtem a fiúra. Ez a lehetőség még nem fordult meg a fejemben. Azonban most, hogy megfordult, sejtettem, ebbe a küldetésbe egyetlen hibával bele lehet halni.

***

Hallgattam, ahogy azt latolgatják, mi lehet a célja a partizánoknak azzal, hogy átküldték őket egy filccel meg egy térképpel, a toxikus mezőkkel övezett kihalt partoldalra, majd szemem forgatva vetettem hátra a fejem. Rettenetes, sőt elképzelhetetlen hátrány volt, hogy Taishi szó szerint semmire sem emlékezett. Még csak egy ismerős útvonal sem sejlett fel a fejében. Tudtam, hogy Maonak fogalma sem lehet róla, de nem hittem, hogy megpróbálni életben tartani őket, míg rá nem jönnek, mit keresnek, ennyire bonyolult feladat. Ha pedig utánuk kell mennem a partra, ahol rájuk látni, mielőtt beleszaladnak az ottani zónákba, halott ember vagyok. Fogyott az idő, akárcsak a türelmem.

***

Suho fáradt mosollyal nyitott be reggel a kötszerekkel és az étellel, úgy nézett ki, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt. Meg akartam kérdezni tőle, jól van-e, de még mindig nem bíztam benne. Még mindig éreztem egy fajta undort irányába.

- Nagyon jól néz ki. – vizsgálta a sebet, mikor leoldotta róla az elhasznált kötést. – Pár nap és mozoghatsz vele. – megkönnyebbülés volt a tudat ellenszenvem és gyomrom kellemetlen jelzése ellenére. Valami nem stimmelt. Fogalmam sem volt mi és biztos voltam benne, nem azért van, mert nem tudom milliméterre pontosan, Mao éppen hova rakja a lábait.  – Gondolod, hogy tudunk még tallboyként használni? – hangja halkabb volt, mint szokott, zaklatottabb, mint valaha hallottam, gyomrom szorítása pedig rándult egyet. Veszély.

- Mit nem mondasz el, Suho?

- Sok mindent nem mondok el. – vágta rá a választ rezzenéstelen arccal.

- Mit nem mondasz el, amit el kellene mondanod? – szuggeráltam arcát, de nem nézett a szemembe.

- Nem kell aggódnod az én gondjaim miatt, Jongin. – használta igazi nevem, amivel meglepett kissé. Még sosem használta, azt hittem el is felejtette.

Figyeltem, ahogy némán elsiet és biztossá vált, nem Maot fenyegeti veszély.

***

Sóhajtva rogytam le a betonút közepén egy újabb visszafordító után. Sehova sem vezetett ez az egész. A térképen már csak fekete vonalak látszottak, semmire sem jutottunk. Nem ért semmit ez a keresés, azt se tudtam mit kellene keresnem, egyszerűen ide küldtek meghalni.

- Mert japánok vagyunk, ugye? – néztem fel Taishi szemébe elkeseredetten, tekintete válaszul csak elfelhősödött, a válasz egyértelmű volt. Demonstráció, figyelmeztetés, akárminek nevezték, akármi volt a cél, nekünk csak meg kellett halni érte. Lehetőleg egy toxikus mezőn. Talán a japánok hagyták itt a mezőket, ezért jártunk így. – Sajnálom, hogy Suho velem küldött.

- Amint mondtam, inkább itt, mint ott, míg le nem jár az órám. – mosolyodott el halványan. Bűntudat keserű íze gyűlt a számba és töltötte meg a gyomrom. Akkor is sajnáltam. Taishi talán soha életében nem ölt meg egy koreait sem, de én igen. Nem keveset. Ártatlanokat is, akik csak otthonuk védték, mikor Yutanak loptam.

- Sajnálom Taishi. – tettem kezeimbe arcom, majd dühösen borzoltam lassan kibomló hajamba.

Tudatom határán hamarabb érzékeltem a harmadik személy jelenlétét, minthogy valaki átnyúlt volna a vállam felett és az eddig mellettem heverő filccel egy könnyed X-et tett egy eddig még bejáratlan terület közepére. Döbbent arccal kaptam hátra a fejem, biztosra véve, mindjárt elvágják a torkom és aztán valaki valahol jót nevet ezen, azonban ismerős szempárral találtam magam szembe. Hallottam, ahogy Taishi csuklik egyet döbbenetében. – Te… - nyögtem ki megcsukló hangon, észre se vettem, könnyedén húzott fel a földről.

- Nem bírtam tovább nézni… És őszintén, elég utcát robbantottunk már fel miattatok. – csak pislogtam párat.

- Robbantottunk?

- Igen. – mosolyodott el fáradtan, de vidáman.

- Mégis kik? Azok, akik tartoznak neked? Megzsaroltál valakiket?

- Az Onik. – válaszolt, mintha meg se hallotta volna kérdéseimet.

- Nem vagyok gyerek, hogy most meg…

- Az Oni egy szervezet. – nevetett halkan és kezét hátamra téve terelt minket tovább. – De ott könnyebb lesz elmagyarázni. – csak fejem forgatva próbáltam egyszerre, kérdőn, sürgetően és vádlón meredni Yutara, de ő előre nézve terelt maga előtt.

Őszintén gondolkodva fogalmam sem volt róla, bízhatok-e a fiúban, aki rendes körülmények közt is adott elég okot a kétkedésre, most pedig felbukkant a semmiből, megmondta mit keresünk és valamiféle ördögökről hadovált. Nem mertem megállni vitatkozni vele, mert égetett a kíváncsiság is, de a bizalmatlanság befészkelte magát a fejembe, még ha tudtam is, Yuta eddig sosem adott igazi okot kételyre. Hirtelen nem tudtam, ki ez az ember, akit egy ravasz kereskedőnek, tolvajnak hittem.

Az út Yuta vezetésével nem volt hosszú, nem kellett ugyanis folyamatosan zsákutcába futnunk. Hosszasan gyalogoltunk a főúton, majd pár egyre szűkülő mellékutca után egy téren lyukadtunk ki. A szemközti oldalra tartottunk, ahol egy kapualjban egy még működő kaputelefonba beírt egy hatjegyű kódot, de ujjai olyan gyorsan mozogtak, hogy egy számot sem tudtam megfigyelni.

Tartotta az ajtót, amíg beléptem, sarkamban Taishivel, aki úgy festett, mélyen gondolataiba merült. Csendes épületbe léptünk, egyáltalán nem hasonlított egy társasház belsejére, de meleg volt bent és kissé görcsös ujjaim máris kellemesen érezték magukat.

- Mégis mi ez a hely, Yuta? És az igazat akarom hallani. – néztem a fiúra szigorúan, mire aprót biccentett.

- Gyertek! – válaszolta lágyabb hangon, mint azt én a helyzettől vártam volna és folyosók, lépcsők hálójába terelt minket. – Lassan esteledik… - gondolkodott hangosan és közben befordult egy szárnyas ajtón. Nem győztem bámészkodni. Képek lógtak a falakon, amiken kisebb csapatok, vagy csak egy pár, esetleg csak egy ember volt látható.

- Yuta… - szóltam türelmetlenül, mire hátralesett.

- Azt mondtam elmondom, nem? Légy türelmes Mao! Még egy kicsit. – állt meg és végigsimított hajamon.

Nem sokkal később úgy festett, elértük a célt, mert Yuta kinyitott egy ajtót, bentről pedig arcok meredtek ránk. Fiatal arcok. Ledöbbenve néztem rájuk és ők is ránk. Hol engem, hol Taishit figyelték, majd valaki lassan felemelkedett az asztaltól, le sem véve a szemét a csendes fiúról.

- Taishi? – kérdezte óvatos hangon, mire új társam felkapta fejét és rámeredt. Úgy festett, felismerte az idegen fiú arcát, de azt is láttam, kétségbeesetten kutat a gondolatai közt, hogy kösse őt valahová.

- Taishi elvesztette az emlékeit. – mondta Yuta halkan, mielőtt én szólaltam volna fel az egyre kétségbeesettben festő fiú mellett.

- Tudom. – suttogta reményvesztetten a másik, vállai pedig megzuhantak. Megesett a szívem rajta, bár fogalmam sem volt, ki ő. A remény, ami egy pillanattal ezelőtt még szikrázott a szemében, teljesen eltűnt és ezt kegyetlen érzés volt látni. Azonban hamar túlléptem az eseten és szúrósan meredtem Yutara, hogy szavakat csaljak ki belőle. Halványan elmosolyodott pillantásom láttán és egy-egy székhez kísért bennünket, majd ő is leült.

- Mao… bemutatom neked az Onit. – kíváncsian néztem körbe, mindenki hol rám, hol Yutara nézett. – Az Oni egy japán szervezet, – folytatta Yuta nyugodt hangon – még a háború végleges lezárása előtt jött létre. Elsődleges célja a valódi béke kiharcolása volt egy fegyverszüneti egyezmény helyett. Diplomaták, békepártiak, katonák és egyszerű civilek mind a tagjai voltak. A legtöbben visszamentek Japánba mostanra. Így a fiatalok maradtak itt. Nem sok vizet zavarunk, a legtöbben a háború alatt születtünk így sosem jártunk Japánban. Kereskedésből élünk főként, legyen az információ, fegyver, lőszer, vagy ellátmány. Azonban a partizánok vezetői, háborús veteránok, akik…

- Tudom. – válaszoltam halkan – Láttam őket. – Yuta aprót biccentett, majd átlépett a leírás felett.

- Nem hajlandóak lépni a béke felé. A kezükben tartják Dél-Korea szívének martalékát és láthatod, nekik ennyi elég. – eszembe jutott az éjszaka, mikor lerombolták Romvárost. Senki sem ismerte a városrészbe vezető biztonságos utat, kivéve Romváros katonáit és pár civilt, mint Yuta, vagy én. Jongin mutatta meg nekik az utat. Gyomrom furcsa görcsbe rándult a hirtelen megvilágosodás hatására.

- Jongin volt… igaz? – Yuta csak egy pillanatig hagyott válasz nélkül, majd biccentett. Arcom láttán, azonban meg is szólalt.

- Nem volt választása.

- Tudom. – suttogtam lesütve szemem, mégis fájdalmat éreztem, Nem tudtam, kire haragszom, de dühös voltam. Valaki ellopta és elpusztította az otthonom.

- A túlpart veszélyes hely az Oni számára. – mondta Yuta halkan – Ezért élünk itt. Vadásznak ránk, próbálják megtudni hányan vagyunk, hogy hívnak minket, ezért volt Taishi fogoly. Abban a reményben, hogy visszatérnek emlékei. – tekintetem körbejárattam a kis társaságon. Több fiú volt. Egy barna hajú lány szótlanul meredt rám. Haja puha és ápolt volt, tisztán omlott a vállára, arca tiszta, csinos, el sem tudtam képzelni, én hogy festhetek hozzá képest kócos, szétbomló ébenfekete tincseimmel, maszatos, fáradt, lefogyott arcommal.

- Szóval ti… túléltek? – Taishi hangjára mindenki rámeredt, a fiatal fiú pedig elpirult, ahogy a tekintetek kereszttüzébe került.

- Egyelőre igen. – válaszolt Yuta halkan. – Viszont amíg a partizánok vezetői tartják kezükben Szöult, nem tudunk lépni a béke érdekében.

- Meg akarjátok őket ölni. – válaszoltam halkan – Ők pedig velünk kerestetnek titeket. – Yuta bólintott.

- Szükség van rád, Mao. – nézett a szemembe – Mind értünk a fegyverekhez, de az a tudás, az, amit te birtokolsz, elengedhetetlen. Szükség van rád, hogy véget vessünk a partizánok hatalmának és Dél-Korea is talpra állhasson, ahogyan Japán teszi.

- Yuta… ott van Jongin. – válaszoltam halk hangon és megráztam a fejem – Egyszer már meglőttem őt, többször még csak rá sem fogok gondolni, hogy megtegyem. – Yuta halványan elmosolyodott és nemet intett a fejével.

- Nem kérünk rá, hogy bántsd, akit szeretsz. Arra kérünk, hogy segíts megfosztani a partizánok rendszerének testét a három fejétől. – értettem. Azt a három vénembert kell megölni, senki mást. A többieknek Suho parancsolt. Mindenki Suhot követte. Ha ő nem ad parancsot rá, hogy védjék a Marylint, senki sem fogja védelmezni.

- Itt kell maradnom? – Yuta megrázta a fejét.

- Gyanús lenne. Amilyen hamar csak lehet, előállunk egy tervvel, ami használható lesz, neked pedig vissza kell menned, mintha elárultad volna az Onit a biztonságodért. – bólogattam párat, Yuta még mindig élesebb eszű volt, mint bárki, akit ismertem. – Ma éjjel nyugodtan alhatunk, itt nem fenyeget veszély, van minden, amire szükségetek lehet, holnapra pedig megérkezik a csapat a keleti partról a szállítmánnyal.

- Szállítmány? – pislogtam meglepetten.

- Japánból kapjuk az élelmet, italt, ruhákat. Sosem jártunk ott, de nem mondtam, hogy nem állunk velük kapcsolatban. Támogatják a kitartásunkat, reménykednek ők is. – aprót biccentettem válaszára, elfogadtam a magyarázatot. Elfogadtam, hogy ma éjjel itt kell aludnom, elfogadtam, hogy Yuta nem az, akinek hittem és tudtam, elvárják a segítségem, mert én is japán vagyok. – Sana ad neked tiszta ruhát. – nézett rám Yuta, mire az eddig csendes lány talpra állt, de mielőtt hozzám lépett volna, valamit Yuta fülébe suttogott kíváncsi arccal. A fiú elmosolyodott és bólintott, a lány tekintete pedig érdeklődve ragyogott fel.

- Minatozaki Sana - nyújtott nekem kezet, mikor elém lépett, én pedig elfogadtam.

- Hirai Mao – fogadtam el a bemutatkozást és nem nézve másra, csak Yutara, aki biccentett, követtem a lányt. Még biztatóan megszorítottam Taishi vállát, aki egyre nyugodtabbnak tűnt, majd ahogy távolodtunk, hallottam, ahogy hangzavar robban ki a szobában, ahol eddig csend honolt. Visszafordultam, de Sana megérintette a karom.

- Ne aggódj! Nincs semmi baj. Yuta úgyis mindent elmond majd, amit tudnod kell. – bólintottam biztató szavai hallatán és követtem. Egy üres szobába vezetett, ahol két ágy állt. Az egyiket láthatóan használták, de a szoba tulajdonosa talán egyike volt azoknak, akik a szállítmányért voltak.

Sana segített megmosni a hajam és megszabadulni minden kosztól, ami a legutóbbi fürdés óta beborított. Kedves volt és kíváncsian kérdezgetett róla, milyen volt az élet a túlparton. Meséltem Romvárosról, ahogy a vándor napokról és a hajón töltött pár napomról is. Nem hagytam ki se Jongint, se Hyunat se Yutat a történetekből, csak értelmetlen bosszúhadjáratom meséjét, ami végül kudarccal zárult.

Mikor magamra maradtam a puha ágyban, sötétben és a távolban is kihaltak a fények Szöul romjai felett, Jonginra gondoltam. Aggódtam érte és hiányzott. Ismerve a szívem, jobban eltöltött a hiánya, mint előtte. Reméltem, ha ennek egy nap vége lesz, ott alhatok megint a karjaiban, biztonságban.